Most jó Nick Cave rajongónak lenni, ünnepi évet írunk: az év első felében kijött a vele készült nagyszerű beszélgetőkönyv, ősz elején az új album, aztán lezajlott a lemezbemutató turné remekül sikerült budapesti koncertje, és ezzel szimultán egy igen termékeny német illusztrátor/grafikus, Reinhard Kleist Nick Cave – Uram, kegyelmezz című vaskos képregénye is megjelent. Adódik is elsőként az interjúkötet és a – kifejezetten hagyománykerülő, de azért – biopickként értelmezhető képregény összevetése. A Hit, Remény és Vérontás kötet, még ha irányított keretek közt is, de Cave saját meséje életéről, zenéjéről és költészetéről, így el kell fogadnunk a leghitelesebb művészportréként, ami egyébként nem esik nehezünkre, a rendkívül őszinte, belemászós, a rockandroll és a személyes élet mélységeit és a spirituális magasságokat is megjáró emberi sors krónikája, míg Kleist képregénye egészen másképp közelíti meg a rockköltőt, ráadásul hamarabb is készült, 2017-es keltezésű, míg a riportkönyv a pandémia közbeni diskurzusok lenyomata.

Kleist nézőpontja test- és lélek közelből pásztázza Cave-et, a vidéki ausztrál gyerekkor első vad nekifeszüléseinek és az ifjúkori rockzenekar alapítási hév, a költői szárnybontogatás, valamint, és ez tán még inkább meg is ágyaz a későbbieknek, az élet- és szociális keretek kegyelmet nem ismerő, vakmerő tologatásának kihangsúlyozása. Hamar egyértelművé lesz, hogy Kleist szálkás vonalvezetésű, árnyalatokat kerülő, ténylegesen fekete-fehér grafikája – amihez szürkét is csak statikus, elidegenítő monokróm háttérként enged meg nagy ritkán – nem klasszikus történetmesélésben utazik, sokkal inkább a tudatosan végigvitt és kompromisszumokat nem ismerő expresszív mélyfúrás a zsánere. A tét nagy: Nick Cave mára (és ez már 2017-ben is így volt) nagyjából a világ egyik legkedveltebb és legelismertebb trubadúrja (ebből a nézőpontból gyakorlatilag lényegtelen, ki melyik korszakához kötődik), a friss turnéját minden fontosabb hírportál beharangozta, nem csak a zeneiek, akárcsak a koncertet követően a lelkendező beszámolókat. Kleist főfókusza a sűrűjében pásztáz, pillanatra sem tágít a legkényelmetlenebb nagyközeliktől, és ez még akkor is így van, amikor színpadi, külsős jelenetek, vagy a dalszövegek illusztrálásaként nagytotálokkal operál. Időkezelése is szakít a lineáristól, a különböző utalások, a költemények, regényrészletek lírikus világa is szerves része lesz a történéseknek, és oda-vissza magyaráz meg gyakorlatilag mindent Cave élete, munkássága és lelkivilága között. Ez a szabad átjárás vezet el oda, hogy egy idő után tényleg el kell engednünk a ténymagyarázó biografikus elemek számonkérését, és bár az első zenészi évek zsigeri létélményei hosszabb kifutásúak, mint sok későbbi életszakasz (Kleist egyértelműen nagy Birthday Party rajongónak tűnik a kiadós szálazgatást szemlélve, köszi tesó!), és tényleg a legjobb az egészben, hogy kíméletlen, nyers őszinteséggel komponált jelenetek és narratív szerkezet végig a legbelsőbb terekben tart. És bár néha tényleg megterhelő ilyen mennyiségben és művészi magas fokon ez a szélsőértékekben tobzódó pokoljárás, nem meglepő, hogy maga Nick Cave is azt írta róla: „Közelebb áll az igazsághoz, mint bármelyik életrajz, az biztos!”

Az arányok tehát a lázadó és minden sorért megszenvedő, vér-verejtékkel megküzdő költőnek kedveznek, egy-egy zenekari átalakulást, tagok jövés-menését gyakran egyetlen panelben kell értelmezni, néha narráció nélkül, vagy még ennyi sem jut mindenkinek, ellenben szerelmek, például a múzsa és megmentő szerepkörbe zárt Anita Lane, és persze olyan fontosabb művek, mint az És meglátá a szamár az úrnak angyalát ószövetségi ihletésű regény, amelynek megírása majdnem Cave életébe került a hozzá vezető kút-mélybe rántó, a test szükségleteit semmibe vevő őrületspirál következtében, vagy egy-egy fontosabb dal (Tupelo) és album (Murder Ballads) személyiség- és lelkiségmagyarázó rétegei miatt. Ezek az átnyúlások, előre- és visszautalások, az íves szerkezet, ami végül a gyerekkortól mégiscsak elvezet – egyébként tényleg vérprofin használva ki a mozaikos és egymásra épülő szisztéma narratív előnyeit – a beérett művész létállapotáig. Cave spirituális útja speciális lázadás: az ószövetségitől, vagyis a véres sorsdrámák és a törvényi létállapot – részben vágyott, máskülönben lerázni igyekvő – gúzsba kötésétől elvezetnek az újszövetségi felismerések transzcendens újrakalibrálásig, amikor az önálló döntések és választások szabadsága újabb lelki és szellemi állomásokat villantanak meg. Cave valójában tehát soha nem adja fel különállóságát, ön- és énkeresésének gyönyörteljes gyötrelmét, és mivel termékenységének és kreativitásának is ez a főforrása a hitélet mellett, így hát miért is tenné.

A vége felé még bejátszik egy a kozmikus irányokba tett tudományos és a transzcendens világokat egyesítő utazás is egy stoppos blues-zenészt felvéve az autóba, és a Genfet kereső abszurdnak tetsző road movie valójában Cave hazatérésének kísérlete (ezt a spirituális otthonkeresést annak idején Castaneda is megírta Ixtláni utazás című alapvetésében), ami horizontálisan és vertikálisan is kitágítja a valóság és az álmok, az élet és a mű párhuzamosan felfogható és létezőként dekódolható igazságait. Nick Cave minden bizonnyal máig nem fejtette meg, mi valóság és mi maja az őt körülvevő világban, és ugyan a szellemi tanítások szerint az univerzumra alapvetően mindkettő igaz, a művészi érzékelés számára talán még inkább klappol annak a tudatnak a végsőkig fenntartása, hogy vagy egyik, vagy másik mégsem áll, vagy talán egyik sem – Reinhard Kleist mesteri rockandroll-noirja módszeresen, kitartóan és a veszteségekkel mit sem törődve járja (és járatja) végig hősével ezt az utat. (Egyébként reméljük, hogy kereskedelmileg is nagyot megy a kiadvány, akkor jogosan követelhetjük, hogy Kleist számos műve közül még kiadásra kerüljön néhány olyan kultfiguráról szóló, akik itthon is szélesebb körben ismertek, például a Cash: I See a Darkness és a Lovecraft mindenképpen…)

William Golding A legyek ura című 1954-es klasszikusa általános szociális tanmeseként kirobbanthatatlan része gyakorlatilag az összemberi kultúrának, markáns erővel járult hozzá ahhoz, hogy többet megtudjunk magunkról közösségi lényként. Mondhatjuk, hogy a kép nem éppen hízelgő, hiszen nem másról van szó, mint a rólunk szélsőségesen megváltozott viszonyok közt gyorsan leolvadó civilizált máz alatti állatias rettenet felszínre töréséről, de a képlet szerencsére azért nem ennyire lesújtó. Persze az emberi tartás, erkölcs és morál valóban vékony jég, és tényleg nem könnyű a gondolat, hogy mindennapjainkban talán csak ebben a keskeny mezsgyében mozgunk, de a moralitás pont arra szolgál, hogy ezt mélységi és magassági, vagyis vertikális tartományokba is emeljük. Aztán ott van még persze az is, hogy A legyek ura szereplői kisgyermekek és kiskamaszok, a szociális együttélés megnyugtató elsajátításának a társadalom egészében való élés az alapfeltétele, szükséges a teljes metszetben való tájékozódás és mozgás, és ha ebből bármekkora (generációs) részhalmazt hermetikusan leválasztunk, akkor a romlástendencia borítékolható. Dokumentumirodalma van a vadonban, a társadalmakon kívül, leggyakrabban állatok közt felnövő gyermekek toposzának, és egyetlen kivételtől eltekintve a társadalomba visszavitt emberpalánták már képtelennek mutatkoztak normál módon emberré válni, elsajátítva a szociális és kulturális normákat. Még a beszéd megtanulása is gondot okozott – az egyetlen kivétel egy felegyenesedésre alkalmatlan padlásszobába zárt fiú máig tisztázatlan története, Kaspar Hauseré, aki kiszabadulása után mégis beszélni, gondolkodni, sőt alkotni képes felnőtté cseperedett.

A legyek ura gyermekhőseinek helyzete annyiban más, hogy koruktól függően több-kevesebb nevelést már kaptak, és rendezett körülmények közt élték életüket a lakatlan szigetre vetődés előtt. A repülőgép-balesetet csak a fiúk élték túl, felnőtt kísérőik nem, és átélt kalandjaik, a közös sorsra adott válaszaik elvezetnek olyan döntésekhez és tettekhez, amelyeket kívülről és belülről szemlélve is szélsőségesnek tarthatunk. A csapatokba, kisebb halmazokba, leginkább két pártba szerveződés egyrészt leképezi a társadalmi rendeződés bizonyos vonatkozásait, hangsúlyozva, hogy mivel csonka korosztálybeli részhalmazról van szó, nem is várható el a gyerekektől a következmények és hatásmechanizmusok szélesebb átlátása és átérzése. Az alapigények, a félelmi faktorok, a túlélési ösztönök persze már ekkor végtelenül erősek, ehhez jönnek még a korhoz köthető főbb összetevők: a felnőttek nélküli világ nyújtotta korlátlannak tetsző szabadságmámor, a játékuniverzum kitágulása, de már a kiskamaszkorral járó meglepően felerősödő késztetés is a játékos kereteken túlmutató pontos utánzása a többségi társadalmi formáknak. A modern szóval bullyingnak hívott bántalmazó magatartás, egyszerűen mondva a másik lenyomása és leuralása, a mű talán legfontosabb rétege, mint ahogy azért a végén kibontakozó belátás, megbánás és a vele járó belső megrendülés átélése is. A regény, és a belőle készült képregény is, persze arányaiban az előbbinél idéz el hosszabban, hiszen a legmélyebb rétegekig való eljutás, a szociális gödör fenekének rettenete szükséges az elemi szintre redukálódásnak ahhoz, hogy egyáltalán fel lehessen ébredni belőle. Sőt, még az is, hogy egy végül kívülről érkező felnőtt, egy másik korcsoport képviselője tükrözze vissza a gyermekekre tetteiket, mert talán kizárólag ez a külső szembesítés – ami egyébként nem is ítélkező, mindösszesen csak megrendült jelenvalóságával hat – képes változást elhozni. A képregényes változat (ami magyarul egy időben jelent meg a világpremierrel, és ilyen még nem történt korábban a hazai képregénykiadásban) fülszövegében feltüntetett hivatkozások, mint Az éhezők viadala, a Battle Royale és a Túlélőjátszma egyrészt érthetők a kulturális besorolás megkönnyítése végett – még ha A legyek ura jóval korábbi mű is –, másrészt viszont fontos tudatosítani, hogy a sorolt referenciák egészen más viszonyrendszerek, a média felerősödésének korában születtek, így a társadalom egészének szabad (legalábbis annak tűnő) döntése a megpróbáltatások csúcsra járatása és annak biztonságos háttérből való szemlélése.

Aimée De Jongh holland illusztrátor / rajzfilmes / képregényalkotó bevallottan nagy rajongója az alapműnek, ahogy utószavában mondja: „Talán mert kamaszként éppen a gondatlan gyermekkor és a felnőtt lét függetlensége közti senkiföldjére érkeztem, és a regény pont azt tükrözte, amit magam is átéltem akkor.” A vállalás persze – és a fajsúlyos téma mellett ebbe nyilván belejátszik a nagy és fontos alkotásokhoz nyúlás riadalma – óriási terhet rakott a művész vállára, de egyértelműen sikerre tudta vinni. Bevallom, némileg másra számítottam, sötétebb tónusú ábrázolásra, keményebb vonalvezetésre, elidegenítőbb összhatásra, ehhez képest Jongh rajzfilmes háttere, az ebből eredő játékosabb figurái, formái és a színezés egy másfajta alapot teremtett, ebből fakadóan pedig az elnehezülés, a feszültség állandósulása, a gyermeki ártatlanság fokozatos elvesztése megrázóbban is hat.

Jongh baromi jól vezet karaktereket, beszédesek és összetettek az arcok, a gesztusok, jellegzetesek a járások és a fejtartások, és csak finoman váltogat kamranézőpontokat is, a túlzottan szélsőséges megoldásokat nagyon helyesen mellőzi, így a terjedelem nagy részében a rögvalóság talajáról szemlélődve az álmok, rémlátomások és az indulatok korlátokat vesztő elszabadulásai is zsigeri erejűek. Mivel a regényt évtizedekkel ezelőtt olvastam, már nem emlékeztem, hogy A legyek ura tényleg ennyire erőteljes fabula a társadalmi berendezkedésről és benne az egyén szerepéről, nem beszélve az emberi lélek összetettségének árnyalásairól, amiben ugyan valóban ijesztően nagy arányú az állatias ösztöntermészet, de ott van azért az ezt uralni és meghaladni képes szellemi erő is: a belátás, a megbánás, a jóra való hajlam, nyomatékosítva, az embernek szabad döntési lehetősége adatott, hogy a fókuszt hová igazítsa és hangolja.

A Trobadour Books korábban megjelent köteteiről itt írtunk.

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében egyre bővülő, mára több mint 500 darabot számláló képregény-kínálat is található.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu