Andorka Zsolt, a kötet szerkesztője, tördelőszerkesztője a készítés előzményeiről elmondta, hogy két évvel ezelőtt kezdtek el gondolkodni rajta, hogyan lehetne méltó módon megemlékezni Horváth Ede születésének 100. évfordulójáról. A magyar jogszabályok szerint nevét nem viseli sem utca, sem tér, nem lehet neki szobrot sem állítani, így a jelen könyvvel tisztelegnek az évfordulón. Az adatgyűjtés két évig tartott, és körülbelül két hónap alatt sikerült formába önteni. A kötet megszületéséért a szerzőn kívül köszönet illeti dr. Germuska Pált, az MTA doktorát a lektorálásért, aki értékes szakmai tanácsokkal is segítette a munkát. Ezenkívül köszönet jár Andorkáné Jankovich Idának a szöveggondozásért, a Palatia Nyomdának és Radek Józsefnek, hogy az utolsó pillanatban elkészülhetett a kiadvány. A Győri Ipartörténeti Alapítvány kiadásában megjelent könyvet támogatta a Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, a Széchenyi István Egyetem, több győri vállalkozás, illetve Pintér Bence polgármester személyes keretéből. E hiánypótló, tudományos igényességű munkának köszönhetően reményeink szerint Horváth Ede az őt megillető helyre kerül, nem mint politikai, hanem mint gazdasági szereplő.

A kötet szerzője, Honvári János professor emeritus, gazdaságtörténész az egyetem jogelődjének megalapítása óta tanít. Fő kutatási területe az 1945 utáni hazai gazdaságtörténet. A témával – fontossága ellenére – kevesen kutatják. A tanár úr tankönyvéből generációk tanultak, a 8. utánnyomást is megérte. 20-25 éve kutatja a Vagongyár és Horváth Ede történetét, mert ez a kettő egymástól elválaszthatatlan. A korábbi kutatások, interjúk és források felhasználásával született meg a kötet.

Honvári János először is köszönetet mondott a nagyszámú közönségnek az érdeklődésért. Elmondta, hogy eddig 5 könyv és számos tanulmány született Horváth Edéről. Az első 1950-ben, amikor a Kossuth-díjat megkapta. 1990-ben jelent meg az önéletrajza Én volnék a vörös báró? címmel, melyben reagált az őt ért vádakra. 2003-ban látott napvilágot Dusza András A birodalom végnapjai: így láttam Horváth Edét című könyve, egy olyan szerző tollából, aki végigkísérte a pályáját. Tíz évvel későbbi a Medvelepke: kis történetek egy nagy emberről (Horváth Ede-mesék), melyben Fábián György a munkatársak visszaemlékezéseit gyűjtötte össze. Jelen kötet egy összefoglaló munka, mely a gyerekkortól az igazgató haláláig követi az életutat. A szerző szándéka szerint harag és részrehajlás nélkül, objektíven kívánja bemutatni Horváth Edét, hibáival és erényeivel együtt. Majd az utókor eldönti, mennyire sikerült megvalósítani a célt.

Nevét két emléktábla őrzi városunkban. Az egyiket 2010. május 15-én avatták a papagáj lakótelepen az Együtt Gyárvárosért Egyesület jóvoltából, a másikat 2024-ben az egykori Győri Szerszámgépgyár épülete helyén ‒ azon a helyen, ahol első komolyabb vezetői megbízatásaként 1951-ben, 27 évesen igazgató lett. Idén egy másik könyv is meg fog jelenni. Ugyanakkor Győrben nincs igazán emlékezete, emlékének ápolását nem igazán meri senki felvállalni, hiszen a fennálló rendszer elutasítja politikai szerepe és múltja miatt. Az is szerepet játszhat, hogyha a teljesítményét összevetjük a maival, nem biztos, hogy lefedi a Horváth Ede által elért szintet. A magyar jogszabályok kimondják, hogy közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában aktívan részt vett. Erről az adott személy tevékenységét vizsgáló Akadémiai Bizottság foglalhat állást, de végső soron az önkormányzat dönt. Esetében nem támogatták, hogy utcát nevezhessenek el róla. Viszont vékony a mezsgye, hiszen Nagy Imre, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Bethlen István esetében is felmerülnek kérdések. 1990-ben még totális ellenszenv fogadta az ötletet, 10 év múlva már inkább fele-fele az arány, napjainkban talán már többen támogatnák. A változást az is mutatja, hogy a két emléktábla mellett a Presztízs Díj Megye Gazdaságáért Díjat Horváth Edének fogják adni.

Ennek a kötetnek is az egyik célja, hogy tisztábban lássunk, és hogy Horváth Ede végre a helyére kerüljön. A kötet inkább egy történet kezdete, mintsem lezárása. A vele való szembenézés első lépcsőfoka, hogy átgondoljuk, mit is köszönhet a város Horváth Edének. Reméljük, a kötet kapcsán sorra érkeznek majd a levelek, melyekben személyes élmények, vélemények fogalmazódnak meg az egykori igazgatóról. A könyv kicsit talán provokálni is akarja az olvasókat. Győrnek szembe kell néznie az egyik egykori igazgatójával. A mai gazdasági elit is kicsit Horváth Ede köpenyéből bújt elő, aki mindenkitől elvárta a teljesítményt, mind magától, mind másoktól.

A kötet megírásakor törekedtek az olvasmányos stílusra, ugyanakkor a végjegyzeteknek köszönhetően a források elérhetők. A gazdaságtörténet iránt érdeklődőknek is jó hírrel szolgáltak, napokon belül újra megvásárolható lesz a 2021-ben kiadott Iparváros kötet második kiadása.

A beszélgetés végén a közönség is lehetőséget kapott kérdezni, megjegyzést tenni. Nagy Sándor elmondta, hogy 1991-ig, 21 évig dolgozott a Vagongyárban, ezen belül 1984 és 1987 között Horváth Edével. Hihetetlen munkabírású volt, sokszor találkozott vele a késő esti órákban. Jókat beszélgettek, és ha nem is értett vele egyet, átgondolta a nézőpontját, és ha jónak talált dolgokat, hajlandó volt elismerni, ha nem neki volt igaza. Remek vezető volt, amit az is bizonyít, hogy 1986-ban 100 millió dolláros exportot sikerült elérnie.

Balogh József elmondta, hogy szakszervezeti vezetőként őt is megkereste Benkovics Ferenc atya a templomépítés, egyházi múzeum és papi otthon ügyében. Javasolta neki, hogy keresse meg Horváth Edét támogatásért. Az atya elment, és kapott is egy nagyobb összeget. Horváth Ede felhívta Balogh Józsefet a megkeresés miatt, kikérte a véleményét. Elmondta azt is, hogy bár ő maga nem vallásos, de tiszteli a papokat és az egyházat. Gyerekkorában a szaléziakhoz járt, és tőlük tanulta a fegyelmet és a tiszteletet.

Bartha Annamária
Fotók: Szabó Béla (1-2. kép), Bartha Annamária (3. kép)