Nemes Gábor elmondta, hogy a folyóirat 1959-ben indult a győri múzeum évkönyveként. Mára a magyar muzeológia meghatározó, komoly tudományos ranggal bíró periodikájává vált. Tematikája a kezdetektől sokszínű, de 2018 óta már nem múzeumi, hanem regionális évkönyvként működik, vagyis nemcsak a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum munkatársai, hanem a regionális társintézményekben dolgozók is munkatársai és szerkesztői a kiadványnak. A jelen kötetben a Rómer Múzeum mellett a Hansági Múzeum, a Soproni Múzeum, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér és Győr Megyei Jogú Város Levéltára munkatársai is gazdagították írásaikkal a kiadványt. A szerzőgárdának és a tanulmányaiknak köszönhetően a legújabb számban a régészet, a történettudomány, a néprajz, valamint a képzőművészet kutatási területeibe nyerhetünk bepillantást.

Székely Zoltán azzal kezdte a kötet bemutatását, amit minden múzeumban dolgozótól legalább egyszer megkérdeztek már, hogy tulajdonképpen mit is csinál egy muzeológus. Munkájuk nagyban hasonlatos a nyomozókéval, csak esetükben a holttest, a corpus delicti egy műtárgy, amelyről minél több mindent szeretne kideríteni. A jelen kötetben nyolc ilyen nyomozás tanúi lehetünk, illetve szerepel még két recenzió, amit elfeleztek egymás között Nemes Gáborral. A Székely Zoltán által bemutatott tanulmányok sorában az első corpus delicti egy kora vaskori urna, amely a Törzsök-hagyatékból került a múzeum gyűjteményébe, feltehetően az 1970-es években. Egy rablóásatás során került elő 108 darabban. Az 1970-es években megpróbálták a tárgyat összeállítani, de a restaurálás finoman szólva sem volt szerencsés, egyes darabok nem a megfelelő helyre kerültek, a hiányok pótlásához használt színezett gipsz rossz megtartású volt, több helyen fedte az eredeti mintát, ráadásul megpróbálták összecsiszolni a darabokat, így több díszítés eltűnt. Harasztovics Veronika restaurátor szétszedte és többhetes munkával újrarestaurálta az edényt, melynek módszereit és lépéseit leírta a tanulmányban. Ezek után Mrenka Attila részletes leírást készített a tárgyon lévő motívumokról, ugyanis az új kutatások szerint lehetséges, hogy ezek egy nyelv részei, melyek jelentéssel bírnak, bár ennek kutatása még gyermekcipőben jár. Az edényt használó népesség pedig keletről, a Kárpátok előteréből érkezhetett. A Dnyeper jobb partján lévő erdős-sztyeppes területről származhattak, szemben a korábbi elméletekkel, amelyek az Al-Duna vidékéről eredeztették őket. Bár előkerülési helyeként csak Sopront tüntették fel, az edény mintázata olyan fokú hasonlóságot mutat a Sopron-Várhelyről előkerült kerámiákkal, hogy még az sem kizárható, hogy ugyanaz a fazekas készítette őket.

A második corpus delicti kevésbé kézzelfogható, Balázs Lívia ugyanis a rábaközi Luca-napi népszokásokat, hiedelmeket vizsgálta a szakirodalom, saját gyűjtései, valamint egy helyen saját élménye alapján. A Luca-nap hiedelemvilága nem sokban kapcsolódik Szent Lúcia ókeresztény mártír szűz ünnepéhez, aki a betegségekben szenvedők és több mesterség védőszentje. A szent neve a lux, vagyis a fény szóra utal vissza, és emléknapja az év legsötétebb és leghosszabb napjára esett. Alakjában a kutatás több antik istennő népi továbbélését sejti. Az ünnephez számos szokás és tabu tartozik, például nem szabad varrni, mert bevarrjuk a tyúkok fenekét, vagy nem szabad átmenni a szomszédba, mert elviszi a szerencsét. Ez utóbbit ki lehetett játszani azzal, hogy az asszonyt a kemence szájához dörgölték, hogy közömbösítsék az ártalmat. Sokat kellett ülnie a gazdaasszonynak, hogy a kotlós is elülős legyen. Az ifjú lányok szerelmi jóslást csináltak, ekkor 13 papírra írták fel a szóbajöhető kérők nevét, egy cédulát üresen hagytak, hátha nem lesz kérője, ezt gombóctésztába gyúrták. Az lesz a kérő, akinek a neve az elsőként feljövő gombócban van. A lányok ezt jól kifőzték, ez volt a korabeli szerencsesüti. A lánykérés idejére is lehetett jósolni: a lány kiment a disznóólba, és belerúgott a malacba – ahányat visított, annyi év múlva volt esedékes a lánykérés. Az időjárásra vonatkozó jóslatok is ismertek, például „Ha Kata kopog, Luca locsog”, vagy „Ha Luca sárban jár, a karácsony hóban áll”. A naphoz termékenység varázslatok is tartoztak, állatokra és emberekre vonatkozóan egyaránt. Lucaszalmát tettek a jószágok alá, hogy jó tojók és termékenyek legyenek, vagy szenteltvizet az itatókba, hogy elkerülje őket a dögvész. Az emberek termékenységére vonatkozóan is voltak jókívánságok: kedvesek, mint „Az annyi gyereked legyen, mint réten a fűszál”, de voltak pajkosabbak is, mint „Az urának akkora szerszámja legyen, mint a szekerce nyele”, vagy „Kendtek lányának akkora csöcse legyen, mint a bugyogakorsó”. A gonosz elleni védekezést szolgálta a Luca-szék, amit 13 napig, 13-féle fából készítettek el, hogy az éjféli misén ki tudják figyelni a boszorkányt, aki az Úrfelmutatáskor háttal állt. Azonban vigyázni kellett, nehogy a boszorkány bosszút álljon. Haza kellett szaladni, az utat pedig mákkal felhinteni, mert azt a boszorkánynak egyesével össze kellett szedni. Szintén szokás volt a lucázás és a regölés is.

A harmadik corpus delicti a höveji csipke. A nyomozó pedig Csiszár Attila, aki szinkron és diakron módszerekkel, vagyis írott források és gyűjtés segítségével próbált minél több mindent kideríteni a megyerikumnak és hungarikumnak számító technika történetéről. Az írott forrásokban a 18. századtól jól nyomon követhető a fehérvarrás és a pókozás. A 19. században elterjedt technika volt, ami azonban lassan kiment a divatból, és a 20. század 20-as éveitől már csak Hövejben használták. Majdnem teljesen el is tűnt, de a két világháború közötti polgári kultúra népművészeti érdeklődése feltámasztotta, és újra divatba hozta. Ebben jelentős szerepük volt az akkori segédtanítóknak, tanítóknak, akik nem hagyták kihalni a hagyományt. Ez alapján a höveji csipke inkább a népi iparművészet körébe sorolható.

A negyedik és egyben utolsó corpus delicti 14 darab nagy méretű pannó, amelyeket Domanovsztky Endre és Szőnyi István készített. Juhász Bálintnak, a Hansági Múzeum művészettörténészének nem mindennapi felfedezésben volt része. 2023-ban a Széchényi István Egyetem Albert Kázmér Magyaróvári Kar Várban található régi díszterméből előkerültek a rég elfeledett szocreál pannók. A tanulmányban ezen képek történetét igyekezett kinyomozni. A képek 1951 és 1956 között készülhettek a moszkvai Expo magyar pavilonja számára, több szoborral és más műtárggyal együtt, vagy az 1954-es moszkvai Összszövetségi Nemzetközi Mezőgazdasági Kiállításra. A szerző vizsgálja, hogy milyen stratégiák segíthették a művészek túlélését az új rendszerben. Mindkét művésztől távol állt a meghirdetett új élet, új valóság, új táj és új ember ábrázolás. Az eddig megszokott természetábrázolások helyét átvette a vidéki táj szocreál ábrázolása: TSZ-ek a lengő búzakalászokkal, traktorokkal, tetterős munkásokkal, illetve a szocialista munkásnőkkel, az egyenjogúság jegyében. A városi tájak, épületek, templomok helyét átveszi az ipari táj, hisz elsődlegesen a nehéziparra helyezi a hangsúlyt a rendszer. A művészek kénytelenek voltak alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz. Domanovsztky Endre ráadásul formalista művész volt, de „önkritikát” gyakorolt, a Békekölcsönből is nagyobb összegben vásárolt, így a rendszer alkalmazta. A művek végül nem kerültek Moszkvába, a történelmi események miatt (Sztálin halála, a Rákosi-rendszer vége, az 1956-os forradalom és a kádárizmus megszilárdulása) végül nem valósult meg a magyar pavilon. A pannókat Mosonmagyaróvárra szállították, majd megfeledkeztek róluk. Székely Zoltán utolsóként kiemelte még Ilon Gábor írását a Sírhalomtól a halomsírig címmel a Rómer Múzeumban megrendezett kiállításról. A szerző a tőle megszokott nyíltsággal beszélt a kiállítás erényeiről és hibáiról, amit „a nyugat dunántúli régió elmúlt négy évtizedének legnagyobb alapterületű és legizgalmasabb, igen látványos ősrégészeti tárgyú időszaki tárlataként” értékelt. A tárlat a tervek szerint jövőre újra látható lesz majd, mert valóban elég rövid ideig volt látogatható.

Nemes Gábor vette át a szót, és a következő tanulmánnyal fel is tudta venni az elejtett fonalat, hogy Márton András és Ilon Gábor tanulmányában is bőven akadnak holttestek, hiszen eddig nem közölt római temetők anyagát dolgozták fel a Répce völgyéből. Az első leletanyag Chernelházadonyáról származik, ahol 1952-ben leletmentő ásatás zajlott. A feltárásról néhány fénykép és 4 sír leletanyaga került a múzeumba. A leletanyag az 1-3. századra datálható. Simaságról 1963-ban leletmentés során kerültek leletek a múzeumba. Az anyag feldolgozása során derült ki, hogy a leletek 5 sírból származnak, korábban 4 sírról tudtak. A leletek a 2. század első és második felére keltezhetők, de a 4. században is temetkeztek ide. A tanulmány vizsgálja a sírokban talált leletanyagot, melyek között mécsesek, bronz tükrök, illatszeres üvegcse és talpaspohár is szerepelt. Ez utóbbi módosabb halottra utal. Egyértelműen kimutatható Savaria és a Borostyánkő út közelsége. Több fémtárgy és ékszer is került elő a sírokból, fibulák (térdfibula, hagymafejes fibula, emaildíszes korongfibula). A két leletegyüttes feldolgozása révén többet tudhatunk meg e két temető anyagáról. Kellő óvatossággal és kritikával régi feltárások anyagából is lehet alapos cikket írni, még 60-70 év távlatából is. Talán érdemes is lenne ezeket szisztematikusan feldolgozni.

Bagi Zoltán Péter Egy végvidék „születésének” első hónapjai című tanulmányában a Győri vár 1594-es elestét követő időszakot mutatja be. A város elvesztése miatt a bécsi udvar pánikba esett. Átmenetileg Magyaróvárra próbálták áttestálni Győr szerepét, azonban hamar kiderült, hogy erre alkalmatlan. Az addig elenyésző stratégiai jelentőségű erősségben és vártartományban kis létszámú katonaság állomásozott. A védelem megszervezésével Hanibal Beck von Leopoldsdorfot bízták meg, illetve minden rendelkezésre álló erőt igyekeztek az erősség védelmére rendelni, még ha azok nem is tudtak maradni tartósan. Beck, mérlegelve helyzetét, már 1594 novemberében kérte felmentését, a tisztségben Sigmund von Hager váltotta 1595 januárjában. A császárvárosnak hatalmas szerencséje volt, hogy az oszmán seregek végül Komárom, és nem Bécs ellen vonultak.

Dr. Horváth József azt vizsgálta tanulmányában, hogy a szerzetesrendek feloszlatása után mi tudható a volt szerzetespapokról végrendeleteik tükrében. A szerző megállapította, hogy akik maradtak a győri egyházmegyében, azoknál okokat a származásukban, családi kapcsolataikban kell keresnünk, illetve abban, hogy győri vagy soproni iskolában tanultak. A karrierutakban a káplántól a kanonokokig sokféle tisztséget töltöttek be. A kanonokok nagyobb részt a volt jezsuiták közül kerültek ki. 1802-ben, az újraindulás után egy részük visszatért régi rendjébe, vagy egy másik rendbe, ha az övé nem indult újra. Akik ismerik a szerzőt, azok tudják, hogy könyvekről mindenképpen szó lesz az írásban; vizsgálta, hogy milyen irodalmi hagyaték maradt az egyes ex-szerzetespapok után, milyen műveket olvastak, és mi lett a könyvek sorsa haláluk után. A tanulmányon kívül Horváth József a Hegykő történelme című munkáról recenziót is írt.

Gulyás Kristóf Moson vármegye koldusait vizsgálta egy 1783-as összeírás tükrében, melyben II. József utasítására felmérték a vármegyében élő koldusok adatait. A legnagyobb arányban nők és özvegyek kényszerültek koldulásra, ők sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben voltak. Őket követték a valamiféle szellemi betegségben, valamint az öregek és gyógyíthatatlan betegségben szenvedők. A korszakban már működtek szegényházak és ispotályok a szegények ellátására. Érdekes azonban, hogy a koldulás inkább foglalkozás vagy életforma volt a korszakban, nem járt együtt feltétlenül a hajléktalansággal.

Bartha Annamária
Fotók: Takács Krisztián