A beszélgetés a címek jelentésrétegeinek vizsgálatából indult ki. Iancu Laura József Attila-díjas költő, író, néprajzkutató Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című, sajátosan új műfaji alakulatot teremtő prózakötete már a címében több jelentésréteget sejtet. Az írónő az elején megadja a kulcsot, de ez nem könnyíti meg az olvasó helyzetét, mert a ködös emlékekből táplálkozó érzelmi szálakat szociográfiával, filozófiával és teológiával szövi át, egy kezébe került gyermekkori naplója segítségével rekonstruálja a múltat, s mutatja fel ezer vonásban az egykori csángó vidék és önmaga arcát – és szembesíti mindezt a jelenével. A történet néprajzi, történelmi, pszichológiai szempontokból is egyaránt izgalmas. Három szereplője, a gyermeki lét kiszolgáltatottságában élő kislány, az ezzel szembesülő felnőtt és egy harmadik személy, tipográfiailag is jól elkülönül a kötetben. Az alaphelyzet: a felnőtt ember keresi a születési anyakönyvi kivonatát, eközben egy köteg kézírásos papírkötegre bukkan, egy 8-10 éves kislány naplófeljegyzései ezek. Miközben felolvassa egy harmadik személynek, állandóan reflektál, hol az olvasottakra, hol a jelenkori helyzetre. Ezekből a mozaikokból épül fel ez a nagyon izgalmas, többszólamú próza, hogy végül egybeolvadjon, és kiderüljön, ez tulajdonképpen egy ember élettörténete, csak van közöttük egy nagy, harminc évnyi űr. Iancu Laura azzal teszi még izgalmasabbá az alaphelyzetet, hogy végül azt játssza el, hogy a felnőtt találkozik kislánykori önmagával. Az tehát, ami a valóságban lehetetlen, az irodalom eszközeivel megvalósítható, vagyis hogy összetalálkozzunk a gyerekkori önmagunkkal, hogy feloldjuk az akkori szorongásainkat, és magunkhoz tudjuk ölelni az akkori énünket.

A regényt Lukács László (1938–2023) piarista szerzetesnek, lelki vezetőjének, a Vigília egykori főszerkesztője emlékére ajánlja. Ez a momentum azért válik fontossá, mert kiderül, hogy a főhős, vagyis a szerző egy középkorias, torz istenképet hordoz magában, amit a szerzetes igyekszik a jó irányba megváltoztatni. Lehet a regényt úgy is olvasni, mint a hit érésének folyamatát, ahol a legkritikusabb kérdések újragondolás tárgyát képezik. Sok esetben vitatkozik, tépelődik, amivel az is cél volt, hogy bemutassa, milyen sokat számít, hogy ki milyen közegben él, milyen problémákkal szembesül. Egy másik nézőpontból ezek a problémák sokszor bagatellnek tűnnek, magasról szemlélve akár nevetségesek is lehetnek. Bennem keveredik, ezért nem találom a helyem! – mondja az írónő nevetve. A regénnyel kapcsolatban a kötet elején szereplő, megállító erejű mottók kapcsán felvetődött Octavian Paler román filozófus és Csoóri Sándor költő neve, akiket Iancu Laura mesterének tekint. A műből kapott ízelítők meggyőzhették a közönséget, hogy egy igazán sokrétű alkotásról van szó, amelynek jelentésrétegeit csupán érintette a beszélgetés.

Luzsica István költőnek a Magyar Napló gondozásában frissen megjelent második kötete öt ciklusban ötvenöt verset tartalmaz. Ágain megtart címe beszédes, rögtön beindítja a képzettársításokat: A családfát veszem elő, a világfa szimbolikáját, amely átjárás egy másik szférába, ahol magasabbra tudom emelni a gondolatiságot. A befogadó is megtalálhatja magát benne, rezonálhat az olvasottakra. A családi ágakat, akiket megszólítok, előtérbe helyezem, ők azok, akik létezésemet biztosították, akik ágain megtartottak.

A kötet komoly alapról indul: gyásszal, az apa elvesztésének feldolgozásával kezdődik. A cím mégis reményt keltő. A témák a veszteség ellenében álló megtartó erőt próbálják bolygatni, ami önmagába tekintésre ösztönözte az írót. A konkrét gyász általános veszteségbe megy át, majd a múló idő fejezete követi, amelyben megjelenik az összetartozás, a valahova tartozás élménye. A személyes hangú kötetben próbálom az idillt őrizni és önazonos lenni – vallja. A szerző a keveset író, de legalábbis a keveset publikáló költők közé tartozik. Úgy tűnik azonban, hogy a személyes élet fordulói, a veszteségek őt is írásra késztetik.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs