A három alkotás egyik közös vonása az utazás: ki az időben utaztatja olvasóit, ki pedig a benső világunkba. Erről, illetve a művek születéséről, a témaválasztásról, a beszédes címekről, a szerkesztés sajátosságairól esett szó a bemutató folyamán. A kialakult benyomásunkat a szerzők által kiválasztott egy-egy részlet felolvasása árnyalta, gazdagította.

Jánoki-Kis Viktória író, forgatókönyvíró korábban novelláival mutatkozott be a győri közönség előtt. Ezúttal Csend és zivatar címmel első regényét hozta el az érdeklődőknek. A mű egy ösztöndíjpályázatra készült el, majd némi átdolgozást követően került kiadásra. A regényben központi szerep jut a csendnek, hiszen egy csendtáborban játszódik, ahol a szereplők nyolc napon át nem beszélnek, csak meditálnak. A szerző maga is járt egy ilyen táborban, így nagyon hitelesen adja át azt a belső utazást, amelyet ilyenkor átél az ember. Könnyen lehet, hogy elsőre ez komoly elszigetelődésnek tűnik, de a szerző megerősítette, hogy ilyenkor az agy, a figyelem egy idő után átáll egy másfajta működésre, másfajta érzékelésre, képessé válik megérezni a csend erejét, képes szoros kapcsolatot létrehozni vadidegen emberek között, képes arra, hogy egymást kimozdítsák életük mélypontjáról. Ennek a szépségét szerettem volna megmutatni. Nem feltétlenül van szükség hosszú beszélgetésekre ahhoz, hogy ráérezzünk arra, hogy a másiknak miben van a fájdalma és az elakadása – magyarázza az írónő. Így társul a csend mellé kontrasztként a zivatar, hiszen a hangsúly a belső történésekben van, és minden, ami belül történik, felkavaró.

A három főszereplő határozza meg a regény szerkezetét, minden fejezetben más szólal meg, más szemszögéből ismerjük meg a dolgokat, végül ezekből a mozaikokból áll össze a történet. A novelláimban is szívesen alkalmaztam ezt a technikát, mert úgy érzem, hogy az élet is olyan, hogy bármi is történik, mindannyian csak szubjektíven tudunk rátekinteni; ami az én szemszögemből így tűnik, az máséból lehet egészen más. Szeretem egy történetben visszaadni a tények szubjektivitását. Máshogy lát az anya, akinek romokban hever az élete, a kisgyermek és a fiatalon megözvegyülő ügyvéd, akinek a gyász mellett bűntudatával is meg kell küzdenie. Jánoki-Kis Viktória írói műhelyébe is bepillantást engedett, megtudtuk, hogy a gyászfeldolgozás az ő életét is meghatározta, ezért is lett író és nem mérnök; hogy az eredeti történetet azért dolgozta át, hogy markánsabban érvényesüljön írói szándéka; hogy alkotáskor képekben, jelenetekben gondolkodik, ezért olyan filmszerűek írásai. (A Magyar Napló novemberi számában az írónővel egy nagyobb lélegzetű interjú is olvasható.)

Majoros Sándor József Attila-díjas író Woland professzor Szabadkán című írása az 1970-es években játszódik. Az akkor még többségében magyarlakta bácskai város éppen akkor élte fénykorát, gazdaságilag erős, fejlett ipar, sokszínű kulturális élet, szórakozási lehetőségek gazdag tárháza, virágzó sportélet jellemezte. A faluról a városba költöző író, akkor még középiskolás diák számára Szabadka maga volt a világ közepe, a város lüktető forgataga mágikusan hatott rá. A hely varázsát látva impressziói meggyőződéssé alakultak át, vagyis a mendemonda hihetővé vált: a Mester és Margarita Woland professzora a Bulgakov-regény végén ide tette át a székhelyét. Az alapfeltételezés miatt a regényben elmosódnak a valóság és a képzelet közötti határok, és kirajzolódik egy kamaszfiú egész érzés- és gondolatvilága, útkeresése, botladozása, sok tanulsággal és humorral. Talán másképp is viselkedhettem volna, mert annyira esetlenül, félénken vettem át Szabadka ajándékait, hogy sok mindenről lemaradtam – vallja meg a szerző, és egy anekdotával példázza a mondottakat. De az is benne van, hogyan találkozik össze a botladozó kisdiák az irodalommal, olyan veretes szerzőkkel, mint Thomas Wolfe, James Joyce vagy Jorge Luis Borges, a mágikus realizmus csúcsa. Ezek jellemformálók voltak. A regény egyébként nem könnyed olvasmány, telis-tele van irodalmi utalásokkal, az a hihetetlen mennyiségű olvasmány kavarog benne, amit akkor elolvastam.

A történeteket és a játékosan felvetett filozofikus kérdéseket átszövi Majoros Sándor jól felismerhető humora. Ebből a korszakból nem lehetett mást kiemelni, csak azt a napfényes könnyedséget, amit akkor éreztünk. Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a tudomány meg fogja váltani a világot, az emberiség kikecmergett mindenféle válságból, beállt a két nagyhatalom között az egyensúly, egy konszolidáció jött létre, nálunk pedig a jugoszláv aranykor, akkor azt gondoltuk, hogy ez az idők végezetéig tart, ott lenni maga volt a biztonság. Hamis lett volna, ha mást írok, az őszinteség számít – hangsúlyozta a szerző.

Wodianer-Nemessuri Zoltán író, drámaíró a második világháború idejére hívja olvasóit az Egy láda dicsőség című elbeszélésgyűjteményében. Itt a történelem igazi főszereplővé válik, formálja a történeteket, alakítja az emberi sorsokat, vagyis nem csupán kulissza. A szerző tényregénynek nevezi, mert a valóságot nem kell kitalálni. Hitelességre törekszik, az egyik forrása az édesapja, aki friss diplomás orvosként két évet szolgált a világháborúban, a másik pedig a személyes vagy leszármazottaktól származó információk. A címadó történetet gyerekkori jó barátja, Döbrentey Kornél költő édesapja mesélte el, ami nagy hatást gyakorolt rá.

Úgy véli, a magyar szépirodalom elhanyagolta ezt az időszakot, és a fellelhető írásokban sok a valótlanság. Wodianer-Nemessuri Zoltán kéziratát Magyarország kiváló második világháborús katonai szakértője, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, dr. Szakály Sándor pontosította. Bár a szerzőt elsősorban a tények érdeklik, fontos vonása írásának a dicsőség, a hősök megmutatása és a tanulságok levonása. Az elbeszélései minden szereplőjéről igyekezett kideríteni, hogy mi történt velük a háború után, ezeket a gyakran megdöbbentő tényeket tömörítve közli a történet végén.

SzaSzi
Fotók: Szabó Béla (1-2.), Vas Balázs (3.)