Tisza Kata írásainak népszerűsége bizonyára abban rejlik, hogy abszurd élethelyzeteivel, terápiás történeteivel tükröt tart elénk, igyekszik kimozdítani sérült kapcsolati sémáinkból, függőségeinkből, és utat mutatni egy élhető valóság irányába. Ezt bizonyítja, hogy az új kötetet a kiadást követően újra kellett nyomni a nagy érdeklődés miatt.

Illés Andreával, a kötet szerkesztőjével nemcsak a kötetbe, hanem Tisza Kata írói műhelyébe, sőt az emlékek világába, egy sebzett gyermekkorba is eljutottak. A közönség egy mélyen megélt, bensőséges és őszinte légkörű órának a részese lehetett. A délután rendkívüliségét az írónő is érezhette, a következőt írta Insta-posztjában: „Tegnap először beszéltem a gyerekkoromról, hogy miért éppen Győrben jött elő, nem tudom, talán, mert ez volt most az utolsó állomás. Beszéltünk a papírból kivágott figurák konfliktusairól és az állandó késztetésről, hogy megoldjam, amit nem lehet megoldani, mint gyerekkorom kedvenc elfoglaltságáról, későbbi életpályám előzményeként. Megrendítő volt, hogy olyan sokan tudtatok kapcsolódni ehhez. Ma már nem megoldást keresek, és nem is árulom annak olcsó és népszerű illúzióját, sokkal inkább megérteni és közelíteni óhajtom a nagyon sokféle szempontot, amiben mindenki úgy érzi, igaza van, és a maga perspektívájából, mindenkinek az is van, ezért régóta nem az a kérdés, „kinek van igaza”. Mindenkinek, csak olykor másik időzónában feledkezve van igaza, ami nem érvényesíthető igény a jelen felnőtt idősíkjában, de egykor, gyerekként az lett volna. És akit elmulasztottak támogatni az érzelmi felnőtté válásban, annak saját magát kell, önnön súlyával átcipelni a túlpartra, vagy korlátozó, követelőző zsarnokká, vagy ezt végtelenül kiszolgálni akaró sebezhető lénnyé válik, mint ugyanannak a sérülésnek két végpontja.”

A múltbeli sérelmek – még ha nem is úgy élte meg az ember – feldolgozása hatalmas önmunka. Milyen jó, hogy a Ceaușescu Romániájában felnőtt ember ma már nevetve mesél akkori „elhanyagoltságán”, azon, ami abban az időben természetes volt, hogy a gyerekekkel (lelki szinten) keveset foglalkoztak. Papírfigurákkal szórakoztatta magát, „lemodellezte” a tömbház lakóinak hétköznapi konfliktusait, mintha feloldást keresett volna. És válaszokat is: van-e megoldás, van-e igazsága valakinek a vitában?

A tudománynak köszönhetően egyre többet tudunk a múltbeli sérelmek természetéről, a „sémáinkról”, amelyek gyakran működésbe lépnek a jelenben, beleszólnak, alakítják az életünket. Egy-egy helyzetben könnyedén becsúszhatunk egy korábbi sebzett énállapotba, vélt valóságokba kerülünk, rosszul reagálunk, gyakran meg sem halljuk a másikat, aki lehet, hogy szintén egy korábbi énállapotából reflektál. Az egyetlen védelem, ami közelebb visz a valósághoz, az saját magunk megismerése lehet! Tudatosan hátrébb kell lépnünk adott szituációtól, hogy jobban rálássunk a helyzetünkre, és ha felismerjük a hibát, akkor kezdődhet csak el a belső munka. Ezért van, hogy gyakran kívülállóként jobban észrevesszük, hol romlanak el a dolgok, de hiába látjuk jobban, kényszeresen nem segíthetünk máson, csak ha az illető engedi, ha felkészült, hogy meglássa, amit odáig nem tudott vagy akart.

Az írónőt tehát már gyerekként is az emberi viszonyok működése foglalkoztatta. Az írás ugyanígy régről jelen van életében. Sokat tanult, hogy ma már szakemberként is rálásson a kliensek legbensőbb énjére. Azt mondja, hogy azoknak a történetéhez tud leginkább kapcsolódni, amelyeknek hasonló darabja benne is létezik. Ez egy nagyon mély érzelmi munka, és amikor nagyon felgyűlik, olyankor az írás az, ahol ezt kiengedheti, úgy működik, mint egy szelep. Természetesen az írások nem neveznek meg konkrétumokat, hanem az abból táplálkozó élmények és fikciók elegyei.

A semmi megszelídítése egy új nézőpontot, egy filozofikus gondolati síkot is behozott a történetek fókuszába, ez már a címből is sejthető. A szerző nagyobb teret szeretett volna nyitni, hogy tágabb horizonton láthassuk a létkérdéseket, ugyanakkor ezáltal az érzelmek a gondolatokkal kiegyensúlyozódnak. Szerinte a legnagyobb veszély éppen a végletekben rejlik, például ha valaki a vélt érzelmeinek a foglya, vagy a másik oldalon túl racionális, mindenre van egy okos válasza. Az írónő azt próbálja, hogyan lehet egyensúlyozni, amit tulajdonképpen egy életen át tanulunk.

Tisza Kata huszonévesen az öregedésről írt, ezt követően is belement olyan témákba, amelyeknek akkor még nem volt divatja. Ez őt egyáltalán nem zavarja, mert arra koncentrál, hogy a nehézséget jelentő kérdéseire megnyugtató választ kapjon. Ezúttal a semmi érdekelte.

„A függőségek megküzdése után feltárul a semmi, az a kínzó és nyomasztó űrérzés, amit korábban szerhasználattal vagy kapcsolatnak tűnő illúziókkal próbáltunk elfedni, de leszámolva a legutolsó illúzióval is, miszerint tartozunk ahhoz, akihez valójában mégsem tartozunk, mert érzelmileg nincsen jelen felnőtt minőségben, nem marad más kapaszkodónk, mint saját önmagunk. Ez A semmi megszelídítése lesz, kapcsolódás ahhoz az érzelmi valósághoz, amelyik mindeddig védtelen volt, de most kinőhet az a védettsége, amit eddig mástól várva, az csupán a függőségünk, fájdalmas kapaszkodónk lett. A semmiben egy eddig nem ismert, újfajta intimitás, ön-együttérzés és erő kelhet életre, ami másfajta, egyenrangú, építő kötődések felé vezet.”

Az döntés kérdése is, hogy mivé alakítjuk át a bennünk lévő semmit. Én szöveggé szoktam, és így válik békévé bennem minden tomboló érzés, de nemcsak ez az egyetlen lehetőség – írja. Tisza Kata nem veszi fel a szakértői pozíciót, csupán alámerül a létkérdésekben. Ez fantasztikusan emberi és példaértékű.

Korábbi írásaink Tisza Katával és köteteiről: legutóbbi interjú, egy korábbi interjú, korábbi könyvbemutatók tudósításai: Egyedül, Hipnózis 6-kor.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs