Reisinger Attila Hegyeshalomban él, a hetvenes évek óta ír prózát. 2016-ban a Magyar Napló Kiadótól Az Év Legsikeresebb Szerzője díjat vehette át, 2018-ban Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült. 2021-ben Mosonmagyaróvár Város Kultúrájáért díjat kapott, 2023-ban Herczeg Ferenc-díjjal ismerték el kiemelkedő történeti irodalmi tevékenységét, amelyet ő szerényen „emlékezőprózának” nevez.

Családom IV. Béla király ideje óta Hegyeshalomban él, a „történelem országútján”. Nem véletlen, hogy itt és a környéken apáról fiúra szállnak a történetek, csaknem minden családnak vannak szájról szájra hagyományozott emlékei. Gyermekkorom óta hallgatom, őrzöm ezeket a kincseket, és a rendszerváltás után már írnom is szabad róluk. Idén van a holokauszt nyolcvanadik évfordulója, ez adta az aktualitását a kötet megjelenésének. A Vörös istálló emléke már régóta velem volt, hiszen Radnóti Miklós sorsa egy villanásnyit érintette a nagyanyám életét is, és erről gyermekkoromban számtalanszor hallottam. Arról volt szó, hogy a település elöljárójához távmondat érkezett a fővárosból, amit a munkaszolgálatosok parancsnokságára kellett továbbítani. Ennek az üzenetnek a kézbesítése során játszott szerepet a nagymamám. Ez a telegram azt tartalmazta, hogy menlevelet kapott Radnóti Miklós. A megmentési kísérlet azonban hiábavalónak bizonyult, a költő csak Abdáig jutott el, ahol több társával együtt meggyilkolták.

Kemény felütés, hogy a történet körülményeinek bemutatása a helyi SS-parancsnok visszaemlékezéséből bontakozik ki...

A hegyeshalmi SS-parancsnok gondoskodott a rendező pályaudvar és a kapcsolódó infrastruktúra üzemeltetéséről. Az ő számára ez megoldandó technikai feladatot jelentett, és a munkaszolgálatosokra, akiket a Vörös istállóban meglehetősen embertelen körülmények között szállásoltak el, mint hasznos erőforrásokra tekintett, így viszonylag biztonságban voltak ezen az állomáson. A Vörös istálló elnevezés egyébként egy gazdasági épületet takart, a színe miatt kapta ezt a nevet. Az amerikai bombatámadás során ez a körlet sajnos megsemmisült, és csak azok a munkaszolgálatosok élték túl a támadást, akik a faluban nyertek elhelyezést. Azt ugyanis nem pusztították el, csak a közeli katonai célú építményeket. A bombázás erejét mutatja, hogy a vasúti kövek némelyike a négy kilométer távolságra lévő Levélig repült, és ott tört be ablakokat. De a megmaradt hegyeshalmi munkaszolgálatosok kálváriájának nem ez volt a záró epizódja. Annak ellenére, hogy Mosonmagyaróvárnál jártak az orosz csapatok, vagy tán pontosan ezért, 1945 nagypéntekén a települést uraló nyilas keretlegények kivégezték az életben maradt munkaszolgálatosokat. Énekszóval terelték őket a barakkok felé, hogy belelőjék őket a bombatölcsérekbe. Emlékezetes, hogy a falusiak megpróbálták ezt megakadályozni, amiért az egyikük, Krapacsek Frigyes szabómester az életével fizetett, és ő is tömegsírba került.

Az erőltetett menet történetét Radnóti Miklós lelke meséli el. Ez a megközelítés újdonság tőled, hiszen korábbi írásaidban a szemtanúk emlékeire alapoztál...

Beleképzeltem magam Radnóti lelkiállapotába, amikor mozgásképtelen testét lerángatták a szekérről, és húsz társával együtt várta a kivégzését. Végignézte, ahogy munkaképes társai megásták a tömegsírt, átélte az egész borzalmat, amíg rá nem került a sor, hogy Tálas András megölje őt is. A hóhért a háború után elfogták, elítélték, és kivégezték mint tömeggyilkost. Később tévedésből felkerült a kommunizmus áldozatainak listájára, ezt utólag, a rendszerváltást követően kellett korrigálni.

Az utolsó fejezet főszereplőjéről, a szemtanú Takácsról írod a kötet utolsó sorában, hogy „Hosszan elnyúlt, torz árnyéka előtte ment”. Ez a mondat számomra túlmutat ennek a szereplőnek a sorsán...

A sötét múlt nem eléggé ismert, és nem eléggé feldolgozott. Ezek az események borzasztóan hátracsúsztak a történeti időben. Nagyon nehéz hitelesen elmondani a mai fiataloknak, milyen volt ez, miként lehet ezek között a súlyos árnyékok között tovább élni. Mennyire velünk maradnak, és elég csak egy villanásnyi emlék, máris ránk zúdul a múlt, a sok-sok feldolgozatlan, szinte feldolgozhatatlan érzés.

Mik a további irodalmi terveid?

Az ötvenes évekhez nyúlok vissza, a csengőfrász korszakába. Emlékszem, ahogyan berontottak hozzánk, és elvitték az édesapámat, mindössze azért, mert Horthy alatt katonatiszt volt. Győrbe hurcolták, a Baross híd lábánál lévő ÁVÓ-székházba, ahol kegyetlenül megverték. Amikor erről mesélek a családban, az unokáim nagy, kerek, csodálkozó szemmel hallgatják. Tudniuk kell, hogy mit éltünk át, mert ez a családunk, ez a hegyeshalmiak, ez a magyarság története. Gyermekkoromban ötvenszer is meghallgattam egy-egy családi, emberi drámát. És most leírom, hogy irodalmi formában éljen tovább.

Az interjú a Magyar Napló 2024. novemberi számában jelent meg.

Reisinger Attilával és Sárga csillag alatt című kötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 17-én, vasárnap, 13 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel dr. Horváth Sándor Domonkos beszélget.

Horváth Sándor Domonkos