Erdélyből jőve talált – kényszeredetten – Magyarországon új hazát. Regényeiben részben ezt dolgozza fel – szintén részben – a fikció köntösébe csomagolva. Én mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, hogy az orvos dr. Szalai Zsuzsanna és a szerző Havas Juli „kettős identitás” hogyan fér meg egymással az ön bőrében? Milyen hatásokra és célokkal született meg az írói alteregó?

A „kényszeredett” egy kicsit erős szó a helyzetre, mert az erdélyi magyarok Magyarországot tágabb otthonuknak tekintették azokban az időkben is, hiszen nem volt nehéz beilleszkedni egy azonos nyelvet beszélő, hasonló kulturális környezetbe. Más szempontból viszont igaz, hogy kényszerűségből kellett eljönnünk, hiszen a forradalom előtti román diktatúra ellehetetlenítette az ott élők életét, a magyar orvosokét különösen, azzal, hogy csak Erdélyen kívül vállalhattak munkát. 1987-ben telepedtem át, azóta itt élek a Szigetközben; 25 évig Mosonmagyaróváron éltem és dolgoztam, 2013 óta pedig Győrben vezetem a Tüdőgyógyászatot, és 2020-ban át is költöztem. De földrajzilag a Szigetközben maradtam, hiszen a Püspökerdő közelében lakom.

Hogy miért a szerzői név? Orvosként is publikálok a magyar és nemzetközi szakmai irodalomban, sőt, három szakkönyv társszerzője vagyok, másrészt a kórházi szolgálati jogviszonyból adódó kötelezettségek tekintetében is praktikusabbnak láttam élesen szétválasztani a két tevékenységet. Havas Juliként egy olyan bőrbe bújhatok, ami könnyedebb, és amivel kötöttségek nélkül jelenhetek meg a szélesebb nyilvánosság előtt.

Nincs Hold, ha nem nézed című első regényében ‒ Péterfy Gergely megfogalmazásában ‒ hiánypótló és provokatív témá(ka)t járt körül, karakteres társadalmi kórképet rajzolván meg a covid idején. A szakmai és emberi oldalt tekintve mennyit módosított a világjárvány-helyzet az orvoslás mindkét térfelén: hogyan változtak az emberek a segítségkérés és kiszolgáltatottság páciens-oldalán, és hogyan változtak az emberek az orvosi köpennyel felvértezett gyógyítási oldalon?

Az első regényem (ami jelenleg teljesen kifogyott a boltokból, és csak e-book formátumban érhető el, de tervezi a Kalligram kiadó a harmadik kiadást), egy fiatal orvosnő és egy jóval idősebb nős kollégája szerelméről szól, amelyben arra kerestem a választ, hogy mi a mozgatója egy ilyen egyenlőtlen kapcsolatnak, főleg a nő részéről. Csakhogy, amikor írni kezdtem, berobbant a járvány, ráadásul az első és második hullámban egy 90 ágyas Covid osztályt vezettem a kórházunkban, így óhatatlanul belekerültek azok az élmények, amit akkor átéltünk. Az elején felemelő, és már-már szürreális volt, hogy apró részesei lehetünk egy világjárvány leküzdésének, ám amikor az esetszám kezelhetetlenné növekedett, mi is megküzdöttünk a tehetetlenség és a betegek tömeges elvesztése feletti frusztrációval, így ezek az érzések is megjelentek a regényben. A Nincs Hold, ha nem nézed 2022-ben felkerült a legjobb első prózakötetes szerzők Margó-díjra jelölt rövidlistájára, ami nagy megtiszteltetés volt számomra.

Az egészségüggyel szemben a Covid óta egy soha nem látott bizalomvesztés következett be, amit nekünk, a benne dolgozóknak különösen fájdalmas megélni, hiszen miközben soha nem látott mértékben fejlődik az orvosi technológia és a gyógyítás, és a kórházunkban rengeteg kiemelkedő szakember dolgozik, a nővérek pedig erejükön felül teljesítenek, mégis naponta szembesülünk a betegek és főleg a hozzátartozók részéről tiszteletlen, sőt, agresszív fellépéssel. Tudom, hogy ez nem mindig nekünk szól, hanem a rendszerhibákból adódó elégedetlenség csapódik le rajtunk, mégis rossz lesz a közérzetünk tőle, és ez, mint egy negatív spirál, pörög végig rajtunk, ahogyan az élet más területein is. Az egészségtudatosságra nevelést az óvodás és iskolás korban kellene elkezdeni, majd folytatni felnőtteknél az egészséges élet módjainak az edukációjával és elérhetőségével, a lakosság életkörülményeinek a javításával, a szociális háló kibővítésével. Amíg ez nem történik meg, a napi nyomorúság egy része az egészségügyön csapódik le.

A Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című második regényét – amellyel a 23. Győri Könyvszalonra érkezik – egy interjúban úgy nevezte, mint „a kollektív emlékezés regényét”. Mennyire volt fájó visszanyúlni a múltba, olyan emlékekkel szembesülni újra, amelyek meghatározó nyomot hagytak önben?

A barátság történetén túl az erdélyi orvosok nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kivándorlásának is emléket szerettem volna állítani, ezért ebben a kontextusban követheti az olvasó három barátnő majd ötven éven átívelő hullámzó intenzitású kapcsolatát. Az erdélyi fejezetek megírásához sok régi osztálytársam és évfolyamtársam emlékét is feldolgoztam, ezért az írás elején nosztalgiát éreztem a gyerek- és fiatalkorunk irányába. Ez azonban később haraggá változott bennem, amikor szembesültem azzal, hogy mi mindent vett el a fiatalságunkból a diktatúra.

A regény összességében egy kontúros korlenyomat. Hogyan lehet egy ilyen szisztematikus és szintézisszerű munkának nekiállni? Attól függetlenül, hogy mindezeket a kulisszákat, körülményeket, „sorsot” megélte, folytatott kutatásokat, használt egyéb forrásokat az objektivitás érdekében, vagy itt döntően a szubjektum tapasztalata (volt) a lényeg?

Lineáris történetmeséléssel írtam, hogy könnyebb legyen az olvasónak ilyen sok év és évtized befogadása. A regény második része főleg Magyarországon, sőt, a Szigetközben játszódik, itt is sok kollektív élményt dolgoztam fel. És igen, volt olyan történelmi esemény, amelynek utána kellett olvasnom, mert kifakult az emléke például a Duna elterelésének (emlékezzünk csak vissza azokra a hónapokra, amikor ez határozta meg a közbeszédet, milyen mohón vetettük rá magunkat a Kisalföld újabb cikkeire), de mára ugyanúgy megfeledkeztünk a vonatokon cirkáló hawaii inges határőrökről, vagy a Mariahilfer strasséról beáramló Gorenje karavánokról. Vagy arról, hogy egy fiatal anya életében milyen elvárásokat támasztottak az akkori konvenciók, amelyek egy része még ma is él. De vannak benne ennél konkrétabb és egészen aprólékos „kutatási” eredmények is: pl. a juhnyájas jelenetben leírt egyetlen bekezdéshez végignéztem egy juhásszal készült 4 órás interjút. Vagy volt olyan is, amikor egy napjainkban játszódó, de csak a fantáziámban élő New York-i jelenethez kerestem konkrét helyszínt a Soho-ban, és legnagyobb meglepetésemre és örömömre a Google térképen találtam hozzá egy kockaköves utcát. Azonban maga a történet, ami a három barátnőről szól, fikció, mint ahogy a karakterek is kitalált személyek. Nagyon nagy élmény a történet alapú regényírás, mert egy adott pillanatban a szereplők átveszik a rendezést, és nekem mint írónak már „csak” le kell írni azt, amit ők diktálnak.

A Papírbabák – szintén az ön szavait véve alapul – szándéka szerint mindenekelőtt a barátságról, a megbocsátásról szól. Mit jelentenek ezek a fogalmak önnek személy szerint, ha visszagondol a múltra és az akkori emberi kapcsolataira?

Mivel a Nincs Hold, ha nem nézed regényben egy magának való, kicsit antiszociális fiatal nő volt a főhősöm, vágytam írni gazdagabb családi és baráti kapcsolódásokról. A Papírbabákban a három barátnő gyerekkorától indul a történet, majd két nagyon súlyos áruláson keresztül (amit nem árulnék el, mert ez a fő konfliktus a regényben, és ez indítja el az eseményeket) érünk el a végső kérdéshez, hogy fel tudunk-e nőni ahhoz, hogy átkeretezzük a fiatalkori botlásokat és a történelem által ránk kényszerített bűnöket, és hogy elégséges-e a szeretet a megbocsátáshoz.

Lesz-e harmadik könyv, és ha igen, mit szeretne benne a középpontba állítani? El lehet-e, vagy el szabad-e engedni, esetleg elhallgattatni magunkban a múltat?

A múlt feldolgozásának az igénye mindenkiben ott motoszkál, de nem szabad engedni, hogy ránehezedjen a jelenünkre, és felmentésként sem szolgálhatnak a cselekedeteinkre. De lehetséges, hogy a múlt megértése, a megbocsátás és az elengedés záloga lehet a jelen boldogabb megélésének. Igen, tervezek új regényt, sőt egy irodalmi-orvostörténeti könyvet is, hiszen az írás már a véremmé vált.

Havas Julival és Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 17-én, vasárnap, 16 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának második emeleti rendezvénytermében, a szerzővel Pap Alexandra beszélget.

Szilvási Krisztián
Fotó: Pomaranski Luca