„Mezey Katalin teljes sorsának példájával és irodalommegtartó cselekvéseivel két kézzel szaggatja napjainkban is az árnyékoló, a csapdákat rejtegető, újra- és újraszőtt ideológiai sötétítőket a szó művészetéről és az olvasók tudatáról” – mondta laudációjában Jánosi Zoltán irodalomtörténész a 19. Győri Könyvszalon Alkotói Díjának átadásakor. Az öt évvel ezelőtti ünnepélyes esemény óta a világ még nagyobb bajokkal néz szembe, még sötétebb árnyékok érkeztek fölénk.

Mit adhat számunkra ebben a helyzetben a líra?

A líra manapság is sokféle lehet, sok meghatározó, éppen divatos irányzata van. Az az irányzat, amelyet én művelek, művelni igyekszem, az ember legsajátosabb gyakorlatának, a beszédnek, a kommunikációnak egy – mondjuk – emelt szintű változata. Lényege mindenképp a közlés. Korábban pszichológiai realizmusnak tituláltam, de már nem vagyok ilyen nagyratörő, nem hiszem, hogy saját utat kell taposnom a jövő számára. Már annak is örülnék, ha az alapvető szándékom, a versbeli közlésem elég átütő erővel bírna ahhoz, hogy célba érhessen: azonosulni tudjon vele az olvasó vagy a hallgató.

Több versében találkoztam mitikus motívumokkal. Mikor érzi úgy, hogy át kell szőnie e szimbolizmussal a költészetét?

Az ilyesmi nálam szinte sosem tudatos választás eredménye. A vers alapgondolata legtöbbször nem kiszámítható módon bukkan fel bennem, és nem akkor, amikor én akarom: nem kiagyalom a verseimet, hanem ami a fejemben – a gondolatok, érzések ellenőrizetlen-ellenőrizhetetlen belső közlekedése során – egyszer csak megfogalmazódik, azt megpróbálom megérteni, megragadni, papírra vetni, továbbgondolni. Ha valamilyen mitikus motívummal érkezik, természetesen azt is igyekszem befogadni, felismerni benne a mindennapi, gyalogjáró gondolkodásommal való összefüggéseket.

„De a Napot
nem fojtja meg a felleg.
Képes eltakarni, képes
kifordítani színéből a világot,
de a Nap akkor is,
mikor felleg takarja, ragyog.”

(Mint egy hatalmas felleg – részlet)

Honnan meríti az erőt, amely a lelkében a reményt táplálja?

Bizonyos, hogy az ember az alaphangoltsága, alaptermészete szerint pesszimistább vagy éppen optimistább másoknál. De az is biztos, hogy sokat jelent ebből a szempontból is az istenhit: az a meggyőződés, hogy nem vagyok a sorsommal magamra hagyva, hogy van isteni gondviselés, amely minden helyzetben mellettem áll, ha odafigyelek rá, ha kapcsolatban vagyok a Gondviselővel. Ha elhiszem, hogy korlátlan, mindenre kiterjedő felfogó és átlátó képességével többet tud énrólam is, az én életemről és sorsomról is, mint én magam. Ezért minden dolgomban kérem a tanácsát, a segítségét, rá merem bízni magam.

Örökség a címe új kötetének, amely az elmúlt nyolc év verseit foglalja össze. Milyen értékeket lenne létfontosságú továbbadni, átörökíteni a következő nemzedékeknek?

Mindenekelőtt az élet megbecsülését, szolgálatát, szeretetét. Erre tanít minket, sőt a Földgolyó minden lakóját Jézus, azért jött, hogy ezt jól a szívünkbe vésse. És persze az élet forrásának, az isteni szándéknak a megértése, megbecsülése, szolgálata, a Teremtő iránti őszinte odaadás és szeretet. Ha eszünkben tartjuk, hogy mindent, ami van, tőle kaptunk, mindazzal együtt, amit maga az ember – jót-rosszat – alkotott, akkor nem is olyan nehéz és elvont ez. A hála érzetét fel kell szítani magunkban, akár érzelmi, akár intellektuális alapon, azaz egyszerű, racionális belátásból.

„Megérezzük a mélyét az időnek,
 mint a mérőón, belesüllyedünk,
vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít,
a zátonyokra figyelmeztetünk.”

(Zátonyok – részlet)

Hogyan változott az időhöz való viszonya az utóbbi években?

Azt hiszem, hogy nem változott. Be kellene látnom pedig, hogy nekem, koromnál fogva, már egyre kevesebb jut belőle, és ezért jobban, takarékosabban kellene bánnom vele. De az ember nehezen tud egy élet rutinján, megszokásán felülemelkedni, ahogy erre egy szentbeszédében dr. Bolberitz Pál atya figyelmeztetett: senki nem lesz élete utolsó pillanatában más – például sokkal különb –, mint amilyen élete során volt. A hősök és mártírok sem abban a különös helyzetben lettek hőssé, mártírrá, amely, mondjuk, életük végső perce volt. Utolsó életszakaszunkban is az évek során megszokott gyakorlat határozza meg a tetteinket, hozzáállásunkat. Sajnos, én mindig nagyon könnyelműen bántam az időmmel, és persze sokat keseregtem és aggodalmaskodtam is emiatt. Most is ezt csinálom.

1999-ben jelent meg a Kivala Palkó Nemlehet-országban című meseregénye, amit 2022-ben adtak ki újra. Hogyan született ez a gyermekekhez és felnőttekhez egyaránt szóló írás?

1978 táján született, amikor sokat foglalkoztatott a háború jelensége. Éreztem, hogy beszélni kellene erről a rettenetes, józan ésszel megmagyarázhatatlan dologról a gyermekeimnek is. Erre a célra a meseregény tűnt a legalkalmasabbnak, azért, hogy ne süllyedjen el a fájdalom és reménytelenség valóságában, hanem érhessen jó véget is a történet.

Mi a legfontosabb Győrhöz fűződő emléke?

Oláh Jánossal, későbbi férjemmel, 1970 augusztusában egy hetet Győrben töltöttünk, mondhatni nyaraltunk. Nem sokkal korábban ugyanis, szinte futólag, jártam már itt, és nagyon megtetszett nekem a városon átkanyargó Rába folyó, rajta a nyaralóházak, éttermek, a Radó-sziget, a Holt-Marcal, a Mosoni-Duna-ág és az egész vízi világ, ami Győrt és környékét jellemzi. Sok templomával, dombos belvárosával emlékeztetett Esztergomra is, ahol húszas éveim elején sokat jártam, dolgoztam, és amit szintén nagyon megszerettem.

Melyek a tervei az elkövetkező időkre?

Természetesen szeretnék nagyjából egészséges és munkaképes lenni, mert érdekel gyermekeim sorsa, szívesen megérném unokáim, dédunokáim felnövekedését. Nehéz rászoktatni magam az ehhez szükségesekre: a több mozgásra, a tudatos, rendszeres életmódra, időbeosztásra, de talán még nem késő. Irodalmi terveim közt több kötet összeállítása szerepel: így a naplójegyzeteim és rövidprózáim újabb kötetének és egy családtörténet-féle regénynek a megszerkesztése, megírása. Vannak a terveim sorában színpadi művek és versek is. Versek, például, életem kedvenc hőseiről. Az is lehet, hogy végül próza lesz belőlük. Persze, csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mennyi valósulhat még meg mindebből. De reménykedem és igyekszem.

Mezey Katalinnal és Örökség című kötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 17-én, vasárnap, 16 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Zsille Gábor beszélget majd.

Szabados Éva
Fotó: Czimbal Gyula