A kiállítás ünnepélyes megnyitását ‒ Milinčić Lázár hegedűjátéka (Led Zeppelin: No Quarter) után – dr. Horváth Sándor Domonkos szavai vezették fel. „Köszöntőt általában az mond, akinek ez protokolláris feladata, és általában nem ért a témához, így a művészeti ismeretek megléte most nem köti gúzsba a kezemet” – kezdte gondolatait az intézmény igazgatója. A terembe belépve – ahogyan elárulta – első benyomásként a koncentrációs táborokat is megjárt Viktor Frankl osztrák neurológus és pszichiáter logoterápiája jutott eszébe, az az idea, hogy „bármilyen szörnyűség is történik, mégis szabadok maradunk, mert – a visszafordíthatatlan események után is – egy szabadságunk van: eldönthetjük azt, hogy miként viszonyulunk az adott helyzethez. Ebben a viszonyulásban a szeretetet, a munkát és a művészetet, mint kitörési pontot, látta meg.”

Dr. Horváth Sándor Domonkos Milan Kundera gondolatait közvetítve mondta el azt a gondolatot, „hogyha letagadjuk, hogy a spiritualitásnak van profán vonatkozása, akkor az a giccs”, ezzel pedig a művészetet mintegy a hitelesség oldaláról ragadta meg. „Amikor én ezeket az alkotásokat itt most megláttam, akkor szíven ütött a hitelességük; az, hogy valami olyat adnak vissza, amelybe beleborzongok: semmiféle manírt nem tartalmaznak, hitelesek és igazak. … Ez pedig talán bizony egy kitörési pont abból a furcsa világból, amelynek részesei vagyunk, és amelyet – az életösztönünk által diktálva – igyekszünk megszelídíthetővé tenni, egy hatalmas hiányt pótolva: a hitelességet.” Zárásként a jövőre nézve is partnerséget kínált a Széchenyi István Egyetem Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnázium és Kollégiumnak, amely „egy kiváló szellemi és művészeti motorja ennek a városnak”. Egyúttal azt kívánta a két fiatal alkotónak, hogy bármilyen irányba, stílusba is fordul majd a művészetük, ezt a hitelességet őrizzék meg a szívükben, és képesek maradjanak ilyen őszintén kifejezni azt.

A kiállítást Székely Zoltán művészettörténész, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, a következő szavakkal:

„A kiállításnak címet adó, különös kifejezést, a Monachopsis-t hiába is keresnénk az idegen szavak jegyzékeiben vagy az ógörög szótárakban, antik vagy újabb filozófusok értekezéseiben. Ugyanis egy nagyon friss neologizmusról van szó, amelyet a 2000-es évek elején alkotott meg John Koenig a Dictionary of Obscure Sorrows című projekt keretében. Az ógörög monakhós (egyedülálló, magányos) és az ópsis (látás, nézet) szavakból kreált kifejezés a „nem oda tartozás” nehezen megragadható egzisztenciális tapasztalatát van hivatva kifejezni.

Az „oda”, azaz a hely, amely idegenséggel tölt el, azonban nem egy konkrét fizikai tér és nem is egy pontosan körvonalazható szociológiai közeg. Ez a „nem tartozom oda, ahol vagyok”-formulával körülírható megfoghatatlan idegenség szorongással tölti el a személyiséget. A „szorongás mitől-jét az jellemzi – miként Heidegger írja a Lét és idő-ben ‒, hogy a fenyegető sehol sincs. A szorongás »nem tudja«, hogy mi az, amitől szorong. A »sehol« azonban nem semmit jelent, hanem benne rejlik a tájék általában, a világ feltárultsága általában, a lényegszerű térbeli benne-lét számára. A fenyegető ezért nem is közeledhet a közelben egy meghatározott irányból, hanem már »jelen« van – és még sincs sehol. […] A világon belüli semmi és sehol dacossága fenomenálisan azt jelenti: a szorongás mitől-je a világ mint olyan.”

A világba való belevetettség keltette szorongás azonban a személyiség önmagára ismerésének katalizátorává is válhat, mert – megint csak Heideggert idézve – „felfedi a sorsot”, az egyén világlátásává válik, és „beköltözik a szívébe, átkutat mindent, kiüldözi belőle a végest és a kicsinyest” ‒ miként Kierkegaard írja. Ez a fajta szubjektivitás – szemben a tudományos rendszereken alapuló iskolai tanulmányok objektív törvényszerűségeivel – a világról való tudásnak, a lét megértésének új tapasztalatát adhatja.

Sarkadi Emőke (a lenti képen balra) és Szalai Zója Lili (a lenti képen jobbra) a szorongás adta megismerés lehetőségével élve értelmezik, teszik sajátjukká a világot, fedezik fel önmagukat és ezáltal az egzisztenciális létezést. Szalai Zója Lili számára a sötétből előbukkanó torz fejekben, az összekuporodó, önmagukba bújó, riadt, meztelenségükben kiszolgáltatott alakokban testesül meg a monachopsis. Az örvénylő feketeségből bukkannak elő, és a gyenge fényben éppen csak felsejlenek körvonalaik, hogy a következő pillanatban azután ismét visszasüllyedjenek a részvétlen, sötét űrbe. Az egymásra rétegződő ecsetvonások révén nemcsak a szorongás ölt kísérteties alakot, hanem a vásznon nyomot hagyó gesztusok által a festői szubjektum is feltárul, így hitelesítve az alkotás folyamatát. A Goyától vett kifejezéssel élve „fekete festményekben” talált rá Lili a saját hangjára, amelynek drámaiságát már megelőlegezték tanulmányrajzai is. A kötelező iskolai stúdiumokat továbbfejlesztő, az akttanulmányokat érzékeny, egymásba gabalyodó vonalakkal felülíró munkákban az égővörös ecsetvonások, míg a monokróm fejtanulmányokon a deformációba átcsapó expresszivitás hordozzák mindezt.

A kiállítás rendezőinek köszönhetően Sarkadi Emőke munkái alapján is végigkövethető, miként lép túl a kötelező alakrajz penzumain, bontja fel a formákat, melyek itt-ott még felsejlenek az egymás mellé-fölé rétegződő ecsetvonások között, hogy azután végérvényesen elveszítsék antropológiai vonatkozásaikat. A lendületes, ám rövid gesztusok nyomán egymásba fonódó, egymást keresztező, hol áttetszően anyagtalan, máskor összesűrűsödő festékpászmák áramlanak, kavarognak egy meghatározhatatlan, enigmatikus térben, saját törvényszerűségeiknek engedelmeskedve. Ezt a teret az alkotói szubjektum energiái teremtik meg, töltik meg mozgással, létrehozva egyben saját belső idejét is. Ebben az univerzumban már semmi sem utal vissza a külső fizikai világra, így a szubjektum minden kötöttségtől mentesen, szabadon ismerhet magára.

Sarkadi Emőke és Szalai Zója Lili itt bemutatott alkotásaikon keresztül nyomon követhetjük, hogy iskolai tanulmányrajzaikból kiindulva miként keresik saját hangjukat, kifejezőeszközeiket, hogyan tanulnak meg bánni a vonal, a gesztus és a színek kifejezőerejével, hogyan szűrik át személyiségükön tapasztalataikat, és miként teremtenek saját világot.”

A kiállításmegnyitón vendégként köszönthettük a két ifjú alkotó felkészítő tanárait is, Pápai Miklós (a fenti képen jobbra) és Balogh István (a fenti képen balra) festőművészeket, valamint a növendékeknek online és nyomtatott megjelenést biztosító Műhely kulturális folyóirat ügyvezető-főszerkesztőjét, Horváth Nórát (a fenti képen középen).

A Monachopsis című kiállítás 2024. október 31-ig tekinthető meg, hétköznapokon 13-tól 16 óráig. (Az ettől eltérő időpontban előzetes bejelentkezés szükséges.)

Szilvási Krisztián

Fotógaléria: Monachopsis - Sarkadi Emőke és Szalai Zója Lili kiállítása a győri könyvtárban

Szilvási Krisztián fotói

36 kép