''...a hazaérés nem egyenlő-e a költészet halálával''
A költő-író Szentmártoni János megpróbál Eső előtt hazaérni a 23. Győri Könyvszalonon, a leltár és a számvetés oldaláról egyaránt megközelíthető verseskötetét előtérbe állítva az irodalom evolúciójáról csakúgy beszélgettünk vele, mint a magyar líra specialitásáról vagy a belső „lezárásokról”.
2019-ig (három cikluson keresztül) volt a Magyar Írószövetség elnöke. Idén tavasszal Erős Kingát, az írószövetség jelenlegi vezetőjét a szervezet – széles értelemben vett ‒ „pozíciójáról”, jövőbeli lehetséges helyzetéről kérdeztem a jelen digitális kor viszonyai között. Az ön részéről arra lennék kíváncsi, milyen irodalmi tapasztalatokat adott az a kilenc év, amíg igazgatta ezt a szakmai-társadalmi egyesületet?
Nem irodalmi, inkább szervezői tapasztalatokat adott, hogy miként lehet vagy nem lehet egy ilyen történelmi intézmény meglehetősen heterogén és nagy létszámú tagságát szellemi közösséggé kovácsolni. Volt mire építkezni, hiszen a Magyar Írószövetség mind az 1956-os forradalom, mind pedig a rendszerváltást előkészítő ’80-as évek történetében jelentős szerepet töltött be. A magam részéről azt tartottam a legfontosabbnak, hogy dinamizáljam a szervezet működését, kiléptessem a Bajza utcai székház falai közül, és láthatóbbá tegyem a szélesebb olvasóközönség számára mind a fizikai, mind pedig az online térben. Ennek jegyében számos kulturális programmal kapcsolódott be például a fesztiválok és a színházak életébe, és két kiemelkedő évfordulónak köszönhetően mind az 1956-os forradalom és szabadságharc 60., mind pedig Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő országos rendezvénysorozatba. Büszke vagyok arra is, hogy legújabb irodalmi ünnepünk, a magyar széppróza napja elindítása körül is bábáskodhattam 2018-ban, amely Jókai Mór születésnapjához igazodóan szintén az írószövetség választmányának kezdeményezésére indult el s kezd beépülni azóta a kulturális köztudatba. Természetesen mindez csapatmunka volt, köszönet akkori kollégáimnak és a mellénk felsorakozó pályatársaknak. Kilenc évnyi elnöki korszakomból azonban kudarcokkal is el kellett számolnom. Az egyik székházunk azóta is megoldatlan problémája, mindmáig életveszélyes állapotban van az épület. A másik a fiatalítás elmaradása. Mert bár személyemben és számos elnökségbe és választmányba több hullámban bekerülő nemzedéktársam személyében ebben az időszakban jelentősen fiatalodott az írószövetség vezetése – de maga a tagság bizony nem gazdagodott ilyen ütemben sem akkor, sem azóta az ifjabb nemzedék képviselőivel. Holott már mi is ötven körül járunk, lassan át kellene adnunk a stafétát az utánunk jövőknek.
Az írószövetség élén eltöltött idő, valamint a különböző szakmai tevékenységek révén tapasztaltak alapján mi a véleménye arról, hogy ma Magyarországon „mindenki” ír? Miért jó vagy nem jó ez? Mennyire terelheti el ez más irányokba az irodalom evolúcióját?
Az irodalom evolúcióját nem kell félteni. Már csak azért sem, mert nem az irodalomnak van szüksége az emberre, hanem az embernek az irodalomra. Nem hiszem, hogy többen írnak ma, mint pár évtizeddel ezelőtt, csak könnyebb láthatóvá válni mindennemű szakmai/esztétikai előszűrés nélkül. A folyóiratok és könyvkiadók sokáig monopol helyzetben voltak a tehetségek felfedezésében és útra bocsátásában, ahogy a dilettánsok olvasóktól való távoltartásában is. A digitális forradalom mindezt szétrobbantotta, s ma már a közösségi médiában egyik pillanatról a másikra válhatsz „sztárrá” minden művészeti területen sokszor nem épp maradandó értékek mentén. Érdekes tapasztalat viszont az is, hogy mondjuk egy pályakezdő költő még ma is büszkébb arra, ha egy verse nyomtatásban jelenik meg valamelyik rangos folyóiratban, mint arra, hogy a virtuális térben esetleg több száz követője/olvasója van. Nem hiszek a Gutenberg-galaxis halálában. Az olvasói szokások bár átalakultak és fognak is, a nyomtatott kultúra nem tűnik el. Meglehet, hogy ismét az elit privilégiuma lesz, mint kezdetben. Nem biztos, hogy ez jó irány, sőt, de maga a minőségi irodalom, amely évezredek óta sokak számára lelki iránytű az emberiség életében, mindvégig velünk marad, s velünk is pusztul majd, ha már nincs tovább.
Bár esszék, tanulmányok és kisregény is fűződik a nevéhez, legfőbb alkotói terepe a líra, a versek. Hosszú ideig szerkesztette a Magyar Napló versrovatát és Az év versei antológiát. A közelmúltban a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei igazgatójaként többek közt költőket menedzselt. Hogy látja, mi a legfőbb jellemzője napjainkban a magyar költészetnek, és mindezek között mi leginkább a specialitása a nemzetközi irányvonalakat tekintve?
Specialitását természetesen a nemzeti tematika adja, mint minden nép költészetének, tehát a tartalom. Esztétikai specialitásról nem beszélhetünk, hiszen ugyanolyan sokszínű, mint bármelyik nemzeté. Sőt, bizonyos értelemben a hihetetlenül gazdag és árnyalt magyar nyelv, amely elszigeteli az angolszász tengerben, külön patinát is kölcsönöz neki, amely nem üres csillogás. A rendszerváltás után indult nemzedék – a neoavantgárd és posztmodern irányzatok kísérletezéseit és útkereséseit meghaladva – elfeledettnek hitt műfajokat és műformákat élesztett újjá (pl. elbeszélő költemény, verses regény, dal), és újra hinni kezdett a történet (próza) és a vallomás (líra) erejében. Így természetes módon kapcsolódott vissza a klasszikus értékekhez és irányzatokhoz, egyben meg is újítva azokat. Szerintem ez jót tett az olvasókkal is, akiknek nem kis része kezdett elidegenedni a magát puszta szöveggé mítosztalanított irodalomtól, amelynek képviselői sokáig csupán magukkal, jobb esetben egymással folytattak párbeszédet, megfeledkezve az irodalom és minden más művészet táptalajáról, a befogadó közegről. Az utánunk jövő generációk ezt már kész tényként kezelik, gondoljunk csak például a slam poetry begyűrűzésére és azóta is töretlen népszerűségére, a műfaj legjobbjainak fellépésén mindig telt ház van. És arra is ügyelnek digitális bennszülöttként, hogy mielőtt nyomtatott könyvekkel kilépnének a fizikai térbe is, olvasókat toborozzanak maguknak az interneten.
Az Eső előtt hazaérni, ha jól számolom, immár a nyolcadik önálló verseskötete. Kiadója ezzel ajánlja az olvasók figyelmébe: „leltár, amelyre mindnyájunknak szüksége van”. Milyen elemekből tevődik össze ön szerint ez a négy ciklusba rendezett „számvetés”?
Fontos kötet az életemben, egyfajta költői visszatérés, hiszen versekkel tíz év után most jelentkeztem újra. Az elmúlt tíz-tizenöt évben számos közéleti és irodalomszervezői feladatot vállaltam, kevés időm maradt alkotásra (a 2016-ban megjelent regényemet emiatt többször kellett újraírnom, hogy elnyerje végleges formáját, mert mindig csak heteket tudtam kihasítani magamnak egy-egy évben). Ezért is örültem annak, amikor elkezdtem összeállítani ezt a verseskönyvet, hogy bár nagy kihagyásokkal születtek a darabjai, mégis mennyire egyfelé gravitáltak, s szinte maguktól rendeződtek kötetté. Bármiről is szólnak, üzenetük lényegét a hazatalálás vágya szervezi, a lelki hazaérés igénye annyi küzdelem és kitérő után. Mert bár az idillikusnak is mondható otthoni környezetet már évekkel ezelőtt megteremtettem magamnak, de az önmagamba való visszatérés sok időt vett igénybe. Bizonyára lassította a folyamatot az is, hogy közben a lányom felnőtt és kirepült. Az is, hogy huszonöt éves korom óta sokszor költözködtem, zaklatott családi életet éltem, hivataljaim révén sokat utazgattam – s egyszer csak azon kaptam magam, hogy kint ülök a teraszomon felpolcolt lábakkal, és a kertem végén kezdődő völgyet meg a túlnani dombgerincet bámulom. Az Eső előtt hazaérni számot vet a megtett úttal, a veszteségekkel, eltávozott rokonokkal, barátokkal – és azzal is, hogy a békénket nem a külvilágban kell keresni, hiába űzzük sokszor egy életen át, mint afféle csodaszarvast (ezt a keleti bölcsek kezdettől tudják), hanem belül, magunkban, ahonnét idővel ki kell szorítani a sok fölösleges kacatot, zajt, információt, önsajnálatot, illúziót stb.
Ez a 10 évet felölelő válogatás lezárt valamit önben? Milyen témák, érzések, benyomások, megtapasztalások foglalkoztatják a leginkább jelenleg, amelyekre a költészet nyelvén sikeresen lehet reflektálni?
A kötet írásakor és összeállításakor az izgatott leginkább, s még ma is, költőként, hogy a hazaérés nem egyenlő-e a költészet halálával. Hiszen minden művészt az új és újabb kalandok, kihívások, küzdelmek inspirálnak. Ha Odüsszeusz végleg hazatér, és nem indul újabb utakra, vajon lefoszlik-e róla a mítosz. S ha igen, az ember mítosz és költészet nélkül vajon mennyit ér. Ezt figyelem most magamban, izgalmas vállalkozás. Úgy hiszem, kihívás az is, ha az ember az otthon megéléséből próbál művészetet teremteni. Az ember egy idő után már úgyis csak befelé hajózik, az emlékei közé, hogy összefoglalja mindazt, amit megélt. A közeljövőben novellákat szeretnék írni, régóta tervezek egy novelláskötetet, amelyben gyermek- és ifjúkorom külvárosi figuráinak szeretnék emléket állítani.
Szentmártoni Jánossal és Eső előtt hazaérni című kötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 16-án, szombaton, 17 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Zsille Gábor beszélget majd.
Szilvási Krisztián
Fotók: Onda Péter