Új kötetének nagy része felezőszonett. A látszólag szabályos költeményt egy láthatatlan határvonal választja ketté. A két 7 soros rész pedig egymás visszatükröződése, variációja, továbbgyűrűzése. Mit szeret ebben a versszerkezetben?

Már régen beleszerettem ebbe a formába, csak nem vettem észre. Az időben nagyon szétszórt versek két egységből álltak, az első rész tükröztetése volt a második. De hangsúlyozom, csak úgy, néha-néha, véletlenszerűen éreztem rá, hogy ehhez a megoldáshoz kell fordulnom. Szonetteket is írtam, szonettkoszorúkat is – de ezek is pillanatnyi ráérzések voltak. Aztán – ahogy sokszor előfordult már velem – elkezdtem azon töprengeni, hogy a szonett annyira szabályos forma, a versek királynője (akár atlétikában a százméteres futás), kéne kezdeni vele valamit. Szeretek formailag a számokkal bajmolódni, de azt is mondanám, hogy a számmisztika alkalmazása teremtő formai lehetőségeket hozhat létre. Az első kötetemben 54 vers volt, én ’54-ben születtem. A Szétgondolt jelen-kötet 27 27-soros verset tartalmaz. (A 27 elvileg a legtökéletesebb szám – 3x3x3, de 2+7 is 9, és a 9 is tökéletes szám. A lovak reggelije-kötetem 9 versszakos, versszakonként 9 soros, soronként 9 szótagos verseket tartalmaz, és mielőtt belemerülnék, gyorsan befejezem: 9x9 az 81, 8+1 az kilenc… Juhász Attila, Győrben élő költő, irodalomtörténész, egyik monográfiaíróm erről remek tanulmányt írt a Forrás folyóiratban – ajánlom mindenki figyelmébe!

De a szonettekről. Eldöntöttem, hogy szakítok az eddigi összes szonett formai megoldásával, és két-versszakossá teszem a szonettet. Mind a 14 sor 14 szótagos, és elhagyom a sorok végéről a rímeket. És utána jutottam el a tükrözés-technikához. Valójában a felezőszonetteknek csak az első 7 sorát írom meg, a második 7 az első sorszerű visszaolvasása. De ami fontosabb ennél, a második versszakban apró változtatásokat teszek a szövegben, ami olykor ellentétes jelentéstartalmú tükörképet hoz létre. Így a második rész elolvasása után fel kell merülnie a figyelmes olvasóban, hogy valahogy átértelmeződik az első versszak a második miatt, tehát ismét el kell, hogy olvassa. De mert elolvassa, most a második rész kap megváltozott konnotációkat, így azt is újra kell olvasni. És így tovább, és így tovább. Tehát, végtelen vagy befejezhetetlen olvasatot tudok létrehozni így. Szeretett kollégám, Tóth Erzsébet remek első kötetének ez volt a címe: Egy végtelen vers közepe. Ezek a szonettek lehetnek akár (a felezéstől adódó olvasatsokszorozódás miatt) a közepüktől végtelen olvasatú versek. Nos, hát ezért szeretem ezt a formát.

Hogyan született a kötet egyszerre súlyos, egyszerre mesebelinek ható címe: A nehéz léptű ember?

Az ember mindig bajban van a címadással. (Legalábbis én.) Vagy nagyot mond a címmel, vagy semmitmondóvá óvatosítja magát, vagy kulcsot akar a könyvhöz, vagy félrevezetni az olvasót – szóval, nem egyszerű dolog ez. Az utolsó két kötetem címe a véletlen műve, tulajdonképpen a véletlenek műve, és nem is az én találmányom. Az előző, vaskos gyűjteménynek volt már vagy tíz címe, nekem száz sürgető telefonom a kiadótól, bármit kitaláltam, másnap vagy nem tetszett, vagy nem éreztem alkalmasnak arra, hogy összefoglalja a törekvéseimet a könyvben. Egy vasárnap reggel álmosan ülök a fotelomban, a tévében megy valami mezőgazdasági műsor, én angolozom a fotelomban. Rábukkanok egy mondatra, fordítsam le: A lovak reggelije. Felháborodom, micsoda marhaság ez, semmi értelme a mondatnak. Azután, szinte csak pár percre erre, a képernyőn megy az istálló felé a parasztember, egy vödörrel, mellette himbálózik egy csinos riporternő, aki azt a kérdést teszi fel, mi ez, mondja, Pista bácsi. A lovak reggelije, válaszol az öreg. És itt éreztem meg, hogy ez nem lehet véletlen. Megvan a cím! Felhívtam a kiadó igazgatóját, megvan a cím, mondom, A lovak reggelije, mondom, nagy csönd a telefon túlsó oldalán, tudod mit, nem is rossz, annyira nem jelent semmit, hogy címnek remek, mondja. (Persze, a kritikusok megmagyarázták, illetve, kitalálták a jelentését.)

A nehéz léptű ember-címre is hasonlóképpen találtam rá. Egy parázsnak tűnő vita után faképnél hagytam, és elindultam a villamosmegálló felé. Ő meg írt, hogy természetesen hülyeségeken vitatkoztunk, amiben igaza volt. Írja, megbántottan álltam a zebránál, és néztem, hogy a nehéz léptű ember hogy megy át zebrán a túloldalra. És ez megütött, ez a nehéz léptű ember. Fiatalon kézilabdáztam, fociztam, gyors voltam és lendületes – de a járásom már akkor mást tükrözött. Mivel a bal lábamon gördítem magam, a jobbal csak utána lépek, már akkor úgy tűnt mindenkinek, hogy sántítok. Kérdezték is, fáj-e a lábam, történt-e valami. Nem tudtam válaszolni, nem láttam magamat kívülről. Nos, ez a sántító-gördítő lépéstechnika az idők során elnehezítette a járásomat, és ha látom magam – mondjuk egy tévéfelvételen, ballagni, nekem is úgy tűnik, hogy ez az ember nehezen jár, nehezek a léptei. De még nem csoszog. Jó cím ez, gondoltam, mert ehhez a címhez nem bonyolult konnotációkat sem találni, metaforikusan is sokféleképpen lehet értelmezni. Ez a „mesebeliség” kifejezés új, eddig nem hallottam. El kell, hogy mondjam, tetszik.

„Fontosnak gondolom, hogy különválasszuk az életet és a művészetet… Amikor írok, akkor más dimenziókban fogalmazódom meg a magam számára” ‒ mondta egy 2022-es interjúnkban. Most, Zorba című felezőszonettjét olvasva jutott eszembe, hogy talán mégsem kerülhető el teljesen a találkozás a költői én és a hétköznapi ember között. Látja értelmét ennek a közeledésnek? Lehet ennek terepe a költészet?

Kétféle költő van. Persze, sokféle is lehet. Az egyik az élet apró és lényegtelennek tűnő mozzanataiból, darabkáiból épít, amit kellően tisztelek, de már régen nem értek hozzá. A másik pedig más dimenziókba lép át, amikor ír, hogy megfogalmazza azt a transzcendens énjét, akit a hétköznapi létében nem lel föl. Ez fordított alkotói mozgásokat kíván meg: az egyik hétköznapiból költőit, a másik költőiből hétköznapokban is működőt hoz létre. Hogy ne bonyolítsam ezt tovább, inkább a kérdéséhez közelítek. Valóban úgy gondolom, hogy van egy hétköznapi létem, és van egy költői létezésem. Lehet, hogy másnak nincs, nekem van – ezt nem érdemként jelölöm meg. Egész sokáig nem volt gondom ezzel versíráskor, mert általában egyes szám első személyben (vagy önmegszólító másodikban) írtam, tehát a kettő közötti határt nem éreztem pontosan, mert ezt a nyelv feloldotta. Egy idő után problémám támadt ezzel a (másban is) magával foglalkozó, az életéből merítkező emberrel, avagy, alkotói attitűddel. Tudniillik, ha az ember a maga gondjaival vagy fájdalmaival foglalkozik, óhatatlanul meghatódik magától, átcsúszik patetikusba, romantikusba (abban az értelemben, hogy a világ fekete-fehér, én vagyok a jó, tehát a fehér, a világ a rossz, tehát a fekete), így az avantgarde, illetve a konkrét megszólalás felé fordultam. Ez azonban nem oldotta meg az alapproblémát: hogy tudok kívül kerülni a versen, én, a hétköznapi ember. És a megoldást az egyes szám harmadik személy konzekvens használatában találtam meg. Ha egy gond vagy fájdalom úgy fogalmazódik meg, gondom és fájdalmam, magamról beszélek. És nincs reflexióm a versben beszélőre, a lírai énre, csak annyiban, hogy leírom, kifejezem, de látni és megítélni nem tudom. Az egyes szám harmadik személy – gondja és fájdalma – meg tudja tartani a személyességet, ugyanakkor lehetőséget teremt a külső reflexióra. Nem véletlen, hogy a felezőszonettekben kivétel nélkül csak egyes szám harmadik személyt használok. Itt a hétköznapi és költői lét akár össze is csúszhat, a harmadik személy épp egy kettőből összecsúszottat teremt meg. Nem beszélve arról, hogy ez a harmadik személyű beszéd az általános tartalmaknak, (lét)filozófiai megfogalmazásoknak is természetesebben enged utat.

„Táncolni kell A zene majd megjön valahonnan
Sötét van Csak a csizmák csattognak Csak a vér a
falra Mert minden lépésben ott forog a halál
Növelje vígságunkat az elérhetetlen lét
mi túl van azon mit megélni tudhatunk Megjön
a zene és nem kell pár sem a tánchoz A kar lesz
kitárva Csak a szívben a sötétlő kráterek”

(Zalán Tibor: Zorba – részlet)

Idén augusztusban ünnepelte a 70. születésnapját. Mennyiben összegzés A nehéz léptű ember? Segíthet a versírás feldolgozni, egységben látni az életet?

A válasz két nem. Az első: mivel amikor ezeket a szonetteket elkezdtem írni – négy-öt évvel ezelőtt (az időbeni meghatározás nem tartozik az erősségeim közé) –, még nem gondoltam, hogy abba akarom hagyni a versírást. Nagyon rossz lett volna az embernek megírnia a saját sírbeszédét. Nem az én dolgom az összegzés. Annyiban minden újabb könyv, de akár minden újabb mű, szakmailag és tapasztalat szerint az előzőek összegzése. A második nem: a vers az olvasónak segíthet feldolgozni, egységben látni az életet, a költő az alkotás során éppen nem feldolgozza, hanem felbontja, nem egységében látja, hanem darabokra szedi szét az újabb, másfajta összerakáshoz a világot. Ez a hetven év természetesen, ha belegondoltam volna, adhatna okot az összegzésre. De ahogy az ember élete – vagy életállapota, akár életműve – összegezhető egyetlen versben éppúgy, akár egy kötetben, ugyanúgy nem összegezhető egyetlen versben vagy egy kötetben. Amúgy is, úgy gondolom, az összegzés nem az én dolgom. Amikor József Attila „kész a leltár”-ról beszél, és előtte felsorol néhány életrajzi tényt, valóban összegez? Sem egy élet, sem egy életmű nem összegezhető. Tekintsük úgy, hogy nem az én dolgom az összegzés. Ha ér annyit a mű, és van olyan súlyú az élet – kell, hogy legyenek erre szakemberek, akik értenek hozzá. Ha meg nem ér annyit, nem kell összegezni.

Szeptember 20-án mutatta be a Békéscsabai Jókai Színház a Munkácsy Mihály és Jókai Mór képzelt párizsi találkozásáról szóló Idegenek és ismerősök című drámáját. Olvastam, hogy fél éven át dolgozott rajta. Mennyire függetlenedett a két különleges történelmi alak a szerzőtől az alkotói folyamat során? Született-e valami olyan fordulat a műben, ami az írót is meglepte?

Valóban sokat dolgoztam a darab körül, míg végül belefogtam az írásba. Ez a körüljárás volt maga a fél év. Kis túlzással, minden tudhatót tudni akartam mindkét figuráról, hogy azután apróságnak feltűnő dolgokat emeljek ki magamnak a két gazdag életből. Szalmakazalból két-három töreket, avagy, aranymosóként kőhegyeket hordtam el, hogy néhány aranyrögre rátaláljak. Mi is érdekelhetett engem? Ami a róluk megrajzolt történelmi tablókból nem kihámozható: a művészi jelenség mögött megbújt ember. Gyarló, nem gyarló, hős, vagy adott helyzetekben szarházi. A fontos az volt, hogy amit tudtam, az már nem nagyon érdekelt a darab szempontjából. Amit nem tudhattam meg, az vált számomra érdekessé, a tudottból teremtett fikció. Találkozásuk képzelt, nem is lehet más, hiszen Munkácsy halott, Jókai pedig feltehetőleg még a festő halála után sem járhatott a műtermében. De mire mindennel „elő- és felkészültem”, már azt is tudtam, mi fog érdekelni a két ember találkozásakor. A művészlét mibensége. Mások-e egy világművész emberi meghasonlásai, mint egy nemzetművésze másiknak. Boldogabb lenne-e az egyik, boldogtalanabb-e a másik, ha megtalálná az egyensúlyt a világ és önmaga között? Ki a nagyobb művész, aki jobbat, jelentősebbet alkot, vagy akit megcsinálnak, fölépítenek a sikerhez? Mi a nagyobb tett, megalkotni, amire az ember teremtetett, vagy elfogadni a felkínált babérokat – „némi” művészi (akár politikai) megalkuvások árán? Hol nagyobb a művész magánya, a hazájában vagy a nagyvilágba vettetve? De sorolhatnám – mindez ugyanannak a kérdéskörnek a körülrágcsálása. És akkor nem beszéltünk még a művészt körülvevő környezetről, családról, szerelmi kapcsolatokról, előbbi-utóbbi szükségszerűségéről, hiúságról és önfeláldozásról, álarcokról és lemeztelenedésekről.

Természetesen az írás során már egyáltalán nem volt távolság szerző és hősei között, nem is lehet. Feltételezem, hogy Shakespeare, akinek az egyik műve átdolgozásával kínlódom éppen a színházamban, ugyanúgy volt III. Richard, mint Hamlet, de még közelebbről: egyszerre volt Claudius, aki imádkozik, és a mögötte álló, őt leszúrni készülő Hamlet, és Hamletként lázasan kereste az érveket, hogy miért ne szúrja le Claudiust, azaz, a másik önmagát. Nem egyszerű dolog ez az írás! Valaki, talán a Bárka főszerkesztője, aki az őszi Bárka-számban lehozza a művet, kérdezte, hogy akkor te most melyik vagy, Munkácsy vagy Jókai? Visszakérdeztem, szerinted, melyik? Mindkettő, öregem, mosolygott a levélen túlról a barátom, Elek Tibor, ahogy ismerlek, mindkettő. Talán ez a lényeg, de ha nem ez, akkor sem elhanyagolható szempont. Azt hiszem, meglepetés vagy fordulat nem következett be számomra a mű írása közben. Az azt megelőző fél évben annál több. Amikor írtam, már tudtam, bármilyen bátorságszintig le lehet, sőt kell szedni ezt a két nagy művészeti-művészettörténeti ikont a nemzeti piedesztálról ahhoz, hogy közel kerülhessenek hozzánk, és közel kerülhessünk hozzájuk. Mert bárhogy rögzíti is számunkra őket a történeti idő, csak gyarló emberek voltak a maguk múló idejében.

Hogyan alakult a Munkácsyhoz és Jókaihoz fűződő viszonya az írás során?

Nagyon közel kerültem hozzájuk – emberileg. Mit értek ezen? Egy vonaton ülve válaszolok a kérdésére. Békéscsabán ültem fel a vonatra. Nem sokkal az előtt, hogy elfoglaltam a helyemet, nyílt a kupéajtó, és Jókai dugta be a fejét rajta. A mélykék szemek kérdeztek, biccentettem, leülhet. Az ajtóhoz kuporodott, valamit olvasni kezdett. Az ablak előtt ismerős kalap haladt el. Nem Munkácsy megy el ott, mutattam ki a fejemmel. Igen-igen, bólogatott a nemzet írója, de ő nem másodosztályon, hanem ícével utazik. Aha. Szolnoknál a Tiszát néztem, de a Tisza nem árad, mint fönt Pestnél a Duna. A kupé ajtója kicsapódik, a Munkácsy-kalap táncol be rajta. Unatkozom azokkal, veti el magát a szabad ülésen. És velünk, kérdezem a kitüntetettek kötelező érdeklődésével? Veletek is, röhögcsél, de veletek legalább üvegből – és húzza elő festőtáskájából őket – a söröket!

Mi foglalkoztatja mostanában?

Az Idegenek és ismerősök-fonalat nem folytatom. Sem a világhír, sem a nemzeti megbecsültség, sem a zsenialitás-, sem a szorgalom-tematika nem vonz. Eddig is csak a velük való foglalkozás miatt volt érdekes számomra. A Békéscsabai Jókai Színház felkérésére a Hamletet forgatom át musicallé. Szó szerint felforgatom, megváltoztatok benne szinte mindent, arányokat, szereplői alá-fölérendeltségi viszonyokat, szándékokat és cselekedeteket, mindeközben a darab cselekménymenetét – már csak a nézői elvárásokat figyelembe véve is – megtartom. Nem arról van tehát szó, hogy a nagymonológokból lesznek a dalok, hanem arról, hogy egy műfaji törvénynek engedelmeskedve gondolkodom el egy Shakespeare-klasszikuson. Annyit elárulok, nem tartom meg a blank-vers-formát, és nem Hamlet lesz a főszereplője a darabnak. Még egy színpadi elkötelezettségem van: Kadelka Lászlónak, a Nemzeti Színház mostanában nyolcvan esztendős legendás ügyelőjének írok valamit, mondjuk úgy, jutalomjáték-szerűséget, Az ügyelő címmel. A békéscsabai teátrumból vonult nyugdíjba, a színháznak is megbecsülés, hogy a takarásból kilépve is láttathatja az élő ügyelő-legendát. Azután pedig nekiesem a Papírváros utolsó kötetének. Negyedszázada kezdtem el írni, talán régebben már, ideje azt is befejeznem. Az első oldalakat, ígéretem szerint, az Új Forráshoz fogom elküldeni, ők érdeklődtek – már pár évvel ezelőtt – a regény újabb történéseiről. De ez legkorábban csak jövő év elején képzelhető el. Innen lehet majd tudni, hogy a startpisztoly, talán utoljára, eldördült.

Zalán Tiborral és A nehéz léptű ember című verseskötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 15-én, pénteken, 17 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Juhász Attila beszélget majd. A tavaly Zalán Tiborral készített interjúnk pedig itt olvasható.

Szabados Éva
Fotó: Bach Máté