Nagy Koppány Zsolt: író, műfordító, szerkesztő, és még hozzáteszem, hogy lektor. Képes ez a néhány meghatározás (be)keretezni egy közel három évtizede zajló irodalmi tevékenységet? Hogyan lehetne zanzásítva, de mégsem elnagyolva tartalmasabb képet festeni önről?

Már ezek a szavak is érdemen felüliek – mégis igen jólesnek. Jó, hogy az író került előre, én is azt teszem oda mindig, az jön már kora gyerekkoromból, a többi kenyér. Ízletes kenyér, teszem hozzá; azt csinálom, amit szeretek, és ezért fizetést kapok, ritka luxus manapság az ilyesmi. Talán a tanárt venném fel még a listára (íróakadémián, többféle tehetséggondozó műhelyben tanítok, meg hát eredetileg is tanár vagyok, magyar–angol szakos tanár, általános- és középiskolában is tanítottam), bár ahogy gyűl a tapasztalatom, úgy fogy a meggyőződésem, hogy mindez/bármi átadható. Mikor először olvastam, hogy Joseph Heller kreatív írást tanít, elmosolyodtam: ugyan hol vannak a tanítványok, a kis Heller-klónok? És hát nem voltak sehol: amit ő tud, azt nem lehet(ett) tanítani. A szó eredeti jelentésében használt elhivatottság, elhívás valóban nem tanítható, viszont az összes környülállás igen: meg lehet tanítani például, hogy kell egy tisztességes (iparos)novellát összekalapálni. Aztán a kedves tanítvány (azaz közben mester, sőt Mester) megtölti mennyei tartalommal, ihlettel, már ha van neki. A tanárság tehát afféle alázatos bábaszerep ehhez.

Azt olvastam az interneten, hogy jócskán köszönhető Nagy Koppány Zsoltnak (is) a tárca műfajának napjainkban viruló reneszánsza. Mennyire tartja ezt megalapozott állításnak? Valójában hogyan jellemezhető a 21. századi tárca, és hogyan találja meg – milyen csatornákon és milyen meghatározottságokon keresztül – a közönségét?

Ez is túlzás, de ez is jólesik. A tárca sokáig, talán a mai napig az irodalom mostohagyereke (volt). Mint a novella a regénnyel szemben, a humoreszk a komoly irodalmi értékkel bíró művekkel (azok milyenek, keziccsókolom?!) szemben. Mostanra divat lett persze, már ahogy a dolgok lenni szoktak, de volt már divat korábban, és akkor is elmúlt. Talán a sietős, türelmetlen olvasói attitűd most hosszabb ideig életben tartja: eredetileg akkora szövegnek kellett lennie, mint egy szivartárca, a hírek alatt – és azt gyorsan el lehet olvasni. Élvezetes legyen, humoros, okos – afféle miniesszé, amelyik villámgyorsan, ragadozómadárként lecsapva reflektál a napi történésekre, és röppen is tova. Nem semmi kihívás és mulatság annak, akinek az ínye novellákon, regényeken vásott. És csak egy ugrásnyira van a humoreszktől, ami – ha megengedik a személyes vallomást – a szívem csücske. Műveljük tehát tárcányi kertjeinket, lehet, hogy ezzel maradunk – de legalább nekünk akkor is jó lesz.

Mennyire nehéz egybeszerkeszteni témájukban, talán stílusukban és nézőpontjaikban is különböző szövegeket – amelyek megszületésükkor nem is egységes kötetbe készültek –, hogy tartalmilag összefüggéseket adjanak ki? Milyen koncepció mentén lehet nekiállni egy ilyen volumenű munkának?

Ez a könyv több év munkája; évente egyszer jutok el Szigligetre, tíz napra, olyankor csinálok/írok meg mindent, így alakult az életem. Ezt a könyvet az írás szüneteiben raktam össze, gyötrelmes és örömteli munka volt. A szerkesztése olyannak tűnik visszanézve, mint mágnest mozgatni papírlap alatt, amelyre vasreszeléket szórtunk: ha hátradőlünk, hunyorítunk kicsit, és hagyjuk, hogy a horizontok egybeolvadjanak, a szövegek kiadják magukat, ciklusba rendeződnek, úgyszólván maguktól. Persze, a kéz dolgozik a papír alatt (és fölött), vér, veríték és könny is ömlik bőven, de az egyszeri szerzőcske érzi, mikor sikerül: többnyire a végeláthatatlannak tűnő munka egyharmada táján jelentkezik az érzés, hogy igen, menni fog. Ha ez nincs meg, akkor fel kell gyújtani a papírhalmot, a hamut pedig a szélbe szórni, lesz majd másik könyv és másik téma.

A többek között humoreszkeket, tárcákat, recenziókat, esszéket, kritikákat magába foglaló A remegő kezű órásmester pontosan 222 írást tartalmaz? Ha madártávlatból készülünk tekintetet vetni a kötetre, milyen általános jellemvonásokat mondhatunk el róla úgy intellektuális, mint emocionális vetületben?

A kötetet alkotó három ciklus kiadta, kivasreszelékezte, sőt vasreszelékelte magát; régóta szerettem volna csokorba gyűjteni az írásról, olvasásról, szerkesztésről, az irodalmi életről szóló szövegeimet, ez meg is történt az elsőben (Savanyú kockacukor), itt sok szeretet, még több önirónia van, erős, a mai cinikus világban már-már ijesztően kitárulkozó vallomásosság dominál. A másodikban (Cementfátyol) egy korábbi, ha nem szerénytelenség ilyet mondani: sikeres humoreszkkötetem, az Apucifoci hagyományait követtem, itt sokkal karcosabb a cerka, gúny, keserűség, szatirikus hang uralkodik benne… egyébként ezt a hangot nagyon szeretem, ez a szégyentelen gunyorosság okozza majd a vesztemet egyszer, tudom. A harmadik (Simogató ostorcsapás) hommage-ok sora, néha egy kis (kedves) gonoszkodással fűszerezve; jól követhetően kirajzolja egy szellemi élet napi aktualitásokba(n) gyökerező, mégis az örök és szent irodalmi hagyományra helyenként ájult tisztelettel szellemi szemét függesztő természetét, kontextualizál, kapcsolatokat tételez, fedez fel és mutat meg, összefüggésekben gondolkodik, és élvezi, végtelenül élvezi az írott szót. Nincs ennél szebb és nemesb szórakozás.

Tényleg mindenki ír ma Magyarországon? Miért jó vagy nem jó ez? Mennyire terelheti ez el más irányokba az irodalom evolúcióját?

Számos kuratóriumban, zsűriben és döntőbizottságban veszek részt, nem kárhoztatható hiúságból, hanem felkérésre, munka gyanánt, és ahogy mind több és több pályaművet olvasok, egyre inkább úgy gondolom, igen, mindenki ír. Ez egyfelől jó, mert ugye addig sem iskolában lövöldöznek vagy tereken késelnek, netán gyújtják fel magukat a népek; másfelől viszont ezeknek az írásoknak 99 százaléka terápiás céllal írt napló, amit a szerzőjük mégis az irodalom mércéjével kíván mérni. Nos, itt aztán a szelíd szerkesztő elő kell hogy vegye a korbácsát, és kiűzze az irodalom templomából e szomorú lelkiélet-kufárokat. Persze ez sok konfliktussal, sértődéssel, haraggal, fenyegetéssel jár (verés még nem volt, de érik), mégis ki kell jelentenünk: az irodalom szent terein és tereiben nincs helye másnak, csak irodalmi igénnyel és igényességgel megírt, önmaga törvényei szerint működő teremtett világoknak, ahol persze egy hajdani konkrét napló is válhat csemegévé, ha nem naiv művész módjára állunk hozzá, hanem az irodalom létezésének minimális és viszonylag könnyen megtanulható feltételeit megteremtjük köréje.

Idén már találkozhattunk önnel Győrben: az Ünnepi Könyvhéten, beszélgetőtársként, a kötet szerkesztőjeként mutatta be Erős Kingával a Miniatúrák című kiadványt. Ezúttal helyet cserélnek, és ön szerzőként ül ki a pódiumra. Milyen érzések, gondolatok mentén kell felkészülni, amikor egy irodalommal foglalkozó „háttér-ember” teljes három dimenzióban, hús-vér szereplőként lép a közönség elé?

Erős Kingával öröm volt dolgozni, hiszen a fentieket – remélem, nem veszi rossz néven, hogy ezt mondom – közösen valljuk, annyi különbséggel, hogy neki helyzeténél, rangjánál és tisztségénél fogva nálam sokkal diplomatikusabbnak kell lennie. A munka (dolgozás) nem is jó szó erre, az ő könyvével öröm volt foglalkozni, inaskodni mellette, hiszen szinte kész kötettel rendelkezett már, amikor én találkoztam az írásokkal. A vele való beszélgetés is ritka szellemi öröm minden alkalommal, személyesen, négyszemközt és pódiumon is. Ugyanakkor úgy ismerem magam, mint aki moderátorként rettenetesen görcsöl, izgul, jegyzetek tucatjaival készül, nehezebb mondatokat nem bíz a véletlenre, hanem előre felír, szóval a szokásos frusztrációk, csak éppen mulatságos csokorba sűrítve mindaz, ahogy én színpadolok moderátorként, beszélgetőtársként. Ezzel szemben előadóként, főszereplőként soha semmilyen problémám nincs (legalábbis szívesen gondolom ezt magamról): könnyedén beszélek, csacsogok, okoskodom, a felolvasáshoz/előadáshoz is elég jól értek (rám ne szakadjon az ég ennyi szerénytelenség hallatán), és néha még viccesnek is sikerül lennem, ami a legnehezebb dolgok közül való – gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb ember (mint ahogy A remegő kezű órásmester egyik rosszmájú írásában is elhangzik) négy-öt közepes anekdotával haknizza végig az életét, amit egy idő után mindenki halálosan unalmasnak és fárasztónak talál. Ebbe friss humort csempészni életcélnak sem kevés.

Nagy Koppány Zsolttal és A remegő kezű órásmester című kötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 17-én, vasárnap, 15 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Erős Kinga beszélget majd.

Szilvási Krisztián
Fotók: Czimbal Gyula