Aldo Nicolaj 1971-ben írt darabját szeretik és időről időre előveszik a magyar színházak. A témája mindig időszerű, amíg az emberiség nem talál vissza egy méltó viszonyuláshoz az öregséggel és az elmúlással kapcsolatban. Mert addig a legtöbb ember számára mindez fájdalmas tabutéma lesz, az idős emberek pedig gyakran perifériára szorult, elmagányosodott tagjai a társadalomnak. A megoldandó feladat mindannyiunkra vár, hisz előbb-utóbb mindannyian megöregszünk. A Hárman a padon felteszi a kérdést, amelyre magunkban is érdemes válaszokat keresni.

Ahogy tulajdonképpen ezért küzd a két főszereplő: Bocca Libero (Rupnik Károly) és Luigi Lapaglia (Maszlay István) is. A két idősödő férfi az utcán üldögélve elegyedik szóba egymással. Gyorsan megtalálják a közös nevezőt, hisz mindketten a Vasnemzedék tagjai (az eredeti olasz cím: Classe di ferro), akiket még nem támogatott a szakszervezet, akik kiharcolták a mostani jobb életkörülményeket, de sohasem élvezték.

Felidézik emlékeiket a katonai sorozásról, a háborúról. Összekötik őket a hasonló tapasztalatok, de a két személyiség különbségei is felszínre kerülnek, és vitákat generálnak. Folyamatos szurkálódásaik ellenére mégis hamar barátságot kötnek. A kettejük közötti kapcsolat dinamikáját tovább erősíti Ambra (Bende Ildikó), a nyugdíjas óvónő megjelenése. Elkezdődik a féltékenykedés, és beigazolódik a szinte elcsépelt igazság, hogy az embernek csak a teste öregszik… Gyermeki sértődések és kamaszos kirohanások kísérik Luigi és Bocca egyre mélyülő barátságát. És az időnként viccbe hajló dicsekvéseik és kicsinyes hazugságaik mögül felsejlenek rejtett szenvedéseik, a megtűrtség, a kitaszítottság, a veszteségek. És a mégis ereje – mert bármennyit is szenved a két ember, legfőképpen az odafigyelés és megbecsülés hiányától, mégis szeretik az életet. A legnagyobb bánatuk, ahogy a társadalom és a családjuk elbánt velük. Összekapaszkodnak, így orvosolva gondosan elpalástolt, de egyre nyilvánvalóbb magányosságukat.

„Muszáj szeretnünk egymást. Mert ha mi nem szeretjük egymást, a Földön nincs senki, aki szeretne minket.”

A darab egyaránt tartogat szívbe markoló és megmosolyogtató perceket a nagyszerű színészi játéknak köszönhetően. A humor időnként abszurdba hajlik, különösen, amikor azt ecsetelik, hogy az egyes kultúrákban mit kezdenek a fiatalok az öregekkel. Aztán ahogy egyre beljebb jutunk az idős emberek mindennapi realitásába, ahogy felsejlik a szeretetotthon „vérfagyasztó napsütése”, a paraván mögötti halál, megszületik az új élet reményével kecsegtető kétségbeesett szökési terv…

Az előadás, az alkotóknak hála, mélyen elgondolkodtathat bennünket az öregséghez és halálhoz való viszonyunkról. Érzékenyítő hatásának köszönhetően bizonyára fontolóra vesszük, hogyan tehetnénk szebbé szüleink, nagyszüleink és a körülöttünk élő idős emberek utolsó éveit. És kivezető útként eszembe juttatja Boldizsár Ildikó Mesék boldog öregekről című kötetét, amelyben az egyik legszebb történet a halhatatlanság rózsáját gondozó ifjúról szól.

A Hárman a padon teljes színlapja a Győri Nemzeti Színház honlapján olvasható.

Szabados Éva
Fotók: Mekli Zoltán

Fotógaléria: Hárman a padon – Premier a Győri Nemzeti Színházban

Mekli Zoltán fotói (Győri Nemzeti Színház)

11 kép