A Radnóti-, Ady- és megyei művészeti díjjal egyaránt elismert előadóművész idén kettős jubileumra készül, mindez remek apropót nyújtott egy vele történő beszélgetésre.

Miért választott a várostól távoli otthont?

Anyám, apám Bársonyoson, illetve Péren született. A sejtjeimben valahol mélyen magammal hoztam az életérzést, amely a természethez való vágyakozást, kötődést jelenti számomra. A nyugalom, a belső béke megteremtéséhez egy alkotóművésznek különösen szüksége van a természet közelségére. Itt szabadnak érzem magam. Azonkívül testközelből megélni e teremtett világ folyamatos változásait, katartikus élmény. Forró augusztusi éjszakákon kint aludni a kertben, hallgatni a tücskök ciripelését, s reggel a kelő nap látványára, madárcsivitelésre ébredni, hát kevés csodálatosabb dolog van ebben a földi létezésben.

Vers, irodalom, előadóművészet miként találkozott P. Nagy Gabiban?

Talán induljunk el attól a kicsi, alig ötéves ösztönlénytől, aki szinte ott élt a szabadhegyi ifjúsági könyvtárban, ahol apám gondnok volt. A könyveket lapozgatva nem értettem, mi az a sok ismeretlen krikszkraksz, így hát nővérem segédletével gyorsan megtanultam olvasni. Első osztályos koromban a tanító néni kiállított a katedrára, és hangosan olvastatott a többiek előtt. A rám irányuló figyelemből azt éreztem, hogy a szavak erejével hatni tudok másokra, a közösségre, akik hallgatnak engem. Valahogy így kezdődött.

Már akkor irányíthatta sorsát a versek iránti szerelem?

Akkor még nem. Sokat olvastam, ám az élőbeszéddel meggyűlt a bajom. Gondolataim sokkal gyorsabban cikáztak a fejemben, mintsem azokat kimondani lehetett volna. Elkezdtem hadarni. Az ötvenes évek vége felé, fényképész tanuló lévén, elvittek a győri színházba világosítani. Akkor jártam ott életemben először. A színház világa, a díszletek, jelmezek, a színészek játéka annyira elvarázsolt, hogy lámpával a kezemben, tátott szájjal elkezdtem hátrálni a színpad széle felé, és zsupsz, beleestem a zenekari árokba. A színészek röhögtek, én sírtam. Egyetlen ember volt komoly, Felföldi László. Kezét nyújtotta, kihúzott, és megkérdezte, hogy hívnak. Azt mondta, menjek el másnap az általa vezetett színjátszó körbe. Hosszú-hosszú küzdelmes munka következett. Beszéd- és légzéstechnikai gyakorlatok, verselemzések és rengeteg beszélgetés. Ő küldött először versmondó versenyre. Később tudtam meg, hogy a hátam mögött úgy beszélt rólam, mint sokat ígérő tehetségről. Aztán következett a győri Ifjúsági Irodalmi Színpad, Budapesten a Szkéné Színház, majd újra Győr. Sokat tanultam dr. Perédy László színésztől és Z. Szabó László tanár úrtól, akik közösen vezették az ország egyik legjobb irodalmi színpadát.

Voltak-e buktatói eredményes és hosszú pályafutásának?

Érzékeny emberként akadtak mélypontjaim a hivatásomban, a magánéletemben is, 1977-ben két kicsi fiúgyermekkel magamra maradtam. Hiába volt érvényes színházi szerződésem, nem vállalhattam. Föl kellett állítani a fontossági sorrendet. Megélhetésünk biztosítása miatt igen sok és sokféle munkát kipróbáltam. Szívesen emlékezem vissza a győri Széchenyi Nyomdánál, majd ezt követően a Győri Nemzeti Színháznál eltöltött éveimre. Na de maradjunk még az 1977-es esztendőnél! A Magyar Televízió ekkor hirdette meg az Ady-centenárium tiszteletére országos vers- és prózamondó versenyét. Akkor már több éve nem álltam pódiumon, de küzdő alkat vagyok. Elérkezett az én időm, gondoltam. Tudtam, ha jól választok anyagot és tisztességesen felkészülök, ezt a versenyt megnyerem. Így is lett. Az Ady-díjon túl két hét Párizsban is a jutalom része volt. Azóta is táplálkozom az ott átélt élményekből. Egy év múltán megszereztem az előadóművészi diplomát, így a versmondás azóta életem fő tevékenységét képezi.

És eltelt negyvenhat esztendő. Mit tart belőle a legértékesebbnek?

Elég sok mindent. Például a kertemet, amit magam építettem, alakítottam, de a színházművészetnél maradva, akadt néhány emlékezetes estém. Párizsban a Magyar Intézetben sírtak az ott lévő magyarok, amikor mondtam Ady Párizsban járt az ősz című versét. Szülővárosomban nemigen becsültek meg, de Budapestre és az ország különböző településeire sokszor kaptam meghívást. Kiemelném a Jannisz Ritszosz estemet, amikor a görög költő Holdfényszonáta című művét dolgoztam át színpadra. Hadd menjek veled, ez lett végül az est címe. A másik nagyon kedves előadás számomra a Villon mester boldogságos pokoljárása. Ez Faludy György személyes megismerését, barátságát eredményezte. A harmadik pedig tavaly, a költészet napján, Budapesten bemutatott Visz a vonat, megyek utánad című József Attila est, amelyet néhány tehetséges művészbarátommal csináltunk közösen. A leghitelesebb visszajelzés számomra a taps és a közönség őszinte szava.

Mi férne bele egy néhány mondatos önértékelésbe?

Úgy gondolom, ez nem az én feladatom. Ezt tegyék meg mások. Kaptam különféle díjakat, de ezeket sohasem tartottam olyan fontosnak, mint a közönség szeretetét. Lehetőségeimhez mérten támogattam fogyatékkal élő, hátrányos helyzetű embereket. Az élet örökös változás, s az ember, mint a természet parányi része, ugyancsak örökös változásban van. Ha ez megáll, azt jelenti, itt a vég. Még sokáig szeretnék élni. Negyven évvel ezelőtt, amikor még egy nyolcadik emeleti panellakásban éltem, egy békés vasárnap délelőtt láttam a konyha ablakából, hogy zuhan lefelé egy fiatalember. Leugrott a tizedikről. Olyan szörnyű, felkavaró érzés kerített hatalmába, hogy még aznap este megírtam a Salto mortale című rövid prózámat. Másnap a Kisalföld leközölte. Azóta szinte folyamatosan írok és publikálok Nagygábor Margit néven. Négy éve megjelent az első könyvem is. Mára az írás ugyanolyan fontossá vált számomra, mint az előadóművészet.

Nem lenne teljes az interjú, ha nem kérdezném meg, melyek a legközelebbi tervei?

Kettős évforduló előtt állok: 1944. november 9-én, egy csütörtöki napon, Abda határában a nyilas keretlegények agyonlőtték Radnóti Miklós zsidó származású magyar költőt. Ennek nyolcvan éve. Ugyanabban az évben születtem. Mivel az első Radnóti-díjat 1971-ben én kaptam, mindezek arra ösztönöznek, hogy méltó módon tisztelegjek a költő emléke előtt. Az emlékest anyaga már összeállt, a helyet, ahol bemutathatjuk, még keressük.

Mohay Gábor

Fotógaléria: P. Nagy Gabriella

4 kép