Regényeivel tett szert komolyabb hírnévre, és úgy fogalmazott valahol, hogy a próza általában nagyobb érdeklődést vált ki az olvasókból, mint a költészet. A Győri Könyvszalonra viszont a legújabb verseskötetével érkezik. Miért érzi szükségét a lírának? Mi mást adhat az embernek, mint a regény?

A líra nálam – ha mondhatom így – zsigeri dolog, a hétköznapi létezésem része, a világhoz való viszonyom kifejezésének kulcsa is tulajdonképpen. Versekkel kezdtem, és végső soron akkor sem távolodtam el a versírástól, amikor prózát is elkezdtem írni. Számomra nagyon üdítő, hogy át tudok szökni egyik műfajból vagy műnemből a másikba, hol verset, hol novellát, hol esszét, hol regényt írok, így nehezebb belefásulni, azt hiszem. A költészet lényege szerint egy olyan egyedi nyelv, amivel a kimondhatatlan kimondásához a lehető legközelebb tudunk kerülni. A költészeten túl viszont már csak a hallgatás van. Számomra ez adja meg a versben való megszólalás egyedi élményét, amire szükségem van ahhoz, hogy egyik napból a másikba át tudjak lépni.

Milyen következményei vannak az írásaiban annak, hogy mind a líra, mind a próza világában otthonosan mozog? Lehet különbség, másfajta hangoltság abban, ahogyan egy költő ír regényt?

Biztosan van, néha a kritikákban, visszhangokban látom is, hogy arra utalnak a szerzők, hogy van líraiság a prózámban, és prózaiság is a lírámban. Én mindenesetre igyekszem az adott műfaji keretekre reflektálni; ha prózát írok, nem mindenképp igyekszem azt költői eszközökkel megemelni, és a lírában sem elsősorban az epikus elemekkel való kísérletezés érdekel. De a szavak, szókapcsolatok, metaforák, mondatok szintjén biztosan rezonál a két rész, az én két részem, a költői és a prózaírói is egymásra.

Egyre többek számára válik ismertté az irodalomterápia. Írói nézőpontból mit lát, mennyire segíthet az embereknek megőrizni vagy helyreállítani a lelki egyensúlyukat, sőt akár a fizikai egészségüket az olvasás és az írás?

Ennek a kérdésnek nem vagyok nagy szakértője, és mivel valóban látom én is, hogy egyre népszerűbb a terápiás megközelítés, véletlenül sem akarok úgy tenni, mint aki nagyon ért a dologhoz. Bizonyára az irodalom, mint a képzeletet, a lelket, az érzelmeket megmozgató valami, sokféleképpen tud hatni az életünkre akár közvetlen, akár közvetett módon is. Ezzel együtt én, amikor írok, kevéssé szoktam ennek a lehetőségeit mérlegelni, hogy úgy mondjam, éppen mással vagyok elfoglalva. A szórend, a nyelv, a mondatok struktúrája érdekel elsősorban, ezek jelentik a nyersanyagot, amit meg kell formálnom. Másfelől persze ott vannak a figurák, a szituációk, a kis- vagy nagybetűs történet is. De be kell vallanom azt is, hogy sokszor inkább az érdekel, hogyan tudnám felkavarni az olvasót, kimozdítani a megszokott pozíciójából, meglepni, megdöbbenteni, megijeszteni akár, semmint a lelki egyensúlyát helyreállítani. Az az ő személyes dolga, nem az enyém, azt hiszem.

Életrajzi kísérletek a címe a legújabb kötetének – Verena Kast írja, hogy mennyire szükségünk van az életünk egységben látására, összegzésére, és nemcsak 60-70 év felett. Az „esetlegesség”, kísérletezés hozott-e fel valami olyat a múltjából, ami formálóan hatott a jelenére?

Természetesen mindig talál valami meglepőt az ember az emlékezetében, ha felkavarja a saját fejében kicsit az állóvizet. Engem most két dolog lepett meg igazán, egyfelől, hogy még nem kezdtem el rendesen felejteni. Sokkal több dologra emlékszem, mint amennyire korábban gondoltam volna, és sokkal könnyebben tudok a saját régi énemmel azonosulni, mint amennyire hittem eddig. És ez, magunk közt szólva, inkább ijesztő, mintsem megnyugtató tapasztalat volt. Másfelől azt is megértettem, hogy nem tudom az úgynevezett életanyagomat, vagyis a személyes emlékeimet, önmagamat egy megbonthatatlan egészként kezelni. Az önéletírás sokszor – az írás logikájának kényszere miatt is – az életrajz alakulását következetesebb, lineárisabb fejlődésnek láttatja, mint amilyen az valójában szokott lenni. Hiszen azt a rengeteg valószerűtlenséget, ami alakít minket a hétköznapokban, szinte lehetetlen lenne rögzíteni. Hacsak nem egy végtelen könyvben írnánk halálunkig a saját párhuzamos életrajzainkat. Ez az uralhatatlanság ellenben az előzővel épp hogy nem ijesztő volt, hanem felszabadító. Nem tudom egy utólagos logika szempontjából átrendezni az emlékezetemet, és ebben van valami megnyugtató.

Mi jut eszébe először, ha Győrre gondol?

Sajnos nem leszek nagyon eredeti, de a keksz. Gyerekkorom íze, a magyar madeleine, máris érzem az ízét, ugyanazt az ízt, mint harminc évvel ezelőtt.

Krusovszky Dénessel és Életrajzi kísérletek című kötetével a 23. Győri Könyvszalonon 2024. november 17-én, vasárnap, 17 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, vele készített korábbi interjúnk pedig itt olvasható.

Szabados Éva
Fotó: Valuska Gábor