Tóth Péter Lóránt tanár, „versvándor” hosszú évek óta őrzi hűen és terjeszti hatalmas elkötelezettséggel Radnóti Miklós örökségét. A költő halálának 75. évfordulóján hívta újból életre a Radnóti Emlékmenetet, melynek során Bortól Abdáig gyalog tette meg Radnóti életének utolsó útját, így hajtva fejet szellemisége előtt. Azóta ezt a „zarándoklatot” ősszel évről évre teljesíti, az itthoni, befejező „szakaszon” iskolások is csatlakoznak hozzá, a Győr határában lévő Radnóti-szobornál tartott megemlékezésre pedig rendre érkeznek külföldről is.

„Lélek vagyok. Élni szeretnék!” ‒ krónika Radnóti Miklós utolsó hónapjairól című előadásával rengeteg helyre eljutott már, idén szeptember 13-án pedig a győri könyvtárba érkezett vele. A műsor Kőszegi Ábel Töredék című könyve alapján született, amely Radnóti Miklós utolsó hónapjait foglalja össze: egy izgalmas útleírás szépirodalmi köntösben arról, hogy mi történt a költővel és társaival Bortól Abdáig. Ezen kötet lerövidített tartalmába illesztette bele Tóth Péter Lóránt a Bori notesz tíz versét és még néhányat.

De hogy miért éppen Radnóti költészete és sorsa mellett köteleződött el Tóth Péter Lóránt, miért lehet ma is létjogosultsága egy ilyesféle missziónak, küldetésnek, arra ő maga ekként válaszolt még az előadás előtt: „Radnóti Miklós egy olyan embertelen korban élt, amely a legvégén elpusztította őt Győr és Abda között. Az ő utolsó hat hónapja mindenképpen egy példa lehet az akaraterőre, az élni akarásra, a kitartásra és valahogy az életbe és a hitvesbe való kapaszkodásra, az utolsó pillanatig tartó életszeretetre. Radnóti Miklós keresztútja napjainkban is egy nagy-nagy figyelmeztetés arra, hogy soha többet ne legyen ilyen, hiszen olyan világot élünk, amikor muszáj elébe menni a dolgoknak. A háború olyan dolgokat hoz ki az emberből, amire nem is gondol békeidőben. Ha benne vagyunk, akkor már majdnem »mindegy«, éppen ezért azt gondolom, hogy ezt kell megelőzni, és talán Radnóti Miklós élete és versei tudnak nekünk ebben segíteni. Az ő lehetősége – még a háború kirobbanásának elején is – az volt, hogy erre figyelmeztetett bennünket.” Ezzel a nemes küldetéssel, a „versvándorlással” hová lehet eljutni, jócskán benne taposván már a 21. században – milyen messzire és kihez képes elérni manapság a vers? „Én Kunszentmiklóson lakom a családommal, de a Kárpát-medencében élem az egész életemet: vonattal, busszal, gyalog, kerékpáron vagy repülővel utazom, így próbálom elérni az embereket, és a versekkel összekötni őket. Úgy hiszem, van annak létalapja, hogy a verseken keresztül legyünk hatással az emberek érzelmi intelligenciájára, és az irodalmat használni arra, hogy egy kicsit jobb világban éljünk.”

A győri könyvtárban előadott „Lélek vagyok. Élni szeretnék!” ‒ krónika Radnóti Miklós utolsó hónapjairól programra teljesen megtelt a rendezvényterem érdeklődőkkel, Mosonmagyaróvárról például szervezett iskolai osztály érkezett, sőt, még Szegedről(!) is jöttek meghallgatni Tóth Péter Lóránt szuggesztív, lelkekben valóban mély nyomot hagyó, székhez és gondolatokhoz-érzésekhez szegező előadását. Radnóti Miklós Most fölfújom a mellem... kezdetű versét szavalva – amelyet a költő 1931-ben a menyasszonyához, Gyarmati Fannihoz szóló szegedi levelében írt le – vonult be a versvándor, a közönség mellett lépkedve. Majd nagyot ugrottunk az időben, már 1944-ben jártunk: a Töredék (Oly korban éltem én e földön…) és a Sem emlék, sem varázslat hangzott fel.

A 35 éves, zsidó származású magyar költő, Radnóti Miklós – „egy kicsi gyertyaláng, egy kicsi fényesség a második világháború sötétségében” – 1944 májusában kapta meg harmadik, utolsó munkaszolgálatra szóló behívóját a szerbiai Borba, az ottani rézbányába. A németek a magyar kormánytól 6400 munkaszolgálatost kértek, akiket Vácról szállítottak marhavagonokban Budapesten, Pécsen, Eszéken, Belgrádon, Nišen át Zaječárig, innen pedig teherautókkal Borba. Az ottani központi tábort 8-10 altáborral vették körbe, itt szállásolták el őket – Radnóti a Lager Heidenau nevű gyűjtőhelyre került, Žagubica fölé a hegyekbe, a vasútépítéshez. A fogolytáborban napi 12-14 órát dolgoztak, 150-200 embert zsúfoltak barakkokba, 3-4-5 emeletes priccsekre. Világítás nem volt, tisztálkodás hetente egy alkalommal, két napra egy kiló kenyér járt (néha egy-egy evőkanál levessel). Mivel a tábor belső életébe Radnóti versein – és Gyarmati Fanni felé érzett szerelmén – keresztül nyerhetünk igazi bepillantást, fel is hangzottak a Hetedik ecloga, az Erőltetett menet és a Levél a hitveshez sorai (valamint a később előadott Gyökér és az À la recherche).

Radnóti kitartott, mindenáron haza akart jutni, amelyhez minden esélye meg is volt, amikor 1944 augusztusának végén Románia kilépett a háborúból, átállt a szövetségesek oldalára, a Vörös Hadsereg katonái pedig pár nap alatt Bor alá értek. A németek a táborok kiürítése mellett döntöttek, a 6400 foglyot két csoportra osztották. Radnóti a később induló 3200 közé került, az utolsó éjszaka azonban átkönyörögte magát az elsőbe, hogy minél előbb hazajuthasson (valamint az a rémhír terjedt el, hogy a második csapatot ki fogják végezni). Az első csoport 1944. szeptember 17-én indult útjára gyalogosan, a költővel együtt – néhány napra rá a Borban maradt második csoportot felszabadították a partizánok… A fizikailag leépült foglyokra hosszú menetelés várt, amely közben egyikük élete sem volt biztonságban – bárkit bármikor agyonlőhettek. Mivel a visszavonuló német hadsereg előtt „tisztítani” kellett az utat, az első tömeggyilkosságra, nagyjából 200 járásképtelen ember lemészárlására Pancsovánál került sor, a Temes (mellék)folyó partján. Belgrádhoz érve a már élelem nélküli, 3-4 kilométeres menetet szerencsére a helyi lakosok segíteni kezdték kenyérrel, gyümölccsel, kaláccsal.

Titelhez, a magyar határhoz, a hídhoz érve a munkaszolgálatosok a Himnuszt kezdték énekelni, gondolván, „itthon vagyunk, Magyarországon vagyunk, most már nem lehet semmi bajunk”. Reményüket táplálta az is, hogy folyamatosan hallották a hátuk mögött közeledni a frontot, a felszabadulást. Mindezt Radnóti a Második ecloga soraiban – a Költő és a Repülő párbeszédében – tette átérezhetővé, átélhetővé. Minden remény elveszett azonban a nyugat-bácskai Cservenkán, ahová október elejére érkeztek, és a téglagyárban szállásolták el őket: „Október 8-ra virradóra a németek 1000 embert golyószóróztak bele a cservenkai meszesgödörbe.” Az öldöklést csakis azért hagyták abba, mert hallották, hogy jönnek a szovjet csapatok. „Radnóti Miklós tragédiája ez is, hogy az élet, a megmenekülés végig ott volt a nyakukban. … De valahogy a halál mindig gyorsabbnak bizonyult.” Október 24-én, Mohácson született meg a harmadik Razglednica (magyarul képeslap), másnap marhavagonokra tették őket, és elvitték a Balaton keleti partjához, Szentkirályszabadjára – a front ekkorra már néhány kilométer távolságra közelítette meg őket. Az összesen írt négy rövid Razglednica borzasztó élesen ábrázolja Radnóti belső világát a külső világgal körülvéve, élete utolsó költeménye pedig, a negyedik Razglednica, amelyet október 31-én, itt írt meg, döbbenetesen vetíti előre, jósolja meg saját halálát.

Radnóti Miklós életének utolsó éjszakáját Pannonhalmán töltötte. Elképzelhetőnek tűnik, hogy itt „már megérezte azt, hogy ezt nem fogja túlélni. Hogy az életet, a testet elveszik tőle. De azt is tudta, hogy a versein keresztül örök életet nyer.” 1944. november 8., szerda. Écsen két betegszállító fogatra tették a már rendkívül beteg, menetképtelen foglyokat – Radnóti is felkerült a szekérre. 1944. november 9., csütörtök. A két fogat Győrben maradt le a menetről. Sem a kórházban nem vették át őket, sem pedig egy iskolában berendezett szükségkórházban. Abdára hajtottak, ahol a gát tetején lévő útnál, az ártér öreg fűzfáinál, amelyek az országútról már nem láthatók, leszállították-letámogatták őket a szekerekről. 22 ember. Közvetlen közelről lőtték őket tarkón egy előre kiásatott széles, de nem mély gödörbe. Köztük Radnóti Miklóst is… Nem tudhatom..., Negyedik ecloga, Előhang egy „monodrámához”.

A Bori noteszt, amelybe Radnóti Miklós az utolsó 10 versét írta, a költő magával vitte a sírba, vele együtt lett eltemetve. Csak másfél év múlva került elő, holttestének exhumálásakor, szétázott állapotban. Az isteni gondviselés folytán azonban Radnóti a tíz versből hatot korábban lemásolt, és odaadta a barátainak, hogy menekítsék ki őket az útról. (Így történhetett meg például, hogy még életében, amíg járta utolsó hosszú útját a menetben, a Hetedik ecloga nyomtatásban megjelent Nagyváradon, akkor még Alvó tábor címen.) A lemásolt hat vers a Bori noteszben olvashatatlanná vált, tönkrement, az a négy vers azonban, amelyek sehol máshol nem voltak meg, csak ezeken a lapokon, egy példányban, másfél évig lent a sírban, tökéletes állapotban maradtak. Így üzent vissza Radnóti Miklós a sírból, hogy ugyan „földre fogsz esni, de te kelj fel, és menj tovább”.

Szilvási Krisztián