Gyakran eszembe jut az a mondatod, hogy az egyik lépés a mesékkel való munkában, hogy feltegyük a kérdést: hol látom magam a történetben? Te hol látod magadat most a saját történetedben?

Én most úgy látom, hogy egy nagyon munkás 40 év, egy lendületesen átdolgozott élet után lehetőségem nyílik az összegzésre. Elértem egy olyan pontra, ahol meg kell állnom, mert innen rá tudok látni, hogy mi született meg, mi jött létre az elmúlt évtizedekben. Ebből pedig egy hatalmas felelősségtudat ébred, erősödik fel bennem azzal kapcsolatban, hogy mindazt, ami létrejött, megőrizzem és továbbadjam, azoknak, akik a módszer képviselői lehetnek a jövőben. 3500 tanítványom van. Ebből négyszázan meseterapeuták lettek, a többiek pedig olyan szinten sajátították el a módszert, hogy az oktatás-nevelés területén tudják használni.
A Kalíla és Dimna című mesegyűjtemény, amely az indiai Pancsatantra arab változata, arról szól, hogy egy jó vezető hogyan tudja boldogságban tartani a saját népét. Az egyik történetben hangzik el, hogy a jó uralkodó: megszerzi azt, amit még nem szerzett meg, megőrzi azt, amit megszerzett, és az arra érdemesnek továbbadja azt, amit megőrzött. Ez számomra is egy csodálatos útmutató, amit az utóbbi időben szem előtt tartok, és ami természetesen nem az anyagi, hanem a szellemi kincsekről szól. Ha a mese nyelvén kell megfogalmazni, hogy hol tartok, akkor itt, ennél a mondatnál.

Nagyon sokat utazol, és közben, ha jól gondolom, meséket is gyűjtesz...

Igen, mindig gyűjtök meséket és igaz történeteket. Az utóbbi években úgy alakul, hogy rengeteg izgalmas emberrel találkozom az útjaim során, és az ő saját történeteiket is meghallgatom, és hozom haza magammal.

Hogyan szoktál készülni egy ilyen utazásra?

Elolvasom az adott térség mesekincsét, mítoszait, átnézem a szimbólumait és néphagyományait. A történetek őrzik egy-egy nép gondolkodásmódját, és engem rettenetesen érdekel, hogy mennyi maradt meg belőle a valóságban. Úgyhogy azt szoktam mondani a családomnak, hogy megyek, és „leellenőrzöm” a mesék igazságtartalmát.
Azt tapasztalom az útjaim során, hogy minél keletebbre megyünk, annál élőbbek ezek az értékek. Például, ha a Selyemút mentén végiglátogatjuk Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Üzbegisztánt, vagy elutazunk Indonéziába vagy a maorikhoz Új-Zélandra, akkor csodálatos módon azokkal a motívumokkal és azzal a gondolkodásmóddal találkozhatunk, ami a mesékben meg van írva. Nem találtam ellentmondást a mesékbe kódolt igazságok és az életük között.
Ez azt is jelenti, hogy valamikor a magyar népmesékben rejlő tudás is élő lehetett, és áthatotta az emberek gondolkodását. Nagy kérdés, hogy akkor ez hova lett mostanára...

Mit lenne a legfontosabb mindebből feleleveníteni?

Az élet tiszteletét. Elsősorban a környezetünk és a mások tiszteletét, a befogadást, az idegenek megvendégelését, a vendégszeretetet, ami régen annyira jellemző volt ránk. Sajnos nagyon negatív módon alakult át az élethez való viszonyunk, tisztelet helyett a kirekesztés, meghallgatás helyett a másik leüvöltése vált szokássá. A mesékben ez nem így van.

Idén nyáron a Balkánon jártál. Hogyan képzeljük el ezt a különleges vállalkozást a mai körülmények között?

Úgy gondolom, minden utazás alapja a hatalmas nyitottság. Elvárások nélkül indulok el, ami azt jelenti, hogy mindenkit és mindent, akivel és amivel találkozom közben, az út részének tekintem. A mesék hősei is azt szokták mondani: Megyek, amerre a szemem lát! Amit megpillantok, megállít, és ami történik, ahhoz kapcsolódom. Sok munkám van benne, de megtanultam a jelenben élni, mindig benne lenni az adott pillanatban – nyitottsággal és békés szándékkal. Nyolc éve vagyok úton, és semmi olyan nem történt, ami ezt felülírta volna.

Ilyenkor egyedül utazol, vagy másokkal együtt?

Van, amikor egyedül, és van, hogy olyan emberekkel együtt, akik szintén érdeklődnek az adott térség iránt. Ilyenkor tapasztalt vezetőt igyekszem választani, aki meg tudja mutatni a rejtettebb dolgokat is, amelyek nincsenek úgy szem előtt, mint a turisztikai látványosságok. Az életben is nagyon fontos, hogy az ember rá tudja bízni magát egy jó vezetőre.

Mesélnél egy olyan esetet a mostani utazásodból, ami különösen megérintett?

A Balkánt sokan nagyon negatívan ítélik meg. Rengeteg előítélet kapcsolódik hozzá. Nekem viszont nagyszerű élményeim voltak. Ezen az úton is volt egy vezetőm, egy Balkán-szakértő, akire rábíztam magam. A legnagyobb meglepetést Koszovó jelentette számomra, ahol egészen elképesztő tapasztalatokkal gazdagodtam. Csodálatos nyitottsággal, érdeklődéssel és kedvességgel fogadtak. Nagyon érdekes, hogy mivel az idősebbek jó része elment külföldre dolgozni, szinte csak fiatalokkal lehet találkozni az utcákon. Hihetetlenül üdítő volt látni őket, mert ott még nem terjedt el a mobiltelefonozás, és az emberek beszélgetnek egymással. Ez nagyon példaértékű, miként az önzetlen vendégszeretetük és vendéglátásuk is.

Nemrég olvastam Steven Pressfield A művészet háborúja című könyvét, amelyben leírja, hogy milyen úton jutott el regényei megírásához, milyen fegyelmezetten ül le a gépe mellé minden nap, és hogyan idézi meg a Múzsákat… A gyűjteményekkel együtt 60 könyved született már. Elárulsz valamit a műhelytitkaidból? Hogyan írsz?

Nem tudom. Őszintén mondom. Csak az az egy válaszom van erre, hogy nem tehetek, nem tehettem mást. Nem pénzért és nem a hírnév miatt írok. Volt és van mit mondanom. Láttam, hogy milyen óriási az a kincs, ami feltárult előttem, és hogy ezt nem tarthatom meg magamnak. Tovább kell adnom, nem szeretném magammal vinni, amikor meghalok. Amikor kiderült, hogy van is igény mindarra, amit csinálok, az még inkább inspirált. Arra sarkallt, hogy megosszam azokat az értékes kincseket, amelyek nem az én gondolataimból erednek, hanem az előttünk élt emberek tudásának az esszenciájából. Az „életművem” nagy része ezt közvetíti.

A mesék képesek változásokat elindítani az emberben. Melyik volt az a mese, amelyik az utóbbi időben felismerést hozott számodra?

Január óta hospice-önkéntesként dolgozom a Korányi kórházban, és minden alkalom előtt sokat töprengek azon, milyen meséket vigyek a betegeknek. Mindenkinek más mese tud segíteni ezen a területen is. A múlt héten, „töprengés” és keresgélés közben megakadt a szemem egy abház mesén, amelynek középpontjában az „igazságos harag” jogosultsága állt. Ez a mese egyrészt jó szolgálatot tesz azoknak a betegeknek, akik „félnek” haragudni, de elfojtott haragjuk még nehezebbé teszi a helyzetüket, ugyanakkor nekem is nagyon jókor jött. Megértettem az „igazságos harag” – ez a kifejezés szerepel egyébként a történetben is – szerepét és létjogosultságát a saját életemben is.

A már említett Hogyan segítsek én terajtad? című köteted utolsó lapjain egyik kedvenc mesemotívumomról, az égig érő fáról olvastam, mint hatvanadik segítőről. Hol, hogyan találhatja meg az ember ezt a látható és láthatatlan világokat összekötő világfát?

Egyetlenegy helyen: önmagában. Az életutunkat jelenti a gyökereinktől a legmagasabb ágakig. Ha az ember szintet szeretne lépni a saját életében, ha a függőleges dimenzióban is szeretne mozogni a vízszintes helyett, akkor az égig érő fa mutatja meg, hogy ez hogyan lehetséges. A mesék szerint a függőleges dimenzió elkerülhetetlen. Egy idő után a látható világok – a vízszintes sík által nyújtott lehetőségek – kimerülnek. Úgy csapja be magát a modern ember, hogy azt hiszi, ezek a határok a végtelenségig tágíthatók. De ez nem igaz. Mert van egy pont, ahonnan kezdve csak a függőleges dimenzióba lépés adhat további boldogságforrásokat, amelyek nélkül csalódottság, kimerülés, csömör vagy kiégés következhet. Vagy egy mindenféle mélység és magasság megélése nélküli élet. Lehet így is létezni. Baj akkor van, ha mindez már nem okoz boldogságot, az ember elégedetlen, diszharmonikussá válik, sőt esetleg meg is betegszik. Akkor el lehet gondolkodni, hogy vajon elegendő-e a vízszintes sík, az életben való céltalan kóricálás, vagy egy felelőségteljesebb élet kimunkálására van szükség. Ebben tud segíteni az égig érő fa motívuma.

Mit jelent számodra az a pillanat, amikor a kiskondás hét rend gúnyát és hét pár bocskort elnyűve feljut végre az égig érő fára, és egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ér, majd az első levelére ugorva azt kiáltja: „Szervusz, Világ!”?

Kifejezi azt az átlépési pontot, amikor nem tehetünk mást, mint hogy belevetjük magunkat az ismeretlenbe. Az ember nem tudja, mi vár rá, nem tudja, hogy helyt tud-e majd állni – el tud-e szakadni a hétköznapitól, az anyagitól… Az első pillanatban úgy tűnik, semmi sincs ott, ahová érkezett, de azután mindent megkaphat. Ez a mondat egyszerre elköszönés a látható világtól és üdvözlése egy másik, addig láthatatlan világnak.

Min dolgozol most?

Az általam alapított Nemzetközi Meseiskola működésével foglalkozom a legtöbbet. Kanadába készülök tanítani, illetve Erdélyben és Németországban is lesznek kurzusaim. Törökországba is visszajárok, ott már várólisták vannak a tanfolyamokra.
Tavaly két könyvem jelent meg, ami hatalmas munka volt, úgyhogy az írást most kicsit pihentetem. A 23. Győri Könyvszalonra jelenik meg egyébként a Mesék férfiakról nőknek és a Mesék nőkről férfiaknak című könyveim bővített, egységesített változata, a napokban fejezzük be a nyomdai előkészítést. Tizenhét évvel ezelőtt ez volt az első „páros mesegyűjteményem”, s most úgy döntöttünk a Magvető Kiadóval, hogy öt-öt új mesével kibővítve az első változatokat egy kötetben jelentetjük meg. Ez alatt a tizenhét év alatt felnőtt egy új generáció, nekik mindenképpen újdonság lesz ez a kötet.

Amikor például Törökországban tanítasz, akkor helyreszabod, amit átadsz?

Nem azt igazítom az országhoz, amit tanítok, hanem amiből. Velük a török meséken keresztül tanuljuk meg a módszert, hiszen ők ezeket tudják majd használni. Ennyi a különbség, egyébként pontosan ugyanazt tanítom, mint itthon.

Visszatérve a Könyvszalon Alkotói Díjához, amelynek apropóján beszélgetünk: mit jelent számodra ez az elismerés? Mit szimbolizál a saját történetedben a mesék nyelvén?

Először is nagyon jólesik, és nagyon köszönöm! Amikor megkaptam az első üzenetet, el se akartam hinni. Azt hittem, valaki meg akar viccelni. Aztán amikor már el tudtam hinni, nagyon meghatódtam – nem vagyok hozzászokva a díjakhoz. Utoljára a József Attila-díjat kaptam 2006-ban. Ez egy új és boldog állapot, hatalmas öröm, hogy díjra érdemesnek találtattam.
Hogy a saját történetemben mit jelent, nehéz kérdés, nem könnyű válaszolni rá. Ha egy szimbólumot kell keresnem a mesékből erre a helyzetre, azt a jelenetet választanám, amikor a Világszép Nádszálkisasszony című mesében az egyik világvégi öregasszony észrevesz a hős fején három aranyhajszálat, és emiatt méltónak találja őt arra, hogy tovább segítse az úton. A három aranyhajszál mellé olyan ajándékot kap a hős, amely nélkülözhetetlen a további úthoz. Valami ilyesmit jelent számomra ez az alkotói díj: egy szakmai közösség meglátta a fejemen az évtizedek alatt kifényesülő „aranyhajszálakat”, és méltónak talált arra, hogy továbbsegítsen az utamon. Nagyon jókor jött ez a megerősítés, és éppen egy általam nagyon szeretett várostól, Győrtől. Végtelenül hálás vagyok ezért, köszönöm!

A 23. Győri Könyvszalon Alkotói Díjasa, Boldizsár Ildikó a Győri Nemzeti Színház Nagyszínpadán, a 2024. november 15-én, pénteken, délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepélyes megnyitó keretein belül nyújtják át neki az elismerést, majd az érdeklődők aznap délután, 17 órakor is találkozhatnak vele, ahol Lovász Andrea beszélget az író-meseterapeutával.

Szabados Éva
Fotók: Kállai Márton (címlapkép) és Szalmás Krisztina (ZONE STUDIOS) felvétele