A latin-amerikai országok a létrejöttüket is különféle hadvezéreknek köszönhették, Bolívia pedig még a nevét is a spanyolok elleni felszabadító háborút vezető Simon Bolivarról kapta. E kontinensen ugyanúgy folytak harcok területekért, ásványkincsekért, de még tengeri vetélkedés is zajlott a nagyobb csatahajókért, akárcsak Európában (vagy minden időben minden kontinensen a történelem során). Valójában ezek nagyon is militarizált országoknak számítottak természetükben – Brazília 1822-től 1889-ig még császárság is volt! –, amit az utóbbi két évszázadban számtalan katonai puccs bizonyít.

A Chaco vagy chacói-háborút nem nagyhatalmak vívták, hanem két igencsak szegény ország. Paraguay-t némi anakronizmussal Dél-Amerika Magyarországának nevezhetjük elszenvedett területi veszteségei okán. Az ország a kontinens történelmének legvéresebb és legkétségbeesettebb háborúját vívta meg 1864 és 1870 között, amelynek során a Hármas szövetség, azaz Argentína, Brazília és Uruguay legyőzte azt. A vereséget követően Paraguay elveszítette területének 40%-át, lakosságának pedig 69%-át, ráadásul a felnőtt férfi populációjának igen jelentős hányadát, amelyet évtizedekig nem tudott kiheverni. Bolívia Paraguay mellett Dél-Amerika másik tengerparttal nem rendelkező országa, bár esetében nem volt mindig így. Miután az 1840-es évekre nagyjából létrejöttek a ma is ismert dél-amerikai államok, meglehetősen gyakoriak voltak közöttük a harcok a kevésbé lakott, alig feltérképezett, ám nyersanyagokban potenciálisan gazdag tartományokért. 1879-ben Bolívia és Peru szövetkezve viselt hadat Chile ellen, ám az öt évig tartó csendes-óceáni avagy salétromháború – meglepetésre – utóbbi győzelmével végződött. Bolívia elveszítette a salétromban (nátrium-nitrát, a műtrágyák alapja) gazdag Atacama-sivatag fölötti ellenőrzést, és ezzel kikötőit is. Brazília 1899 és 1903 között győzte le Bolíviát, és foglalta el az Acre-nak nevezett régiót, de Argentína is lecsippentett némi területet az országból 1876-ban.

A Chaco háború

A két 19. századi nagy területvesztő között terült el a Gran Chaco-síkság mintegy fele. A Gran Chaco hovatartozása körül a kezdettől viták voltak Bolívia és Paraguay között, nem tudták eldönteni, milyen arányban osszák fel az egyébként szinte csak őslakosok által lakott és tökéletesen fejletlen régiót. 1879-ben végül Bolívia és Paraguay megegyezett a térség megosztásáról a déli szélesség 22º05’ mentén, de a szerződést végül egyik ország parlamentje sem ratifikálta. 1887-ben Paraguay ellenkezésén bukott el a megoldás, majd 1896-ban ismét zátonyra futott egy kísérlet. A próbálkozások később sem hoztak eredményt, hiába kérték fel közvetítésre hol az argentin, hol az amerikai elnököt. A Gran Chaco-nak hívott területért mindkét ország hajlandó volt vállalni a háborút is. Pedig maga a térség első pillantásra nem tűnik különösebben értékesnek. Valószínűleg másodikra sem nagyon. A Gran Chaco ezen alacsonyabb része (Chaco Boreal) lapos síkság, némiképpen az erdős szavannára hasonlító viszonyokkal, bozótosokkal és igen gazdag és különleges élővilággal. Az esős idény decembertől áprilisig tart, ami helyenként mocsarassá teszi a vidéket, utána azonban szárazság következik, és a hőmérséklet igencsak magasra ugorhat, kiszárítva mindent. A területet az erdő dominálja, de nagyon alkalmas állattartásra is. A korábbi időszakokban egyetlen gazdasági értékét a fa adta – sokféle értékes fafaj él erre –, de a 20-as években kőolajat fedeztek fel, ami nagyon csábítónak bizonyult a két szegény ország számára. Bolívia emellett a Paraguay–Paraná folyókon keresztül szeretett volna kijutni az Atlanti-óceánra, mivel e folyó – ugyanúgy, mint a Duna – nemzetközi hajóútként funkcionált. A folyó és a több kiépített közút Paraguaynak könnyítette meg a logisztika megoldását. Bolívia lakossága 1932-ben 2-2,5 millió fő körül volt, Paraguayé csupán nagyjából 900 ezer. Mindkét fél megszállva tartott egyes pontokat a Chaco területén. Bolívia a 20-as években szépen lassan előretolta a hadseregét, habár katonai lehetőségei igencsak korlátozottak voltak. 1922-ben a hadsereg létszáma alig haladta meg a 2500 főt. Paraguay egyértelműen jobban állt ezen a téren. 1924-ben egy 23 ezer fős haderő kialakításához kezdtek, amelyet 4 hadosztályba szerveztek 21.453 puskával, 832 géppuskával, 128 tüzérségi löveggel és 14 harci repülőgéppel. Amikor hírek érkeztek a paraguayi fegyverkezésről, Bolívia megpróbált reagálni, habár pénze nemigen volt rá. Végül Csehszlovákiából szerzett nagyobb mennyiségben vz.24-es ismétlőpuskát, mintegy 24 ezret, valamint Nagy-Britanniából 250 nehéz és 500 könnyű géppuskát, de utóbbi mennyiségnek nagyjából csak a fele érkezett be a háború kezdetéig.

Az első összecsapások éppen akkor törtek ki a felek között, mikor Washingtonban egy megnemtámadási egyezményről folytak tárgyalások. 1932. június 15-én a helyi bolíviai erők kommunikációs félreértés miatt megtámadták a paraguayi „Carlos A. López” erődöt a Chaco-vidék szívében egy lagúnánál. A lagúna édesvízkészlete katonailag fontos volt, így az erőd elvesztését a paraguayiak nem engedhették meg, és egy hónappal később tüzérségi támogatással visszafoglalták azt. A bolíviai elnök, Daniel Salamanca az első támadás felelősségét igyekezett rátolni az ellenoldalra, majd még három paraguayi erőd elfoglalását rendelte el. Paraguay válaszul augusztus 2-án újoncozásba kezdett. Augusztus végére 15 ezer paraguayi katona állt ugrásra készen, míg a túloldalon alig 3000 főnyi rosszul ellátott katonaság. Miután Paraguay hiába követelte az elfoglalt erődök visszaadását, a frissen elnöki székbe kerülő Eusebio Ayala úgy döntött, erővel szerzi vissza azokat. Szeptember 9-én a paraguayi I. hadtest megtámadta a Boquerón-erődöt, amely dátum hagyományosan a chacó-i háború kezdetének számít. Az erődöt 600 bolíviai katona védte, akik 12 bunkerbe rejtett géppuskával és 27 golyószóróval rendelkeztek a mintegy 3000 méter kerületű erődben. A bolíviai katonák remekül helytálltak Manuel Marzana alezredes irányításával, de a két hadosztályból álló, 5800 fő erejű paraguayi hadtest ellen nem volt reális esély a sikerre. Boquerón európai szinten alig volt erődítménynek mondható, de az első paraguayi rohamokat sikerült visszavernie a védőknek, sőt némi erősítést is be tudtak juttatni hozzájuk. Bolívia nem volt felkészülve a háborúra, és a politikai vezetés nem hitt a paraguayi mobilizációról szóló híreknek, így nem voltak komoly erőik reagálni. A bolíviai ellenlökések miatt a támadóknak csak szeptember 23-ra sikerült az erődöt elzárni a külvilágtól. Ekkor 2400 bolíviai nézett szembe 8400 paraguayival. Az erődítményt 26-án négy oldalról tüzérségi fedezet alatt megrohamozták. Bár a támadás sikertelen volt, a védők szinte teljesen kifogytak a lőszerből és az élelemből. Marzana elhatározta, hogy nincs értelme tovább kitartani, és tárgyalásokat akart kezdeni az átadásról. Egy félreértés keretében azonban a paraguayiak a tárgyalásokat jelző zászlót megadásnak vélték, és megrohamozva bevették az erődöt. A hősies védekezés láttán a győztesek lovagiasak voltak, Marzana még pisztolyát is megtarthatta.

Az esős évszak beköszöntéig a paraguayiak még elfoglaltak néhány kisebb támaszpontot, de nagyobb hadműveletre 1932-ben már nem került sor. 1933 elején a harcok sikertelen bolíviai ellentámadással folytatódtak. A háborúba mindkét fél egyre jobban belebonyolódott, és lassanként tömegháborúvá vált. A kezdeti egy-két ezer fő közötti összecsapások hadosztályokkal megvívott csatákká bővültek, amelyekben harckocsikat is bevetettek. Mai szemmel ugyan ezek a tankok kissé nevetségesen hatnak, de mozgó géppuskafészekként – a legtöbb nem ágyúval volt felszerelve – jelentős helyi előnyt jelentett a jelenlétük, feltéve, hogy nem akadtak el a bozótosban.

A Chaco Paraguayban

A paraguayi folyami flottilla fölényének köszönhetően csapatait vízi úton a hadszíntér közelébe szállítathatta, míg ugyanerre Bolíviának nem nyílt módja. A Chaco háború volt az első komoly konfliktus Dél-Amerikában, ahol a légierő is nagyobb jelentőségre tett szert, mind felderítésben, mind utánpótlásban, sőt bombázásban is alkalmazták őket. A bolíviai ellentámadás kudarcát követően a háborúban a kezdeményezés nagyrészt végig Paraguay kezében maradt, és 1935-re a vitatott terület zömét elfoglalta. Bolívia nagyobb gazdasága és népessége ellenére alig egy-két sikert tudott három év során felmutatni, és a paraguayi hadsereg fegyverkészletének jelentős része bolíviai zsákmány volt a háború során. A két hadsereg vezérkara között jelentős minőségbeli különbség mutatkozott. A háború ugyanakkor a végletekig kifosztotta a két államot, hiszen a részben modern fegyverekkel vívott háború nagyon költségesnek bizonyult, és két forráshiánnyal küzdő ország vívta. A két oldal együtt mintegy 100 ezer embert veszített (ebből Bolívia 56 ezret), igaz, több ember halt bele betegségbe, mint amennyi tényleges katonai akció során esett el. A férfi lakosság jelentős része bevonult hosszabb-rövidebb időre, de a besorozott lovak és öszvérek is hiányozni kezdtek a gazdaságból. A frontvonalból a terepadottságok és a korlátozott közlekedési lehetőségek miatt nehezen kerültek csak hátra a sebesültek, ami jelentős halálozási arányhoz vezetett még úgy is, hogy általában véve igyekeztek tisztességesen ellátni egymás sebesültjeit és hadifoglyait. A vérontásnak a latin-amerikai országok közvetítése vetett véget.

A háború befejeztével gyakorlatilag kialakultak Bolívia és Paraguay földgömbről ma is ismert határai. A Gran Chaco vitás részének 5/6-át Paraguay kapta, csak egy töredéke maradt Bolíviánál. Bolívia ugyanakkor hajózási jogot kapott a Paraguay folyón. A végső megállapodásra 1938. július 21-én került sor, majd a pontos határmegvonásra pedig a következő évben. Paraguay a háborút megnyerte, területét nagyjából megduplázta, de az országot vezető liberális kormányt 1936-ban katonai puccs döntötte meg, amely csaknem 50 évig tartott. Bolíviára természetesen ugyanez a sors várt, de a történéseket hosszú távon még a katonai győzelem sem édesítette meg. A történet pikantériája, hogy a fekete arannyal kapcsolatos remények nem teljesültek. Habár tény, hogy a Gran Chaco alatt óriási kőolaj- és földgázkészletek vannak, de a mai napig nem sikerült ezeket gazdaságosan kitermelni. A háború a világ végén senkinek sem hajtott különösebb hasznot, a Chaco ma is rendkívül gyéren lakott térség.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Sapienza-Martínez: The Chaco War 1932-1935. Warwick, cop. 2020.; Szárazajtai Incze Kálmán: Háborúk a nagy háború után II. Budapest, 1938.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép.