Jarmusch a hangulatteremtés mestere, tekintete bagatell, oda nem illő részleteken is megakad, és a small talk lényegét, a sehová sem tartó, felszínes beszélgetéseket, kellemetlen üresjáratokat, kínos feszengéseket úgy tudja tálalni, hogy azokat egy percig sem unjuk (Ennek Tarantino is nagy mágusa, a Ponyvaregény tulajdonképpen ettől vált kultfilmmé).

Jarmusch a cselekményt bármikor szívesen rendeli alá gyakorlatilag bárminek, legyen az a karakter, egy számunkra apróságnak tűnő dolog, egy hangulat, minden, ami mellett elmennénk, vagy kiesik a látóterünkből. Ez főleg a korai munkáira jellemző (Mistery Train, Éjszaka a Földön, Kávé és cigaretta), utóbbit nézve mintha felületes beszélgetések és üres csacsogások közepette egy kávé- vagy cigarettaszünet közepén találnánk magunkat. Ezen addikciók valamelyike sokaknál már szertartássá „nemesedett”, a kettő kombója pedig napi rutinná vált (mielőtt a dohányosok fejére vérdíjat tűztek volna ki, 5 méterrel a bejárat előtt).

A Kávé és cigaretta 11 jelenete egymástól független történetek láncolata, bár szinte mindegyikük megállná a helyét önálló rövidfilmként is, akár az Éjszaka a Földön (1991) esetében. Látszólag semmi közös nincs bennük, a jeleneteket csak két dolog köti össze, a kávé és a cigaretta. Ha pontos akarok lenni, akkor csak az utóbbi, ugyanis egy szkriptben kávé helyett teát isznak, kettőben nincs háttérzene, az asztal pedig két snittben nem kockás terítős vagy sakktábla-szerű (leszámítva, hogy Cate Blanchett jelenetében a kávéscsészék és a háttér mintázata hasonló). Ez a fekete-fehér kontraszt a szereplők személyiségbeli különbségeire is utal.

17 év munkája e 11 kisfilm, amelyből hármat külön-külön rövidfilmként is bemutattak. Az elsőt Roberto Benigni és Steven Wright főszereplésével 1986-ban forgatták le, „Strange to meet you” címmel, szerintem ez a legjobban sikerült mind közül, majd 1993-ban, 1995-ben és 2003-ban újabb epizódok készültek, amelyeket Jarmusch különböző projektjei közt készített. A „Somewhere in California” című epizód az 1993-as Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb rövidfilm kategóriában Arany Pálmát nyert, a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon pedig még ugyanebben az évben közönségdíjas lett.

Jarmusch-sal dolgozni jutalomjáték és kihívás is lehet egyben, mivel a rendező az improvizáció, a spontaneitás varázsában hisz, szívesen hagyja kibontakozni a színészeket, akiket csak csekély instrukciókkal indít útjára egy felvétel előtt. Vaskos szövegkönyv helyett hagyatkozhatnak a testbeszédre, a mimikára, a rögtönzés képességére, bármire, ami a filmet szolgálja. Jelenetenként csak két-három felvétel készült, s mivel minden szereplőnek csak pár percnyi játékidő állt rendelkezésére, a helyszín pedig egy kávézóra, étteremre, bárra vagy egy puccos szállodai hallra korlátozódott, és a kelléktáruk mindössze egy csésze fekete és egy csomag cigaretta volt, így tényleg pár percben kellett lekötniük a figyelmünket, és téte-á-téte beszélgetésekkel elvinni a show-t.

Ráadásul mindez fekete-fehérben, leginkább premier plánban felvéve. Jarmusch a technikai stábbal is szeret biztosra menni, Frederick Elmes operatőr vagy Jay Rabowitz vágó személyében. Egy kis technikai baki: az asztalokat minden jelenetnél legalább egyszer felső gépállásból láthatjuk, a harmadik jelenetben (Somewhere in California), miután Iggy és Tom már legalább két cigit is elszívtak fejenként, a hamutartó üres, még hamu sincs benne.

Tudjuk, hogy Jarmusch szívesen dolgozik európai színészekkel is, és gyakran cseréli az angol dialógust az adott színész anyanyelvére. Leginkább a jól bevált, ám egészen rendkívüli szereplőgárdát gyűjti maga köré, de időnként feltűnnek nem tipikus jarmuschi karakterek is, mint például Cate Blanchett, aki mindjárt két karakter megformálásával ugrotta meg a jarmuschi mércét. Egyébként ő az egyetlen, aki nem kapott maga mellé játszótársat.

Roberto Benigni és Steven Wright koffein- és nikotindús jelenete kardiológusért kiált; Steve Buscemi egy Elvis ikertestvér-elméletével untatja a vendégeket; Iggy Pop és Tom Waits, akikre mellesleg bármikor ráhúzható egy mefisztói szerep, próbálnak egymással bájcsevegni; Vinny Vella nagyon szeretne rágyújtani, míg Renée French legalább ennyire szeretne nyugodtan olvasni; Isaach De Bankolé és Alex Descas egészen jól elcsevegnek a semmiről; míg Alfred Molina és Steve Coogan derék britek módjára inkább teáznak; a mindig morcos és pókerarcú Bill Murray kancsóból issza a kávét; Taylor Mead és William Rice nem pohárból ugyan, de a ’20-as évek Párizsára, Josephine Bakerre és a ’70-es évek New Yorkjára koccintanak. A zenei összeállítás is kellően eklektikusra sikeredett, hasonulva az adott jelenethez: hol egy zenegép álmosító dallamai, hol halk zongoraszó, vagy lágy háttérzene szól, karcos rock and roll, de hip-hop és operadallamok is hallhatók a filmben.

A Kávé és cigaretta kicsit olyan, mint egy road movie, csak városok helyett egyik asztaltól a másikhoz ülünk furcsa, zavarodott, unalmas, vicces vagy öntelt emberek társaságába keveredve, akiket valahogy nagyon lehet szeretni. Van ennek a filmnek egy zamata, amellett, hogy 35 mm-re forgott, mintha a forgatókönyvet egy letűnt kor számlájára írta volna Jarmusch, amikor a kávét kávézókban, csészéből (nem papírpohárból menet közben) kortyolgatták, puha dobozos cigarettát szívva, időt szakítva magukra, a barátokra, a telefonok helyett egymásra nézve és egymással kommunikálva. Több olyan dolog is van a filmben, ami az elmúlt húsz évben vagy sokkal korábban szinte teljesen eltűnt az életünkből: a beltérben való dohányzás, a zenegép, a cigaretta automaták, a telefon nélküli lét, a beszélgetések.

Jarmusch a stáblista végén olyan zenészek, írók, rendezők, színészek, feltalálók előtt is tiszteleg, akik meghatározták és formálták stílusát, egyéniségét, személyiségét. Többek közt Nikola Tesla, Otis Blackwell, Elvis Presley, Lee Marvin (akinek portréja a 8. jelenetben a háttérben látható is), egy Giant Robo nevű japán mangasorozat, az ’50-es évek rajzfilmjei, Vivienne Westwood, Spike Lee, a ’40-es évek burleszkpárosa, Abbott és Costello, Sam Mendes, Paul Thomas Anderson, Gary Goldberg. A „Long Live Joe Strummer!” pedig kedvenc zenekarának, a The Clash frontemberének szól, aki 2002-ben hunyt el egy veleszületett szívbetegség következtében.

A film szinte már nosztalgikus múltidézés és meghajlás az egyik legfontosabb szociális interakció, a beszélgetés művészete előtt. Alapmű kiváló színészi alakításokkal, remek dialógusokkal, fura helyszínekkel és még furább karakterekkel, egy nagyon szeretnivaló darab, amely számunkra képtelen veszíteni bájából.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu