Mióta kell iskolába járni?

Itt a hangsúly a „kell” szón van, hiszen napjainkban nem kérdés, hogy „iskolába kell járni”. De nem mindig volt ez így! Mielőtt elkezdenénk sóhajtozni és a régi szép időket emlegetni, gondoljunk arra, hogy akkoriban viszont csak a kiváltságosok tanulhattak. Nincs tehát igazság a történelemben! Vidéken, a paraszti családokban például hiába volt okos, fogékony a gyermek, sokkal fontosabbnak tartották, hogy inkább a munkából vegye ki a részét.

A kötelező iskoláztatást, vagyis a 6-12 éves korúak taníttatását Mária Terézia és fia, II. József írta elő (I. és II. Ratio Educationis). 1868-ban szigorításra is szükség volt, az Eötvös-féle népoktatási törvény előírta, hogy pénzbüntetéssel sújtsák azokat, akik az előírások ellenére visszatartják a gyermeküket. A korabeli statisztikák szerint a gyerekek 48%-áról lehetett elmondani, hogy tanuló, ez a szám 1913-ra már 94%-ra nőtt, de az analfabétizmus nem tűnt el teljesen (1927-ben a lakosság 12%-a volt írástudatlan). Az oktatásban az egyház is oroszlánrészt vállalt, de még így is kevés volt a pedagógus. Ma már nehéz elképzelni, hogy mind a hat osztályt (60-70 gyereket) egy tanító okította, ez főleg vidéken volt gyakori. Városon viszont a nagyon magas létszám okozott problémát (egy tanítóra 1905-ben átlagban 200 gyermek jutott). Ebből is látszik, mennyire égető probléma volt a tanítóképzés. A népoktatást újabb szintre Klebersberg Kuno (1875–1932) közoktatási miniszter kultúrpolitikája emelte. A népiskolák tömeges építésével és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek műveltségét emelni. A 8 osztályos képzést már korábban szerették volna, de csak 1940-ben vezették be.

Az iskolarendszer a következőkből állt: voltak elemi népiskolák, ismétlő és tanonciskolák, polgári iskolák, reál- és humán leány és fiú gimnáziumok, reáliskolák, középfokú szakiskolák és az egyetemek, amelyek egyházi vagy állami fenntartással működtek. A szegényebb családokból származó gyermekek ingyen tanulhattak az elemi iskolában, de számukra a hat osztály elvégzésével befejeződött az oktatás, mert a magasabb fokozat többletkiadásokkal járt volna. Az ilyen családok sokszor még az egy gyermek (többnyire fiú) továbbtanulását sem tudták vállalni. A gimnáziumok, polgári iskolák padjait tehát már csak a módosabb iparosok, gazdák, tisztviselők, nemesek gyerekei koptatták.

Mennyire nehéz az iskolatáska?

Izgalmas visszanézni az időben: „Mi minden van egy alaposan felszerelt iskolatáskában! Csak a gazdája a megmondhatója. Könyv, füzet, tolltartó, a tolltartóban toll, ceruza, radír. Aztán a tízórai, meg gumilabda, spárga, rajzszeg, parittyagumi és csere-gombfocikapitány” – írta Lászlóffy Aladár.

Száz évvel ezelőtt még könnyen elfértek a taneszközök egy kisebb tarisznyában (deákszatyor, bakó, gyékénytáska), sok helyen szíjjal összefűzve, kendőbe kötve hordták a könyveiket. Az 1950-es években még használtak palatáblát, palavesszőt (letörléséhez rongyocskát, nyúllábat), bár már léteztek füzetek (irka), amelybe lúdtoll pennával, tintával, ceruzával írtak. A radírgumi a 18. században is ismert volt (Joseph Priestly (1733–1804) angol lelkész, tudós figyelte meg, hogy a grafit nyomai a kaucsukfa szilárd nedvével eltüntethetők), de igazi luxusnak számított, és a kenyérbél is alkalmasnak bizonyult a hibák törlésére. Még csak egy-két könyvet használtak. Az olvasást például volt, aki nem az olvasókönyvből, hanem az énekeskönyvből vagy a bibliából sajátította el. Mai mércével nem mondható nehéznek tehát egy száz évvel ezelőtti iskolatáska, bár az akkori gyerekek (akik közül sokan akár kilométereket is gyalogoltak naponta) bizonyára éppolyan nyűgnek érezték, mint a mai gyerkőcök.

A hagyomány, illetve a Civitas fortissima (Balassagyarmat története írásban és képekben című könyv) szerint az első speciális, háton viselhető iskolatáska szabadalma Both Antal nevéhez fűződik. 1903-ban lett a helyi gimnázium görög, latin, francia és magyar irodalom tanára. Nevelésügyi írásai mellett nevéhez fűződik még a hátitáskán kívül a „szellőző cipő” is, amely a mai sportcipők elődjének tekinthető. Bár a szülők valószínűleg mindig is igyekeztek mindent megadni porontyuknak, a hátitáska csak később vált általánossá. Ma pedig már elképesztő a választék!

Déry Tibor így emlékszik vissza boldog diákéveire: „Iskolatáskában hordtam a könyveimet s szép, világos fából készült, égetett mintájú tolltartómat – nem, nem iskolatáskában, hanem szíjjal átkötött viaszkosvászonban; de már nyilvánvalóan a züllés kezdetét jelentette, amikor már irigyeltem azokat, akik három-négy könyvet lazán a hónuk alá csaptak, sőt – az elegancia teteje – csak néhány kitépett lapot, az aznapi leckeanyagot gyűrték a zsebükbe.”

Megkezdődött tehát... Sikerekben gazdag, zökkenőmentes tanévet kívánunk az oktatásban érintetteknek!

SzaSzi

Forrás: moderniskola.hu, multmento.blog.hu, neprajz.hu

A kép a Fortepan gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője / tulajdonosa. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt található: 1. kép / Kieselbach Tamás, 2. kép / Kovács Márton Ernő, 3. kép / Kovács Márton Ernő, 4. kép / Fortepan, 5. kép / Kölcsey Ferenc Dunakeszi Városi Könyvtár / Petanovits fényképek, 6. kép / Zsanda Zsolt.