Éppen negyvenöt éve tartozik az intézmény kötelékébe, kacskaringók és kitérők nélkül töltötte és tölti élete nagy részét ugyanott a gyógyítás szolgálatában. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végeztem 1979-ben, huszonöt évesen közel a szülőhelyemhez, Csornához kezdhettem gyakorolni az orvosi hivatást – mondja egy halvány, tőle ritkán érzékelhető félmosoly kíséretében. ‒ Jó másfél évtizedig a Zrínyi utcai, klasszikus fül-orr-gégészetet művelő negyvenöt ágyas kórházi osztály lett a munkahelyem, ahol olyan kiváló tanítómesterek mellett leshettem el a szakmai titkokat, mint dr. Czigány Jenő, dr. Hohenburger Emil, dr. Faragó László és dr. Fücsek Mihály. Majd 1994-től, dr. Zemplén Béla kandidátus vezetésével tevékenységi körünk a fej-, nyaksebészeti profillal bővült, emiatt, pár év után, a katonai sebészet megszűnését követően felszabaduló ötödik emeleti épületszárnyba, lényegében a mai helyünkre kerültünk át.

Ott pedig következett a második tizenöt éves ciklus, újdonságokkal…

Dr. Zemplén Béla személyében még egy tanítómesterem akadt, ő már egy magasabb fokozaton. A fül-orr-gégészeten kívül mellette lehetett megtanulni a hivatásunk nehézlovasságának számító fej-, nyaksebészet szakmai ismereteit. Utóbbi tudományág a fej és a nyak területén előforduló rosszindulatú daganatok gyógyításával foglalkozik, beleértve a gége, a garat, a nyelvgyök, az orr- és a melléküregek daganatait, a nyálmirigy tumorokat, valamint többféle rosszindulatú bőrelváltozás műtéti úton történő gyógyítását, s így a minőségi életévek kibővítését.

Tizenhat éve vette át az osztályt, milyen állapotban volt akkor, milyenben van most?

Szerencsésnek mondhattam magam, mert körül voltam véve magas szakmai szinten és fegyelmezetten teljesítő kollégákkal. Az ellátás színvonala jelentősen javult, mert 1994 előtt még nem volt lehetőségünk gyógyító daganat műtétek végzésére, csak úgynevezett palliatív, azaz az életfontosságú funkciók fenntartását célzó beavatkozásokat tudtunk alkalmazni. Márpedig ebben az időszakban rohamosan nőtt az ilyen típusú daganatok száma, az ötvenes-hatvanas évek életmódjának betudhatóan. A magasabb életszínvonal, illetve az egészségtudatosabb életmód következtében mostanra megállt az ilyen betegségek számának növekedése.

Mit tart fontosnak kiemelni tizenhat év osztályvezetői munkájából?

Az egyetlen fontos célnak mindig a betegek minél magasabb színvonalú gyógyítását tekintettük. Ennek az újabb másfél évtizednyi ciklusnak jó része annak jegyében telt, hogy a különböző műtéti területeken a hazai színvonalat felzárkóztassuk a nemzetközi élvonalhoz. Mindezt úgy, hogy jó ideig nem bővültek az anyagi lehetőségeink, kivéve az utóbbi esztendőket. Ami annyit jelent, hogy rendkívül kedvező módon javult a műszer ellátottságunk. Ebben az időszakban több szakorvost neveltünk ki, bár ezek egy része már nem Győrben kamatoztatja a tudását. Jelenleg is öt rezidens, illetve szakorvosjelölt képzését végezzük, ezenkívül hét szakorvos vesz részt a felnőtt betegek kórházi, illetve járóbeteg ellátásában.

Szokványos, de megkerülhetetlen kérdés: dr. Tompos Tamás számított az életműdíjra?

Kellemes meglepetésként ért a kitüntetés, és megtisztelőnek tartom, hogy a kórház vezetése értékelte az általam az évtizedek alatt végzett munkát, és a díjjal fejezte ki elismerését. Feltehetően nem kerülte el az illetékesek figyelmét, hogy a hivatásom egyben az önmegvalósítás eszköze is, méltányolták azt a szakmai építkezést, amely megvalósult az osztályon. És mivel nekem sok sikerélményt jelentett, egyúttal a hobbimmá is vált a gyógyítás. Feleségem és négy, már felnőtt lányom mindig biztos családi hátteret adott a munkámhoz. Egyébként pedig márciusban átadtam az osztály vezetését régi jó kollégámnak, küzdőtársamnak, dr. Garai Tibornak. Nála biztosan jó kezekben lesz az osztály összetett munkájának irányítása.

Mohay Gábor