A ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is háborúskodó országok voltak történelmük túlnyomó többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag 20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia, majd azután inkább Svédország volt az erősebb, utóbbi királyság a XVII. század középső harmadában elérte legnagyobb területi kiterjedését. Ekkor a Svéd Birodalom uralma alá tartozott a törzsterületen túl egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt- és Lettország zöme), Ingria (a mai Szentpétervár térsége), Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével együtt. Külön történetet igényelne az ekkori svéd gyarmatok kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország, 1638‒1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650‒1663). Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.

Stralsund történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben két kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege – a már igencsak német kultúrához kötődő ‒, XIV. Bogiszláv (ur.: 1625‒1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint a Közel-Keleten vagy az Ibériai-félszigeten, csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc. Ennek kapcsán a térség elnémetesedett, és német kereskedővárosok alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak ellen is. Így már a XIII. században – Visbyhez hasonlóan – a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város jelentős függetlenséget élvezett a rügeni, majd a pomerániai hercegek uralma alatt is.

Stralsund történelmét a harmincéves háború változtatta meg, amelyben a Német-római Birodalom katolikus és protestáns erői vívtak elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán király (ur.: 1588‒1648) csapataira több súlyos vereséget mért a katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és Johann t’Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot, amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót katonák segítségével kitartott. A háború mindenesetre rosszul alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló hadvezér állt, II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin, Lengyelország). XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai hercegséget. A harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek végül kompromisszumos békét kötöttek (vesztfáliai béke). E béke keretében Svédország mint győztes jelentős diplomáciai sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott, ekkor szerezték meg a fent említett németországi területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát. Stralsund, Pomeránia és Rügen így – 1648-ban XIV. Bogiszláv halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó Griffin-ház – Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár a nagy északi háború idején a város rövid időre dán uralom alá került (1715‒1720), a hadakozást lezáró béke visszajuttatta Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a napóleoni háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy emberrablással és kivégzéssel indult.

A Svéd Birodalom a 17. században

Napóleon – akkor még első konzul, hiszen csak december 2-án koronázták császárrá – 1804-ben, királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t, Enghien hercegét, majd kivégeztette. Az eset Európa minden uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon rendőrminisztere, Joseph Fouché szerint is „több mint bűn, ez hiba” („C’est pire qu’un crime, c’est une faute.”) volt. Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett, majd 1806-ban Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező ajánlatot tett – Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte ‒, ám a svéd uralkodó elutasította a békét. 1807-ben a porosz‒orosz, illetve francia erők között folytatódtak a harcok, de Napóleon – szárnya biztosítására – a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár XVII. századi falai ekkor már nem jelentettek komoly akadályt, mégiscsak szigeten feküdt, a tenger felől pedig a britek és svédek el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló svéd‒brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett magát a francia uralkodónak.

Bonaparte ezért Mortier VIII. hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból (Granjean és Dupas), három lovasezredből és 4 századnyi tüzérségből állt. Franciák mellett jelentős számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt. Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt (a képen balra), akit méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia „mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban Mortier 1807 januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára, így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el. Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát, hadteste maradékával vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország). A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült, és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t áprilisban visszarendelte a svédek ellen, és seregét 12-13 ezer főre növelte. Mortier április 17-18-án a svédeket átkergette a Peene folyón, és vereséget mért rájuk.

Stralsund erődítése a 17. században

A felek között hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a háborúban, és úgy érezte, nem kap elég támogatást szövetségesei részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a porosz‒orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június 14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál, majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV. Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall (a képen jobbra) irányítása alatt immár 40 ezer fő nyomult be a svéd területre, majd július végén ismét ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi helyőrséggel, utóbbiban finn ezredek is. Hamarosan kiderült, hogy az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV. Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt kötött a támadókkal az átadásáról. Stralsund végül augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy-Britannia maradt meg szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok kerüljön trónörökösnek, Jean Baptiste Bernadotte, aki a ma uralkodó svéd királyi család őse lett.

Napóleon legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette, amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának” számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar sorsa alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre – a kiváltás jogának fenntartásával – Mecklenburg-Schwerin hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város az egységes Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük, hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót, amikor népszavazást követően – melyen az elszakadók nyertek 99.95%-kal! ‒ Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Petre, F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001; Summerville, Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.