Csigó Katalin talán maga sem gondolta, hogy egy világjárvány ideje alatt a bezártság ilyen termékeny lehet, és egy egyszerű szándékból ilyen erős érzelmeket bemutató írás születhet. Igaz, a WMN-nek adott interjúban azt is elmondta, hogy ez a könyv, ami egyébként az első neki, már régen kikívánkozott belőle. Pszichoanalitikusként a legkülönfélébb emberi történetekkel találkozik, azonban minden eset rajta, a terapeután is változtat mindig valamit. Ebben a kisregényben arra törekszik, hogy megmutassa, milyen élmény a terápia, és milyen lehetséges lefolyása van, attól függően is, hogy a terapeuta miként van jelen benne és milyen módszerrel dolgozik.

A történet központi vezérfonala egy elvesztett szerelem, pontosabban kettő. Eszter, a jó nevű csellista nem tudja túltenni magát a kényszeres szakításon, ezért terápiára jár, hogy megértse, mi tartja érzelmileg benne egy méltatlan helyzetben. A terapeutája fokozatosan és óvatosan próbálja egyre beljebb vezetni a lélek különböző rétegeibe, hogy jobban megértse az események miértjét. Eszter egyszerre veszíti el a házasságát és azt a férfit, akit az élete szerelmének hisz, közben mélységes szégyent él át amiatt, hogy „még mindig itt tart”, hogy szenved, és hogy ezzel a halott szerelemhez való ragaszkodással csak bántja magát. A másik szereplő, Marion nagyjából száz évvel Eszter ideje előtt él, és ő is átél valami hasonlót, őt is megalázza a szerelme, akinek teljesen odaadta magát.

Marion története összefonódik Eszterével, talán annyi különbséggel, hogy amíg Eszter története az analitikusával folytatott beszélgetésből sejlik fel, Marioné inkább elbeszélés jellegű. Kicsit erős az a kifejezés is, hogy történeteket olvasunk, mert valójában felvillanásokat látunk, és nagyon súlyos, mély érzelmeket tapasztalunk. Ha valaki a bensőnk legmélyebb pontján képes kapcsolódni hozzánk, annak elhisszük, hogy ez mindig így lesz, és semmi sem akadályozhatja meg, hogy boldog beteljesülés legyen a vége. Ha azonban ez összetörik, akkor joggal érezhetjük azt, hogy elvesztettük önmagunkat, mert ebben a szerelemben találtuk meg azt, akik igazán vagyunk.

Külön érdekesség és emellett merész választás szerintem az is, ahogyan a szerelem jellegzetességei, tulajdonságai ki vannak domborítva ebben a műben. A szerelem felmagasztal, képes a fellegekbe repíteni, természetfeletti tulajdonságokkal felruházni, új képességeket fejleszteni bennünk, képes erőt adni, de a szerelem képes összetörni, vergődést okozni, mélységes fájdalomba taszítani, meghasonulttá tenni és néha pusztítani is. Az író annak a kettősségét domborította ki a könyv lapjain, hogy a terápiában a terapeuta arra törekszik, hogy a pácienst a lehető legközelebb hozza a valósághoz, ugyanakkor a szerelem éteri, misztikus, költői oldalát se tagadja meg, így ebben az esetben olyasmit is el lehet mondani a szerelemről, amit terapeutaként nem. Ennek köszönhetően a leírások nem túl szakmaiak, és tartalmazzák a terapeuta saját ki nem mondott gondolatait, megfigyeléseit, testi érzeteinek leírását is.

A regényt olvasva valójában mi is terápiára járunk, Eszterrel együtt. Akár azt is mondhatjuk, hogy a párhuzamosan futó történet is Eszter belső világának leképezése, a szerelem mámorának, majd a megaláztatás érzésének fokozottabb bemutatására szolgál. Azt tapasztaljuk, hogy ezekben a beszélgetésekben nagyon sok dolog ismétlődik, és valóban ilyen az igazi terápia is, körbe-körbe járunk, amíg sikerül néha kicsivel beljebb jutni, és ez olykor nagyon hosszú időt ölel fel. A terapeuta itt partnerként van jelen, az önreflexiói bizonyítják, hogy neki is vannak hibái, és semmiképpen sem tetszeleghet a megmondóember szerepében, ezért ezek a történetek az ő történetei is. A kérdés már csak az, hogy mi van akkor, ha azért járunk terápiára, hogy feldolgozzunk egy fájdalmas szakítást, egy szerelem elvesztését, és a terápia sikerrel jár. Vajon akkor itt a terapeuta a segítőnk, vagy annak a szerelemnek a gyilkosa, amelyet minden áron meg akartunk őrizni magunkban, akkor is, ha fájdalmat okoz?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg az olvasóban, ahogy végigköveti ezeket a történeteket. Racionálisan nem lehet megérteni mindazt, ami Eszterben és Marionban van jelen, ehhez át kell élni egy végzetesnek mondott szerelmet. A férfiak nézőpontját, akik ezeket a szenvedéseket okozták, szintén nem tudjuk meg ebből a könyvből, de a hangsúly azon van, hogy miről is szól a pszichoterápia, van-e gyógyulás azokból a traumákból, amelyek ezekből a kapcsolódásokból születtek.

Dr. Csigó Katalin klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi docens, számos tudományos közlemény szerzője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pszichológia Intézetének igazgatója, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet intézetvezető pszichológusa. Kurzusokat tart Magyarországon és más országokban, szakmai irányelvek kidolgozásában és fejlesztésében is részt vesz. Az Átkelők az első regénye, amelynek címe talán utalás lehet Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versének fő motívumára. Mondhatjuk azt, hogy a regény egy elvesztett, mély, gyötrelmes szerelemről szól, és azt is, hogy egy terápiás módszerről. A kérdés viszont kissé lírai megközelítésben megmarad: honnan hová kelünk át egy pszichoterápia során, és megmarad-e mindaz, ami azzá tett bennünket, akik vagyunk, amikor már a túlsó partra értünk? Az viszont biztos, hogy már nem ugyanazok az emberek leszünk, és ez a lényege a terápiának. Csigó Katalin könyve teljesen újszerű, hiánypótló a magyar szakirodalomban és szépirodalomban egyaránt. Nem könnyű olvasmány, de mélyreható és tanulságos mű emberi kapcsolatokról, szerelemről, veszteségről, bűntudatról és tagadásról, és természetesen a gyógyulásról.

Csigó Katalin Átkelők című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com