Átélhetőnek kell lenniük kimondva is, miközben értelemszerűen „regényben”, a rögtől elröppenés állapotában óhajtunk időzni. Viszont mindez csak ezt a második felvonást (Requiem 2. – Egy forrongó nyár emlékezete) elkezdve ugrott be, aztán sodródhattam is vissza hőseinkkel Paradisóba, ebbe a földrajzilag félreeső, de sűrített eseményvilágba. Ahová egyébként önszántából turista sem érkezik, és tán vissza se akar térni senki, akinek sikerült egyszer innen meglépnie. Bennünket viszont úgysem a mindennapok élhetősége vonz, hanem a misztikus kalandregények megannyi velejárója: boszorkányként megvetett javasasszony és kinevelni szándékozott utódja, a város védelmére felesküdött maszkos / rejtélyes doktor, transzcendens erőkkel hadakozó nem evilági lények, a belőlük áramló energiákat felhasználni és / vagy őket szolgálni szándékozó csatlósok, az eseményekbe akaratlanul is mélyebben belesodródó polgárok megpróbáltatásai, valamint a helyüket és szerepüket nem vagy alig lelő kulcsfigurák. Miközben a legfontosabb történetalakító(k) kezében valójában mindannyian ugyanabba az irányba sodródnak: ez pedig nem más, mint a nekik szánt sorsok elfogadása. Persze az elfogadás annál nehezebb ügy, minél értelmesebb valaki, és minél erősebb akarattal rendelkezik.

De térjünk még vissza Benyák stílusára, ami nyilvánvalóan nem elsősorban formaiságokból, hanem világlátásából és kiforrt bölcsességeiből táplálkozik, így ezekből kiindulva is sok mindent megérthetünk. Először is: módszeres, elegáns, olyannyira, hogy későbbre is magamnál tartanám ezt a hangnemet, egyszerűen nem jó elengedni. Valahogyan nála semmi nem profán, sem a leírások, sem a dialógusok, két lábbal ugyan a földön áll, viszont igyekszik onnan mindent elemelni. Nota bene: megszentelt térben utazunk és kiszakított időben. Afféle időtlenségben, amit a rockandrollal is illusztrálhatunk: az emberséges lazaság, a szabadságért kiállás mindenhatósága. Miközben nem kétséges, baromi nehéz eloldani a magunkkal cipelteket, és innen nézve a szabadság is pont ilyen valami: illúzió, mi lenne más. Kérdés, hogy az ember tud-e egyáltalán bármit megvalósítani, ami aztán nem csúszik vissza / át az illúziók mélységes tereibe. A beláthatatlannak tetsző tudattalan ijesztő óceánjába. Pont ezt a határtalannak érzékelt, de valójában körbefont időnkívüliséget csomagolja szerzőnk egyetlen évbe, az ezredforduló előtti pillanatba. Az utolsóba, amit még időtlennek tudhattunk, a lehetőségek ott és akkor még nem kereteződtek a szívszorítóan szűkös páncélba, amit modernnek hazudunk, pedig jól tudjuk, hogy kevesebb, rémisztőbb és kilátástalanabb lét ez, mint bármikor korábban, és nyilván csak még rosszabb lesz. Így létszükséglet felidézni a lakhatóbb pillanatokat, maradéktalanul együtt maradni velük úgysem lehetséges.

A narratíva tehát adott: tovább göngyölítődnek az események láncolatai, de csak mértékkel persze, maradjon bőven izgalom a majd érkező harmadik kötet záróakkordjaihoz is. A feladat egyértelmű: a kisebb-nagyobb megpróbáltatásokra ítélt szereplőket izgalmas helyzetekben tartani és további személyiségjegyeiket felfedni, a misztikus szálakat lehetőleg tovább mélyíteni, és kikerekíteni egy olyan lezárást, amivel megelégedhet a könnyű kalandokat kereső olvasó éppúgy, mint a különlegességeket vadászó. Ebben a közbülső szakaszban legnagyobb sajnálatunkra a barátai sorsáért felelősséget vállaló bölcs kulcsfigura már nincs velünk, hiányát motoros társai / mentoráltjai meg is sínylik, a megváltozott körülmények közt szinte csak tévelyegnek, a rájuk zúduló tortúrák alatt a megtörettetés réme is kellemetlen közelségbe kerül. A rájuk vadászó háborúrajongó zsaru saját jogán is kiemelt helyet kaphatna az általános világrosszítók tablójában, de a főgonosz lelkes csatlósaként ennél is több feladat hárul rá. Aztán a főszálak közül Lukrécia, a nagymama boszorkány és a varázskészséget örökölt Valéria sorsa is igen erőteljes kontúrokkal szövődik bele a városéba, közvetlenül és szimbolikusan is, mivel a velük történtek jóval tágabban értelmezhetők. Igaz, ez az egész vállalkozásra áll, Benyák egyszerre írt tehát misztikus kalandregényt és látleletet az ember egyetemes természetrajzáról, és be kell látnunk: nehéz lenne ebből a nézőpontból általános értelemben vett fejlődéstörténetként tekinteni rá, akár történelmi, akár generációs léptékkel. Ide még annyit: Lukrécia és az inkvizítorlelkületű bíboros párharca, majd az események utóélete az egyik legütősebb jelenetfüzér, egyáltalán, a vallási buzgalmat és elhivatottságot az általános morál fölé helyező vatikáni fogdmeg figurája tanmesébe illő szélsőérték.

A maszkos és éppen emlékeit vesztett orvos a materializálódott angyali jelenéssel ebben az időn kívüli állapotában kerül szorosabb kapcsolatba, és nem feltétlenül könnyű eldönteni, hogy mi magunk például minek örülnénk jobban: hasonló leosztásnak, vagy pedig a maradandóbb emlékezésnek, hiszen az ilyen pillanatok természetükből, azaz természetfelettiségükből adódóan is illékony valamik, még normál hétköznapi tudattal szemlélve is gyorsan eljuttat a tán igaz sem volt stádiumáig. A valódi antagonista maga, a csenevészkamasz külsőt öltött Vernon, ez a történelem színfalai mögül időnként előlépő ördögi alak, lenyűgöző intelligenciával formálja a valamiért éppen Paradisóra hangolt nagyelőadását. Első körben, afféle főpróbaként, ráadásul ténylegesen színházit, mégpedig Shakespeare-i szintűt rendez, hogy aztán azt nyom nélkül eltörölve kezdjen igazán munkálkodni. A Vernon-féle ellenerőket jól megírni, majd a legkülönbözőbb jelenetekben hitelesen működtetni, hogy sem a didakszis, sem pedig a karikírozás csapdájába ne hulljanak, az tényleg elismerésre méltó, és igen, Benyáknak ez is összejött. Mégpedig halál lazán. Igaz, kevesebbet is tartja Vernont színen másoknál, de ez nem baj, maradjon ritkán ízlelhető csemege, és még hátravan a nagy finálé is.

A Requiem-sorozat ezzel a második felvonásával nemhogy semmit sem vesztett erejéből, külső-belső gazdagságából, rendre tárgyban maradó leírásaival és jellemzéseivel itt-ott tán még érzékletesebb is, és ha Benyák Zoltán ezt a szintet tartani tudja a harmadik etapra, és miért ne tudná, bátran felírhatjuk a popkult alapvetések közé.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu