Szebeni Péter és Pádár Ádám az 5 Panels kiadó körülötti tennivalók mellett saját képregényeket is ír és rajzol, a 2021-es Céltalan (és kisebb, válogatásokban kijött képnovellák) után a most megjelent munkájukkal láthatóan az erdő egyik leghatalmasabb fájába vágtak fejszét: A Karom Rendje profi kivitelű, keménytáblás, minden vonatkozásában nagyobb terjesztésre is alkalmas fantasy meseregény. És igen, meg is érdemelné a népszerűséget, hogy kijöhessenek a tervezett folytatások, ez ugyanis csak az első kötetnyi adag, és bár a sztori maga is eljut ából bébe, le is zárul az első nagy összecsapás a hatalommámorban kényelmeskedő patkánymágus uralta csatornanép, és a Karom Rendje címet magukra aggató, házi macskákból álló lovagrend triója között a kertváros mélyének csatornáiban, de nem dőlhetünk hátra, a szükség szülte kiegyezés még messze nem a vég. Nyilván lehet ezt akármilyen hosszan görgetni, legyen is úgy, az ezernyi apró ötlettel (például a videó- és táblás játékok karaktertablóira hajazó panelek igencsak eltaláltak), veretes humorral, karikírozott figurákkal, társaságokon belüli huzavonákkal, találó mimikával és eleve magával húzó vizualitással összerakott anyagot bár valóban tarthatjuk elsősorban mesekönyvnek, de hát alapvető tévedés lenne az ilyesmit kizárólag gyerekkézbe parancsolni, optimális esetben az egészséges felnőttlét része az (aránylag gyakori) meseolvasás…

Az Alig használt képregények című antológiasorozat idéntől nagyobb méretben, szebb papíron, viszont kisebb oldalszámban, tűzött füzetes formában megy tovább, ráállva a tematikus szerkesztésre, és mint legutóbb, most is weird-horrornak örülhetünk. Ebbe a tágan értelmezhető címkébe a veretes lovecrafti hideglelés éppúgy belefér, mint a klasszikus ijesztgetős/véres komolykodás, vagy éppenséggel némi fantasy leágazás, és persze a humor is. Ez utóbbiról Téjlor négy Ómenke egyoldalasa gondoskodik, persze semmi durva, tényleg vicces félpercesei elférnének akár ifjúsági magazinokban is. Szabó Attilától és Füle Zoltántól A Szörnyű öregember című nyolcoldalas Lovecraft-feldolgozás remélhetőleg nyitánya még továbbiaknak, kifejezetten profin sűrítenek, a sztori kibontása és a ritmus rendben van, jók a rajzok, a panelek közé pedig oda lehet gondolni, ami az olvasóra van bízva; akár nagyobb ívű dolgokkal is bíbelődhetnének. Illés Róbert és Márok Attila Esik az eső, egyre esik című dolgozata Bradbury-novella alapján készült, ők is remekül oldották meg az alapvetően sci-fi toposznak gondolható, Vénusz bolygón kerengő úrhajósok rossz-tripjét, de ez igazából mégis weird, némileg hajaz arra a Lovecraft-novellára (sic!), amelyben egy láthatatlan falú útvesztőben kereng kilátástalanul az odatévedt űrhajós. Itt az újabb bizonyíték, hogy hatást elérni elég néhány jól felépített, látványos oldal, Illés Róbert forgatókönyve ügyesen ötvözi a minimalizmust a repetitív ritmussal, Attiláról pedig már a Toldi kötete óta tudjuk, hogy nagyon jó rajzos, a következő kiadvány megjelenéséig, ami nyilván nagy munka, pihenésképpen jöhetnek még hasonló színvonalú ujjgyakorlatok.

A Barta Szabolcs írta-rajzolta és Ilia Zsolt színezte hatoldalas Vacsoravendég a félreeső házban zajló freakshow minősített esete, és bár pörgősen felépített, van idő a jól kidolgozott suspensre, és a berobbanó fordulat, azaz a véres poén is működik. Gombalovasék munkáit már ismerjük, első pillanattól egyértelmű a tehetségük, például nagyon tudnak sűríteni: a Rövidek, régiek és tömörek című összeállításuk egyrészt a szuperhőslét fonákjaiban vájkál, az ilyesmi ugye ma már szinte alapvetésnek is tekinthető, de még jobb, hogy a magyar képregénykultúrába egy ideje beszivárgó mohácsi busó-mitológiát is vállukra vették, most elsősorban eredetkutatási céllal, és reméljük, lesz még ott, ahonnan ez jött…

A Master-Lab Comics egyik új kiadványát, a The Beatles Songbook, Vol. 1-et Mester Csaba rajzoló egyedül jegyzi: a négy Beatle dalainak fordításai, a hozzájuk álmodott életképek, történetmorzsák, hangulatelemek, néha pedig a kifejezetten pszichedelikus utazások kétségtelenül szerelmi vallomások a kultikus zenekarhoz. Én például nem csak azért értem ezt jól, mert kölyökként éltem meg Beatles-mániás szakaszt, de a jóízű kiadványt lapozgatva megcsapott egy nosztalgián túli érzés: mivel Csaba feldolgozásai rövidfilmszerű tablók, egyszerre szólnak valós és sosem volt világokról, mégpedig történelmi mélységekből előásva. A hatvanas évek rockandroll szabadsága az utána következőkhöz viszonyítva még egyértelműen az ártatlanság kora volt, és persze tudjuk, hogy akkor szabadultak ki igazán a drogok szellemei is a palackból, főleg tömegek által elérhető szinten, mégis, ez volt tán az első és utolsó pillanata is annak a fajta időtlenségnek, amikor még minden lehetségesnek tűnt…

A jelenleg Debrecenben élő francia Péchane saját képére formált manga-parafrázisához megalkotta Momoneko-t, a vak szamurájmacskát. Az első füzethez hasonlóan a tavasz óta kijött kettes és hármas is 3-3 történetet tartalmaz, és ez a valójában minden fázist megmutató, egyszerre helyzetpontos és költői hangsúlyokkal dolgozó történetgörgetés működőképes. A sumi-e, azaz fekete-tintás festészeti stílus tehát remekül passzol a sztorik végén kiírt keleti közmondásokhoz / versekhez, így a minisztorik ajánlhatók egyrészt a Kelet szerelmeseinek, akik képtelenek meglenni zen-történetek, szamuráj bölcsességek és akciók, vagy legalább ütős koanok nélkül, valamint a szélesen vett poézis rajongóinak, de bárki másnak is, aki elbírja, ha sokat bíznak rá a lényeg kibogozásában.

Ghyczy Csongor a Salem Budapest világának főszálát már lezárta, mivel azonban van olyan figyelemre méltó ez a mágikusan kettéosztott Európa, hogy zakatoljon tovább az egész, Történetek a Salem Budapest világából sorozatalcímmel folytatja ilyen-olyan mellékszálakkal és részletbevilágításokkal. A Kaptár három lánytestvér sztorija, akik arra gyúrnak gyerekkoruk óta, hogy „ők lesznek a pesti Coven nagyasszonyának következő tanácsadói, bizalmasai, legfőbb boszorkányai”. Aztán persze közbejön az élet, a korral járó személyiségváltozások, ilyen-olyan bukkanók, tragédiák, majd valahogy mégis helyrebillennek a dolgok, még ha nem is feltétlenül a legboldogítóbb módon. Ghyczy legfőbb erénye, a korábban már vázoltak mellett, hogy ebben a fura mágikus / fantasy felállásban is minden összetevő hiperrealistaként, lelkileg is megokolhatóként végigvezetett és lejátszott. Persze nem egy varázsos-mesés univerzumban járunk, sokkal inkább az ijesztően ismerős, disztópikus lehetőségek közegében, az egész a tényleges Budapesten is játszódhatna, a karakterek pedig olyanok és úgy is viselkednek, mint a szomszédaink, a rokonaink, vagy épp mi magunk.

Koska Zoltánt nem csak A nagy Csé című remeklése miatt szeretjük, igaz, a hazai képregénytörténet ős-nagyjait a híres/hírhedt Cs. Horváth Tibor képregényíró élettörténetén, sikerein és meghasonlásain keresztül láttató „aranykor-parafrázis” kb. überelhetetlen biopic, mégis, most lehetőségünk van Koska korábbi, „így jöttem” korszakának új-befogadására is. A 2016 és 2019 között publikált három füzet egybekötve jelent meg Új, Újúj és Újújúj képregények címmel, és muszáj vagyok figyelmeztetni a nagyérdeműt, bár tényleg baromi erős felütések voltak, a húszas évek második felét ez idő tájt élő Koska nem foglalkozott ezekben bevett történetnarratívákkal, kizárólag megélések, hangulatok, életpillanatok, lelki válságok, nehezen elviselhető tükröződések, szociális kapcsolódások és ütközések az a la carte, mégis, valamiféle megnyerő józanság járja át az egyébiránt rendkívül fantáziadús szösszeneteket, oda-vissza. Ez az összeszedettség, amibe tehát belefér megannyi lelkiállapot, éppen attól vonzó igazán, hogy okos és látó, mégpedig minden irányba. Oké, sokkal inkább próbál magára találni a szobája magányában és a klozet mélyén, mint a naposabb és élhetőbb régiókban, de hát ezzel egyrészt semmi baj, a legsötétebb énjeinkkel való szembenézés elengedhetetlen a továbblépéshez, Koska nagyon jól tudja, hogy mindent összevetve mégis van kiút, ami pedig szintén önmagunkon keresztül vezet. Egyébként bődületes, mennyi ötlete van, a legapróbb árnyalatokra is akad képzettársítása, jelentéstágítója, nyilván ő is egy elkóborolt varázslótanonc: az ő varázspálcája a képregény.

Rédei Viktória (író) és Gyuricza Márta (rajzoló) idén májusban megkapta Az Ezerfejű Történetei sorozatuk első részéért (A Vadász) Kép-Regény kategóriában az Alfabéta-díjat, és ahogy az ilyet kommentálni szokás: megérdemelten. Ha minden jól megy, és tényleg menjen, lesz ebből összesen vagy négy rész, az elsőt itt dicsértem halálra, sőt, azt megelőzően, amikor a fősorozatból még egyetlen panelt sem olvastam, már dobtam a hátast az Alig Használt Képregények harmadik számában megjelent, Ulfhednar című spin-offtól, ami tényleg az: a most megjelentetett, de már korábban elkészült második rész után összedobott előzmény. Na, hogy még bonyolultabb legyen a dolog (na jó, különben nem az), a műben egyébként is bőszen, de bűvész-lazán játszanak el valamiféle önmagát magyarázó és ide-oda (jelzésszerűen) mutogató időugrásos átkötésekkel, így keletkezik is a történetnek eleve egy olyan plusz rétege, ami a hagyományos prózai narratívát a költészet, pontosabban az epika felé tolja. És ehhez jön még a grafikai oldal szimbólumokkal, telített és üres terek váltogatásaival, valamint karakterelcsúsztatásokkal és formai folyékonysággal navigálva, hogy az olvasónak tényleg oda kelljen figyelnie, mi több, jobban teszi, ha megtanulja, mi fán terem a kontempláció, hogy egy új képességgel is szemlélhesse ezt a nagyívű látomást.

A mitikus lényeket, vérfarkasokat, vámpírokat, angyalokat, tündéreket felvonultató univerzumban mondhatni senki nem az, akinek látszik (nos, az főleg nem), de az sem feltétlenül, akinek akár harmadjára gondolnánk. Erre az alaptripre ez a második, Mihály és a Sárkány című etap jócskán ráerősít, pedig nagyjából ott folytatódik az egész, ahol az elsőben abbamaradt: Theo Rosvein már nem egészen ugyanazokért a célokért hajt, mint korábban, mármint de, csak hát ezek a titokzatos és történelmi léptékű lények igazából nem sok teret hagynak neki eredeti céljai kibontakoztatására, pedig nagyvilági nemesnek tűnő granadai házigazdája, Castór, mindent megtesz, hogy a maga módján beavassa a mágikus világ bizonyos szintjeibe, ellenben nem feltétlenül mond bármikor is igazat. Aztán a vendégeskedés egy pontján elindul egy új történetszál, Castór eltűnik (vagy nem), mindenesetre bekapcsolódik az események sodrába Feininger Mihály (igen, a kerubi Mihályról lett elnevezve), és kiderül, hogy az ő történetszálával az emberiségsors egy egészen másik rétegébe kezdünk belelátni, mintha az általunk ismert létben semminek nem lenne egyéb jelentősége, mintsem valamiféle élő-lélegző díszletdrapériát szolgáltasson a gigászibb léptékű, kvázi halhatatlan lények küzdelméhez. Az ember ebben a játékban legfeljebb csak asszisztálhat, jobb esetben – hogy szervesebbnek tűnjön a léte – néha testét is szolgáltathatja a nagyok játékához. Akik egyébként messze nem ártatlan, new age-szerű szelíd angyalok, sokkal inkább rettentő alakváltók, sőt, a főhősök kifejezetten sárkányok, igaz, igyekeznek az emberekkel lehetőség szerint jól bánni (Castórnak ez már szinte mániája is), amibe azért bele-belefér a halandók energiáinak lecsapolása.

Nota bene: ez a sűrű, szinte minden sarokponttól elemelt, a hagyományos téridőt csak jelzésértékkel használó, egyébként hosszan érlelt és átgondolt vizuális gyönyörűség messze a legjobb dolog, ami mostanában történik közel s távol, legszívesebben azt mondanám: ennél jobb képregény még nem született itthon, és nem is igen fog – mármint a készülő harmadik részig legalábbis. De ebbe azért számoljuk bele az eddig leírtakat, azaz itt a hagyományos történetmesélést, könnyen átlátható grafikai megoldásokat, zsánerekben maradó olvasósimogatást ne nagyon várjuk. Ezért meg kell dolgozni, el kell benne mélyülni, ám ez az ár megtérül aztán, sőt. Egyébként pedig de: a kötet mellé beszerezhető Sketchbook nem csak vázlatokat, további vizuális segítségeket, kimaradt oldalakat, poénosabb paneleket, de kifejezetten megértést segítő megjegyzéseket is sorjáz, és láss csodát, ez a másfajta hangnem, a laza, oldott önreflexiók szintén működnek. De már a kötet maga is magyarázó jegyzetekkel zárul: Theo Rosvein tapasztalati feljegyzéseiben, jó tudóshoz mérten, alaposan végigveszi az eseményeket éppúgy, mint a különböző lények mibenlétét.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu