A 2-es szobában a Professzor egy művészettörténeti tanulmányt ír, amelyben klasszikus festményeken vizsgálja az emberi szörnyűségek szavakon túli, képi ábrázolásának lehetőségeit. A 3-as szobában a fiatal Helytörténész a szakdolgozatához végez kutatómunkát, melynek témájául a panzió huszadik századi történetét választotta. A 4-es szobában a tényfeltáró újságíró, a Haditudósító az orosz‒ukrán fronton tapasztaltakat rendszerezi beszámolóba.

Ezek az alapadatok, alapinformációk már a fülszövegben tisztázódnak, és ez szükséges is a megértéshez, hiszen ez úgymond csak a jéghegy csúcsa. Maga a kisregény sokrétű nyelvi, filozófiai, világlátási gondolatok bonyolult szövevénye, amelyben az objektív és szubjektív időkezelés, a múlthoz és az emlékekhez fűződő viszonyulás a főszereplők. Ez azonban senkit ne riasszon el az olvasástól, hiszen az általam fentebb megfogalmazott mondat jóval bonyolultabb, mint a regény letisztult világlátása. Mert én csak keresem a szavakat az élmény kifejezésére, bennem a „lét dadog”, míg Sándor Iván már megtalálta az épp megfelelőket („a nagy költők például rátalálnak a valóság nyelvére” – mondja az angol szerkesztő a regényben). Mindezt annak ellenére, hogy a tőle megszokott grafikai elrendezés szerint nincsenek kis- és nagybetűk, és a párbeszédet bekezdések jelölik. Mégis, amit kimond és kimondat az esszencia, az egy gondolat veleje. Nem kérdés, hanem gondolatindító kijelentés.

A Helytörténész egy kiindulópontot keres a dolgozatához, egy vezérszálat, melyre felfűzhetné azokat az objektív adatokat és szubjektív benyomásokat, amelyeket a Ház történetének kutatásakor feljegyzett. Ezzel tulajdonképpen az emlékezet jelentőségét, a jelen és múlt, múlt és jövő kapcsolatát, összefüggéseit vizsgálja. Hogyan van jelen a kollektív és az egyéni emlékezet, mit őriz meg, mi a felejthető és a felejtendő. Egy zsidó kislány képi és írásos emlékeit őrző dobozka; beszélgetés az idős Közmunkással, aki ott élte meg a huszadik századot; látogatás a Hivatalban, ahol nem igazán segítőkészek az adatok kiszolgáltatásában – mind viszonyulási minták, az emlékezet szubjektivitását és manipulálhatóságát bizonyítják. Szövegszerűen a Helytörténész van legtöbbet jelen a regényben, a fiatalember átengedi magán idősebb társai tapasztalatát, gondolatait.

A Professzor szólamát követve a nyelv, a szavakkal való kifejezésmód lehetőségein, korlátain gondolkodhatunk el. „A képek szavai sokszor valóban többet fejeznek ki, mint a szavak képei” – hangzik el már a regény elején. Ezért igyekszik megragadni klasszikus festők műveiben a képeken túli valóságot, a szavakkal el nem mondható, de képi elemekkel talán kifejezhető tartalmakat. Például Dürer, aki Miksa császár udvari festője volt, és megalkotta a császár Diadalkapuját. Miksa „úgy érezte, az ő nagyságát örökíti meg az utókor számára, de Dürer számára épp ez lehetett a cél, a hódításvágy, a pusztító háborúk elrettentő példáját hagyni az utókorra”. A nyelv mint kifejezési és értelmezési mód párhuzamosan fut a gondolattal az emberi létezésben? Vízszintes és függőleges párhuzamok hálózzák be mindennapi életünket is, melyek nem találkoznak? Talán ezen múlik a kommunikáció sikere?

„Nincs a Nyugatnak és a Keletnek közös nyelve, soha nem is lehet, idegen hagyományok, magyarázta a német azon az éjszakán, folytatta az új szomszédom, jó felismerés, a magáé is, fordult felém, alul a Tanár, fölötte az Igazgató, az Igazgató fölött a Tankerület, a Tankerület fölött a hatalmi apparátus, mindig van feljebb és feljebb.” Ezt már a Haditudósító kapcsolja bele a beszélgetésbe. Ő nem a múltat kutatja, nem is elvont dolgokkal foglalkozik, mint az idő, hanem napjaink tragikus aktualitásáról ír, az ukrán‒orosz háborúról. Ez a vonal a legkevésbé „bölcs” a regényben, itt nagyon sok a szomorúság, a fájdalom, az éhezés, fázás, az értelmetlen halál. Épp abban a részben, ahol csak az objektív valóságot kellene bemutatni a háborúról. De mi a valóság? A magabiztos katonai vezetőé vagy a túlélésre játszó kiskatonáé, netán az öreg nénié, aki kibombázva várakozik valamire?

És mi a „tiltott terület”, visszautalva a címre? A zsidó történelem, az ukrán történelem? A gondolkodás egyáltalán? Miért tiltja meg az Iskolaigazgató a kutatást? És miért a Hivatal vezetője? „Amit a diákok nem tudnak meg a múltról, az ott marad az Idő sírjában” – fogalmazza meg az Adjunktus. A zsidó tulajdonostól törvénytelenül kisajátított Rózsa Villa, mely a történetünk helyszínéül szolgáló Napfény Panzió elődje, a regény végén lebontásra kerül, hogy modern szállodát építsenek a helyére. Semmi szükség arra, hogy bárki is emlékezzen bármire. Minden tiltott terület, ami nem éppen az aktuális hatalom érdekeit szolgálja. A kisember emlékezik, a lágerben elpusztult nagyapa pohara kiemelt helyen áll a vitrinben, a szakdolgozatból nem vágja ki a „kényes” adatokat, a fronton tapasztaltakat megpróbálja kimondani. A jelenkori hatalmi apparátusok számára azonban minden „tiltott terület”, ami más. Az emlékezés is. Mert a „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben” – írja a mottóul választott T. S. Eliot-vers.

Talán Sándor Iván könyvéből ez a figyelmeztetés olvasható ki: a múlt ismerete nélkül elkövetjük ugyanazokat a hibákat. A háborúk is ezek: a múlt tanulságainak elfelejtése, a hibák megismétlése. Talán ezért kap nagyobb terjedelmet a regényben a fiatalember szólama, ő az, aki átszűri magán a másik két nézőpontot. És végül a kockázatosabb, de igazabb döntést hozza meg: nem vágja ki dolgozatából a „kényes” részeket, és ezzel felszabadít egy „tiltott területet”. A Professzor az író alteregójaként érthető, míg a Tudósító azt a jelent képviseli, ami múlttá, emlékezetté válva lesz talán értelmezhető a jövőben.

Sándor Iván József Attila-díjas, Márai-díjas és Kossuth-díjas magyar író, kritikus, esszéista. 1953-tól ír, tiszta és egyedi hangvétele, látásmódja számos kritikust és még több (író)barátot vonzott köré. 1957-től a Film Színház Muzsika színházi kritikusa, majd 1975‒1989 között főszerkesztő-helyettese volt. Igyekezett a folyóiratot tisztán, pártideológia-mentesen tartani, csak a művészet szolgálatában. 1989-től szabadfoglalkozású író. Első regénye a Ködlovas (1983), majd (a teljesség igénye nélkül): Századvégi történet (1987), Arabeszk (1991), Átváltozások kertje (1995), Tengerikavics (1996), Követés (2006), A hetedik nap (2018). Közben számtalan esszékötete is megjelent. A három legutóbbi regénye: Amit a szél susog (2020), Szakadékjátszma (2022) és a fent recenzált Tiltott terület (2023) trilógiaként is tekinthető. Több műve angol, francia és német fordításban is olvasható.

Sándor Iván Tiltott terület című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com