A gyomorszorító várakozás az erőszak, a rossz valamilyen formájára, amely valamely homályba burkolózó sarkon vár a hősre, illetve egy intellektuálisabb, amely a Lackfi Jánosra oly jellemző csattanóra, nyelvi poénra, csavaros megoldásra készül fel. Aztán megjelent a regényt refrénszerűen átfonó mondat: „Úgy futott, mint a Rocky. Jobb láb, bal láb, jobb ököl, bal ököl.”, mintegy hozzákapcsolódva a címhez. És ahogy a külső, filmkockaként pörgő perspektíva átváltott belső látószöggé, úgy jött meg Lackfi is a regénybe. És a félelmeim elmúltak, a kezdeti olvasói elvárások beigazolódtak, és minden szavát, minden mondatát élveztem.

Eleve nem mindennapi történetet mutat be a regény nagyon nem mindennapi szemüvegeken keresztül. A főhős egy mentálisan sérült fiú, akit csecsemőkorában az anyja elhagyott, és a nagynénje nevel. Zsoffa nénjének nem lehet saját gyereke, nagyon, mondhatni bigottul vallásos, és a férje egy részeges szoknyapecér. Ez a három tényező vonja keretbe életét és a fiú életét is. Zsoffa nénje szeretetben és ösztönösen jól neveli ezt a sérült gyereket, igyekszik tompítani a külvilág éleit, ugyanakkor a normalitáshoz közeli elvárásai vannak. A fiú így nő fel, mint amolyan „csendes bolond”, aki a mindennapokat a megfelelő rutin mellett képes megközelítőleg normálisan élni, és csak bizonyos zavaró tényezők miatt borul ki. Nagyon erős gyerek, aki ökölvívással vezeti le az energiáját. Egy empatikus edző és a gyakorlatok monoton rutinja jól összekapcsolódik a fiú személyiségével. Olyan szeretne lenni, mint Rocky, győzelmei által pedig egy sokkal egyszerűbb, halkabb, komfortosabb világban szeretne élni, csak azokkal az emberekkel, akiket ő szeret. Bivalyereje és mentális korlátozottsága kétszer is gyilkosságba sodorja. Egyszer a Zsoffa nénjét baltával fenyegető nevelőapját üti le, egyszer pedig a szomszéd kislányt, „az ő Békácskáját” megerőszakoló banda tagjai közt csap szét egy féltengellyel. A fiú gondolkodása egyszerű: ha bántják azokat, akiket szeret, ő megvédi őket. Arról nem tehet, hogy megtörténik a baj, s „akkor az emberekből kijön, aminek bennük kellene maradni, a vér az ereikből, vagy a fehérség a fejükből, vagy a szemük a helyéről.”

A fiút nyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélik, és ezen a ponton kettéválik a cselekmény: egy kinti és egy benti szál. És kettéválik a beszédmód is. A kinti események gyorsabban pörögnek: a megözvegyült Zsoffa nénje életének alakulása, a traumatizált Békácska / Beácska gyógyulása, a dolgok alakulása az élet természetes dinamikája szerint hol fent, hol lent. Az elbeszélés is gyorsabb, fordulatosabb, több nézőpontú. Az idő egy mérhető, objektív idő, az élet zajlik a születés‒szerelem‒halál különféle forgatókönyvei szerint.

Bent a börtönben megáll az idő: a fiú nem érzi rosszul magát, mert kialakul egy rutin, ami megfelel az ő észjárásának, érzéseinek. Egyszerű, konkrét gondolkodású ember, akinek a szíve jó. Vallásossága pajzs tud lenni a külvilág ellen. Itt emelném ki ezt a vonalat a regényből: ismervén Lackfi János költői munkásságát meg a magánéletében is képviselt vallásos nézeteit, szinte elvárásom volt, hogy beépíti ezt ebbe a regénybe is. A kérdés csak az volt, hogyan. A válasz: lackfisan, természetesen.

Felhívnám a figyelmet, hogy nem a Zsoffa nénje bigott vallásossága, nem a börtönbeli Imi látszat-megtérése, nem Gergely atya tanult szólamai adják a regény e vonalának lényegét, hanem a fiúban lakozó tiszta hit: az, ami visszatartja őt, hogy megtanulja a káromkodásokat, hogy végignézze és -röhögje a börtönbeli erőszakot; ami arra készteti, hogy a legyeket is eltemesse; ami segít kontrollálni bivalyerejét, hogy szelíd legyen és jó; ami ilyen gondolatokat szül: „…pontosan tudja, mit csinált, és nem dilinyós, hanem furcsa, és egyáltalán nem szereti, ha dilinyósnak nevezik, őt csak az ő Kisbékája hülyézheti le, mert annak meg van engedve. Azoknak a rohadékoknak most is szétverné a fejét egy féltengellyel, ha tudná, hogy bántották Kisbékát, és tudja, hogy bántották, ezért szét is verte őket. És szétverné még egyszer meg harmadszor is, bár próbálja átgondolni, ahogy Gergely atya mondta, hogy Jézus a kereszten megbocsátott azoknak, akik ütötték-verték, és lehet, hogy ő is megbocsátana, ha csak őt ütötték-verték volna.”

Már fentebb is kikívánkozott a kérdés: Mi a normális? Mihez viszonyítva állapítjuk meg az a pontot, amit normálisnak nevezünk, és ahhoz viszonyítva hol kezdődik az, amit már nem? Miért normális Pesta bá paraszt bunkósága, Zsoffa nénje mindent eltűrő vallásossága vagy a Fiú anyjának céda viselkedése? Miért normális Kisbéka szenvedése alkoholista szülei mellett, vagy a piti bűnözők életmódja? Mert őket nevezzük normálisnak és a Fiút sérültnek. Pedig aki a környezetébe kerül, azokra mind hatással van az a jóság, aminek semmi köze az észhez, de annál inkább a szívhez: „A jó nap után mindig jön a rossz. A rossz után meg a jó. De olyan is van, hogy két jó nap jön egymás után vagy még több. Vagy két rossz nap egymás után. Vagy több. Sose lehet tudni. Gergely atya szerint Isten a váratlanban lakik. Mivel az Úr végtelen, az ember sehogy sem tudja megismerni… Gergely atya szerint a teremtés pompás, csak még nincsen készen. Az emberre vár a feladat, hogy befejezze. Az Isten mindenről, amit gyurmázott, kimondta, hogy jó. Csak az emberről nem… Mert az ember befejezetlen. Bármikor lehet jó és lehet rossz is… Nyolc év. Az nagyon sok. Az nagyon kevés. Az Isten mérlegén. Csak egy apró homokszem. A fiú is az.”

Lackfi János sokszorosan és sokféle művészeti ágban díjazott kortárs magyar alkotó, aki markánsan jelen van az online térben is. Mindenkinek nagyon ajánlom olvasásra mind a verseit, mind a prózai írásait papírformában vagy interneten egyaránt. Pozitív világlátása, humora, bátor és mégis tiszteletteljes stílusa üde színfolt és követésre érdemes nyelvi norma a gátját vesztett online kommunikációban.

Lackfi János Rocky című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com