Gazdag életútja, történelmi sorsfordulói után ennyi idősen is abszolút aktív, mesél, sztorizik, minden eseményhez van története. Élete kerek, meghatározó évfordulóival a középpontban beszélgetünk.

1944, a németek bevonulása, mire emlékszik tízévesen?

Albertirsán laktunk, apám ott volt baptista lelkész. Többször átvonult a falunkon a front, hol a németek, hol az oroszok tértek vissza. A templomudvarban laktunk, vasárnaponként engem ültettek a detektoros rádióhoz. Ha a bemondó a szovjet légi veszélyt már Szolnokhoz közeledőnek jelezte, be kellett mennem a templomba jelenteni, mert akkor apámnak félbe kellett szakítania az istentiszteletet, és mindenkinek kimenni a templomból. Nagyon sokat tartózkodtunk a házunk pincéjében, Budapesttől 50 kilométerre jól láthattuk esténként a Sztálin-orgonák fényeit, láthattam a málenkij robotra kísért magyar foglyok menetét az országúton. Gyerek voltam, de már átélhettem a veszélyt.

Eltelt tíz év, elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságírás‒filozófia szakát, a labdarúgó-válogatott pedig esélyesként elveszítette a berni világbajnoki döntőt…

Mi, akkori bölcsészhallgatók csak mosolyogtunk a futball-lázon. Természetesen mi is szenvedélyesen szurkoltunk a csapatnak, de mivel a sikertelen politika rátelepedett a sportra, a győzelem, meg a vereség milliók számára nemzeti sorskérdéssé nőtt, vagyis eltorzult. Ha pedig a sport szórakoztatóiparrá válik, akkor már a legszebb érzelmek is alig-alig takarják a lényeget, a profitszerzést, a mind globálisabbá váló versenyben a kisebb országok eleve kevesebb eséllyel indulnak. Ez már akkoriban is elég jól látszott.

Cserhalmi Imre 1974-ben már hetedik éve a Népszabadság győri tudósítója, majd egy évre rá különleges megbízást kapott.

Győrben éltem, megszerettem a várost, Győr‒Sopron és Vas megye területéről tudósítottam. Rengeteg emlékem maradt abból az időből, például, hogy a Sándor János karmester által vezetett Győri Filharmonikus Zenekar ifjúsági koncertjein én voltam az állandó műsorismertető, vagy ha már a sportnál tartunk, az akkor fénykorát élő ETO hazai és külföldi meccseiről is tudósítottam a lapomat. Nagy csodálója voltam Somogyi Jóska fantasztikus irányító játékának, sokszoros válogatottnak kellett volna lennie. 1975-ben neveztek ki a Kisfaludy Színház igazgatójának, ahol már nem voltam idegen, hiszen korábban két darabomat is bemutatták. Rendkívüli feladatommá vált az új színházépületbe költözést lebonyolítani 1977-78-ban.

Itt álljunk meg egy pillanatra: milyen emlékképek tűnnek elő a történések sűrűjéből?

Jövetelemkor körülbelül másfél száz alkalmazottja volt a színháznak, öt évvel később, 1980-ban, a távozásomkor csaknem négyszáz. Az új épület méreteihez kellett növelni a műszaki‒gazdasági személyzetet. Bővítettük a saját zenekart és a kórust, saját, a balettól független tánckart hoztunk létre a könnyű műfajokhoz, és természetesen mindezekhez napi művészeti fejlesztők is kellettek, például olyan kitűnőségek, mint Gál Anikó korrepetitor. Én szerződtettem Bor Józsefet és Csala Benedeket, vagy például a nemrég elhunyt Györgyfi Józsefet, így válhatott Győr egy új magyar opera bemutatásának a színhelyévé: Weöres Sándor és Ránki György A holdbéli csónakos című műve volt az. Attól kezdve a győri színháznak sok opera bemutatására, ezen belül jelentős művészek, például Bede-Fazekas Csaba kiteljesedésére nyílt lehetősége. A prózai tagozat fejlesztésének legendás állomásává vált Osztrovszkij Vihar című művének bemutatása a világhírű Harag György rendezésében. Abban mutatkozott be Győrött Törőcsik Mari, akit később művészeti vezetőnek is szerződtettem. De nálunk tevékenykedett Bács Ferenc, Martin Márta, Tordai Hajnal, Jeles András, Morcsányi Géza dramaturg is. Győrben rendezett Szikora János, aki sok éve a székesfehérvári színház igazgatója. Évekig nem jött főiskolát végzett, fiatal színész Győrbe, én egyszerre hatot szerződtettem, közülük Rupnik Károly már az első évadjában Rómeót játszhatta. Na és a balett! Az lett csak igazán nemzetközi siker! Ma már sok mindent megszépít a múló idő, de akkor a létrehozataláért számos nehézséggel, kétkedéssel, ellenérzéssel, kockázattal kellett megküzdeni. De úgy látszik, az a leginkább maradandó, amiért a leginkább meg kell küzdeni. A Győri Balett az idén 45 éves, ugyanennyi voltam, amikor megszületett.

Miért hagyta el a győri színházat, és hogyan alakult a későbbi pályája?

Boldogan vállaltam és nagy odaadással csináltam a színházigazgatást, de volt-van nekem egy saját szakmám: az írás. Mindenki számára váratlanul lemondtam, amikor úgy éreztem, hogy a lényegében kulturális menedzseri feladatomat elvégeztem, hiszen létrejöttek azok a műszaki, anyagi, művészi feltételek, amelyekre a jövő épülhetett. Imádtam műsortervet készíteni, darabokat olvasni, művészeket jó feladatokhoz juttatni, szóval a konkrét művészeti tevékenységet szolgálni, de például az emberek fizetésének a megállapításától, fegyelmi ügyek intézésétől, ily módon mások életébe, sorsába való beleszólástól mindig idegenkedtem. Nehezítette a helyzetemet, hogy miután a megye tényleg, ahogy mondani szokták, a gatyáját is a színházra költötte, joggal várt az új épületben mindenki azonnal látványos eredményeket. Öt évem a győri színház élén az életemnek gyötrelmesen gyönyörű korszaka volt. Az itt szerzett tapasztalatokkal lehettem később a saját szakmámban is vezető. A pedagógiai tevékenységemről csak felsorolásszerűen: a Bálint György Újságíró Akadémiának úgynevezett rendszerváltó igazgatója, egyébként 29 éven át a tanára voltam, sok éven át tanítottam a nyíregyházi főiskolán, a szegedi egyetemen, több főiskolán, sok szakmai tanfolyamot, stúdiót vezettem, OKJ-s vizsgaelnök voltam, trénerként a mai napig dolgozom, főként gazdasági szervezetekben. Néhány hete, Jankovics Györgyi meghívásának eleget téve, a győri egyetemen tartottam előadást, öröm és izgalom volt ismét húszéves fiatalokkal találkozni.

Mindig szívesen tett kirándulást a könyvírás, a színház és a film világába. Mi adta a motivációt?

Az írás szenvedélye és felelőssége minél több műfajban. Fontosnak éreztem például az 1990-ben megjelent Én volnék a vörös báró? című könyvemet, amelynek hőse, Horváth Ede a ménfőcsanaki házában többször fogadott, és sok órán át mesélte el az életét. Tudom, hogy munkastílusa, a könyörtelen maximalizmusa miatt hibákat is vétett, de én tiszteltem a puritán életmódjáért, a vállalt feladatának következetes és sikeres szolgálatáért. A szocializmuson belül, a gyárában kapitalizmust épített, világra szóló sikerekkel, a saját pártjától is sok bántást tűrve jócskán megelőzte a korát. Nem vagyok gazdasági szakember, de nem tudom, ide jöhetett volna-e a német autóipar, ha nem ágyaz meg neki Horváth Ede? Az utóbbi évek terméséből most csak a Törlesztés című önéletrajzi könyvemet említem, amelynek a győri Baross utcában volt az egyik könyvheti bemutatója 2018-ban, és amelynek nyolcvan oldala a győri színházi éveimről szól nagyon őszintén, tehát nem csak az eredményeimről. A televíziós játékfilmjeimet Zsurzs Éva, Mihályfi Imre, Szőnyi G. Sándor és Hajdufy Miklós rendezte, fantasztikus színészek játszottak bennük. A Csillagok változása című filmem forgatásakor éppen győri színidirektor voltam, és sikerült elérnem, hogy a gyári jeleneteket a Győri Keksz- és Ostyagyárban készítsék. Így sikerült jó néhány győri színészt is beprotezsálnom a produkcióba, amelynek az egyik főszereplője névrokonom, Cserhalmi György volt. A színpadi munkáimat Győrön kívül Pécs, Szeged, Kecskemét és Békéscsaba színházában mutatták be.

Nyolcvanévesen, 2014-ben, már az újságírók életműdíjának, az Aranytollnak is a tulajdonosa volt, de azóta sem ül a babérjain. Mi adja a hajtóerőt?

Úgy látszik, díjgyűjtő korszakomba érkeztem, tavaly lettem az alma materem, az ELTE gyémántdiplomása is. Minden nap halaszthatatlan feladatokra ébredek, mindig sok a teendőm, ott a tudatomban, hogy szükség van rám. Elég sok előadást tartok és elég sok írást is publikálok. Nem a múltamban, emlékeimben, hanem a jelenben, a terveimben élek. Olvasnak, kérdeznek és meghallgatnak, és ez éltető felelősség. A születésnapomon megnéztem a Győri Balett két új bemutatóját. Úgy érzem, hogy a győri színházba sohasem vendégként, hanem családlátogatásra érkezem, lélekben a színház örökös tagjának érzem magam. Az évek múlására emlékeztet négy gyermekem és tizenegy unokám egyik szellemes születésnapi ajándéka, egy baseballsapka, rajta a felirat: Made in 1934. Persze, a gyerekek tévedtek, hiszen a „made”-nek még 1933-ban kellett megtörténnie, hogy egy évvel később megszülethessen a prototípus…

Mohay Gábor
Címlapfotó: dft.hu