Tudom, hogy a képregényrajongók tetemes hányada előbb szeretné az „összes fontos” vezércímet magyarítva látni, mintsem az ilyen-olyan különlegességeket, oldalhajtásokat, fősodor-melléki meneteket, ergo remélhetőleg éppen elegen vagyunk, hogy siker koronázza a vállalkozást.

Elsőként a nyolcvanas évek elejéig visszavezethető Omega Men széria 2015-ös újrakalibrálása jött ki: Az Omegák. Az eredetiből pár főbb karakter megmaradt, vagy legalábbis átkonvertálódott valami hasonlóvá, a Földtől távoli Vega rendszerben tevékenykedő Zöld Lámpástól a dzsungelbolygón vezérharcoló Tigorron át a telepata Primusig és a harcos-hercegnő Kalistáig. A lényeg, hogy ez a sokbolygós és gazdagon belakott rendszer egyfajta Föld-parafrázis, ami nálunk egyszerre kulminálódik a permanensen harcoló törzsektől a vallási fanatizmuson át az állandó nyaraláskényszerben szenvelgő szupergazdagokig és politikai megosztottságokig, az a Vega világában jól elkülöníthető halmazokban manifesztálódott a különböző bolygókon. Tom King (sok egyéb mellett modern Batman sorozatok szerzője) ebben a tízes évek közepi nagy újrájában visszavett az eredeti sorozat túlkaotizált szétszórtságából, meghúzta a lakott bolygók számát, jól gondolva, hogy elég hat benépesített világot mozgatni, így erőteljesebben ki lehet bontakoztatni az előbb már említett jellemzőket, és a hatalmi arányokat: öt lett áldozata annak az egynek, ami a többiekre teljhatalmúlag rátelepszik kérlelhetetlen despotizmusával. Van itt minden, ami következménye az effélének: népirtás, gazdasági-politikai-kulturális kizsákmányolás, látszatszabadságok, hazudozások, visszaélések, növekvő társadalmi szakadékok fenntartása, megszilárduló terrorizmus. De az is lehet, hogy nem feltétlenül minden az és olyan, mint amilyennek látszik.

Itt már Omegákról beszélhetünk, és ez a többes szám megannyi szinten ki is fejeződik: az „alfától az omegáig” jelzi a valahonnan valahová eljutás reményét, a teremtéstől a beteljesülésig vezető össznépi, sőt a bolygóközi-együttélési szándékok hangoztatását. Ez pedig a politikai mellett valamiféle transzcendens stichet is indikál: a vallásosság, a metafizikus törekvések a Lámpástól az uralkodórétegig látványos és egyértelmű jelzéseket kap, miközben meglehet, valójában csak szimplán a mindenki mást leuraló Citadella elleni bosszúhadjáratról és a zsarnoki Kormányzót legyilkolni szándékozó hatalmi átrendeződésről van szó. A történet fonalát ebben a 12 füzetes sorozatban akkor vesszük fel, amikor az éppen Fehér Lámpásként a rendszerben ténykedő Kyle Raynert fogva tartja az Omegák elnevezésű véreskezű terrorszervezet, akikről persze elég hamar kiderül, hogy inkább szabadságharcosokról, a rendszer különböző bolygóiról elszármazott és a változásért bármit megadni hajlandó forradalmárokról van szó. Vagy nem, és minden megnyilvánulás az izzó harci kedvtől az áldozatos világmegmentői pózokon és szónoki jelmondatokon át a vallási mázig csak afféle ön- és világmegtévesztés. Tom King remek narratív húzása az idősíkok, helyzetek, színterek, akcióterek és karakterépítő morzsák informatív, akciódús, érzelmileg is kihegyezett váltogatása mellett az összemberire irányuló kitartó rámutogatás. Hatásos a sci-fi zsánerbe csomagolt hatalmi dráma tablóba helyezése, a világokat mozgató játszmák formákba és formulákba csomagolása, ez a nagy látószögű, jelesül egy egész szétzilált és végsőkig megosztott naprendszer méreteire hangolt spirális utazás összességében semmi egyéb, mint az ember természetrajza. A sürgető változások kínzóan lassan és bolygókat romlásba döntve zajlanak, ha zajlanak egyáltalán, be is ugrott Az ember tragédiájának vége felé az ádámi jajkiáltás: „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni.” Merthogy ez a 12 füzetnyi, marakodásokkal, békétlenségekkel, meg nem bocsájtásokkal, ezeket legfeljebb megtévesztésből elhazudó szándékokkal, sőt, néha akár magukat tényleg őszintének gondoló főhősökkel zakatoló játszma tűpontos helyzetkép a teremtett világról. Az ember végig reménykedik, hogy a főszereplők kizárólag jófiúk, népük morális kiválasztottjai, és talán így is van, mert mi van akkor, ha bárki más a helyükben el sem tudná juttatni addig a történéseket, ameddig velük viszont eljut. Hogy hová, és az milyenfajta új világ, azt nem csak a spoilerek miatt lenne nem túl szerencsés részletezni, különben is: majd az olvasók meghozzák a maguk erkölcsi ítéleteiket / döntéseiket. Már ha akarják. Egyébként akad itt bőven más is: szerelem vagy legalábbis annak tűnő vágybeteljesítő gyengédség, komolyan gondolt megbánás, sőt, korábbi tettek folyományaként előálló lelki összeomlás, szüntelenül formálódó és rafinált viszonyrendszer összefonódás és sok egyéb apróság a karakterszintektől a világalakításokig.

Egyébként, ha az elején kissé zavarosak is a viszonyok, merthogy azt se tudni, ki hová tartozik és miben érdekelt, megnyugtatásul: a kilencedik fejezetben minden addigi meg lesz okolva és magyarázva, kifejezetten az alapoktól kezdve. Igaz, addigra gyakorlatilag teljesen képbe kerülünk, szóval ez inkább összevetésként érdekes saját megfejtéseinkkel, de ne gondoljunk régi vágású szájbarágásra, annak a kibogarászó összefoglalónak ott és akkor külön funkciója van. Ja, és még nem is említettük a drámai szövevényekbe bonyolódás végett a remek rajzolókat és színezőket: a kötet vizuális világa valahol az animációs jelleg és a festett képregények közti skálán mozog, és most a mozgatást szó szerint értve: hol egyik, hol másik fertályra billen át, és ha elsőre talán szokni kell a külcsínt, idővel az egész beivódik, és kiderül, hogy Barnaby Bagenda és rajzolótársai (Toby Cypress, Ig Guara és José Marzan Jr.) kitűnően vezetik és mozgatják a karaktereket mindvégig személyiségeikhez és lelkiállapotaikhoz rendelve. A kötet végi alkotói leírásokból sok fontos háttér-információt megtudhatunk még a Vega rendszer különböző népeiről, a főbb figurákról, a történet kiindulópontjairól, az alkotás folyamatairól, rajzolói kiskátékról, és Romuló Fajardo Jr. színezési trükkjeiről.

Joe Hill ugye egészen más dimenziókban érdekelt, mert bár felhasznál horrorjához transzcendens elemeket és erőtárgyakat, de nála az ember kénytelen-kelletlen szunnyadó, de mielőbb kitörni vágyó és ott gyilkolni, mindent feldúlni akaró, nagyjából minden másnál reménytelenebb lelki mocsárlény. A jóravalókról is rövid úton – de legkésőbb az utolsó harmadra – kiderül, hogyha túl is élik a Hill által rájuk rótt / kényszerített megpróbáltatásokat, esetleg megállják a próbákat, ezért gyakran szaladnak hosszabb-rövidebb alvilági kanyarokba, vagyis átmennek olyan bugyrokon, melyek közben egyértelművé lesz: bennük is lakozik annyi sötétség, amivel akár nálunknál fenyegetőbb és romlottabb gonoszokat is meghazudtoló hévvel képesek az ellent aprítani.

Így jár az Egy kosár fej hőse is, June Branch, aki a világtól gyakorta elzárt Brody-szigeten reked, és a ránézésre áldozattípusú lányról is kiderül, csak egy mágikus viking fejszére van szüksége, hogy erőre kapjon, és szétcsapjon a sziget rosszarcúi közt. Persze a képlet nem ilyen egyszerű, a klasszikus amerikai horror-toposz, a kisvárosi keretek közé szorult rémkalandok folyama egészen hétköznapi helyzetekből indulva gördül egyre mélyebbre, egyre ocsmányabb szituációk sűrűjébe, hogy meg se bírjon állni a végső aláhullásig. Vagy megváltódásig. Látszatra elrugaszkodunk itt minden szinten az ismert valóságoktól, máskülönben persze nem egészen, például nem feltétlenül az ősi és abszurd szitukat teremtő erőtárgyak és megvalósult lidércnyomások a lényeg, ugyan remek szórakozás az egymással és az őket bizarr sorsra kárhoztató lánnyal való perlekedésük, a címbe is foglalt fejek végül is mi magunk vagyunk, csak most éppen általuk fejeződnek ki kisszerűségeink és gyilkos indulataink, de éppannyira megbánásaink és cselekvő énünk is.

A lány hirtelen támadt vagánysága és bátorsága nem feltétlenül több, mint a szélsőséges helyzetekben megelevenedő életösztön, hiszen nem tudhatjuk, az efféle körülmények bennünk mit váltanának ki, nem feltétlenül omlanánk össze gyáva nyuszikként, mert van az a szint, amikor helytállni, fegyvert ragadni és cselekedni a létező legtermészetesebb reakció. A képlet nem bonyolult, sok ilyet láttunk már: nyári gyakorlat a kisvárosi sheriff hivatalában, összemelegedő fiatalok, ilyen-olyan társadalmi helyzetű figurák interakciói, szépnek tetsző kilátások rövid és hosszú távon, majd a váratlan események következtében nagyjából minden felborul és a szakadék felé robog. Például senki sem az, akinek elsőre gondoltuk, sem a vőlegény, sem a jóravaló házigazdák, sem a hivatali szervek. Természetesen még az úgynevezett jók sem.

Joe Hill horror klasszikusokká érett regényei (NOS4A2, Szarvak, Spóra, Fekete telefon) és a magyarul is végigvitt Locke & Key című képregénysorozata, tehát a lélek éjfekete moduljaival való szembesülések, amelyek közben el kell viselni, hogy szügyig járunk a mocsokban, a rútság hordalékában, torzzá vált tükörképeink pedig lerázhatatlan koloncként zörögnek utánunk sötét tévelygéseink mementóiként. A Lock & Key képregény, hogy kaptafánál maradjunk, a kútmélyi szemlélődést letisztultabb vonalvezetéssel intézi, mint amivel az Egy kosár fejben szembesülhetünk, és nem is biztos, hogy csak a két rajzoló stílusbeli különbözősége okán. A kulcsos-sztori családtörténete erős összetartozásra, egymásra figyelésre, áldozatvállalásra, nota bene: szeretetre alapozva épít szilárd várat, még ha nem is lehetünk biztosak soha, hogy jól jövünk ki a megpróbáltatásokból. Gabriel Rodriguez animációkat idéző vonalvezetéséhez képest Leomacs rajzai fluxus-képlékenységűek, izegnek-mozognak, az arcberendezések – még a szép fiataloké is – gyakran átcsapnak rútba, itt minden kétséges, kellemetlen, rögös, gyakran rusnya és taszító. És így is van jól, ehhez az egyébként gyakran szélső tartományokig tolt humorú horrorfabulához nem is igen passzolna az egyenletes és egyértelmű vonalvezetés. Éppígy Dave Stewart homogén és kellemetlen sárgásbarnákban fürdő nappali, és sötétkékekben vagy tompa mélyzöldekben fürdő éjjeli paneljei is tovább mélyítik a feszült, kellemetlen, semmi jóval nem kecsegtető hangulatokat. Félelem, undor, megvetés és könyörtelenség látszik a fősávban, de ahogy megbeszéltük, van azért itt más is, igaz, szinte csak June részéről. A végére marad még egy-két csavar is, ezek közül az egyik gyakorlatilag visszamenőleg átírja az addig egyértelműnek gondolt tényeket, és ha sérülten, bemocskolódva is, de megpillanthatunk némi fényt az alagút végén. Lehet, hogy túlzás azt állítani, hogy Hillnek is van szíve, pedig de, például az ő fekete humora már-már szikrázó, az pedig mégiscsak valamiféle fény…

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu