Takács Nándor (1983, Mór) költő, szerkesztő, tanár. A Műhely folyóirat szépirodalmi (vers és próza), valamint pályakezdő költőket felkaroló tehetséggondozó rovatát vezeti. Versei 2007 óta jelennek meg irodalmi folyóiratokban, többek között az Alföldben, az Ambrooziában, az Irodalmi Szemlében, a Műútban, a Pannonhalmi Szemlében, a SZIFONline-on, az Új Forrásban és a zEtnán. Kolónia című kötete 2014-ben jelent meg a Napkút Kiadónál.

„Szél süvít a kápolna ablakaiban.
A mécses lángja megremeg falba vájt
üregében. A szentély áttetsző
üvege mögött a pap csendben öltözik.”

(Rádiócsend – részlet)

A szerző a Rádiócsend írásaiban többek között azt a kérdéskört igyekszik felfejteni, ha rejtetten is, hogy mennyire vagyunk bezárva a saját tudatunkba, illetve hogyan lehet a múltunkban lévő, teljesen zártnak tűnő emléktömböket feldolgozni.

Számára az egyik legmeghatározóbb élmény – egyben a leghosszabban egy helyben eltöltött idő az életében: Pannonhalma. Referenciapont, amely sokáig „monolitként” volt jelen a pszichéjében. Amikor 30 évesen elolvasta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, szinte mellbe vágta.

„Pannonhalma versei” igyekeznek megvilágítani az egyén és közösség közötti kapcsolatok dimenzióit, a magányt és a többiek jelenlétének igényét. A 6 év egyik konzekvenciája: egy bentlakásos fiúiskolában muszáj szövetségesekre találni. Ezek azok a kapcsolódások, amelyek akár értékes barátságokká is érhetnek az időben.

Takács Nándor egyik alapvonásának tűnik a világtól való elvonultság, az „antiurbánusság”. Már Kolónia című kötetének recenziójában is erről a magány-élményről olvashatunk: „Takács Nándor csendben hagyja az olvasót. A csend nemcsak a kivárás időszaka, hanem a kiválásé is. Az elsőség és a befejezettség egyidejű lehetősége. A beszélő visszavonul, érzi a csend súlyát, a felelősség magányát. Átruház. Keresi az emlékeiben a megszólíthatót, de valahogy mindenki idegen, azonosíthatatlan. Akárcsak az út, akárcsak az idő. A versek időélménye az örökkévalóságot kísérti” – írta Pintér Viktória a Műhely 38. számában.

Enigmatikusság – ez a másik jellemzője Takács Nándor lírájának, amely, mint a beszélgetésből kiderül, az első költőszerelmek: Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János példáiban is gyökerezik. Illetve Marno Jánoséban, akinél rátalált a keresett regiszterre.

A rejtélyes képek mögött az alkotó mégis igyekszik egy kerek Odüsszeiát szőni, hogy végül a töredékekből egységes narráció állhasson össze az olvasóban.

„Műhelytitokként” megtudhattuk, hogy a költő a fiataloktól merített bátorságot az önéletrajz lírai megformálására, ugyanis a tavalyi tehetséggondozó műhely témája volt az önéletrajzi anyag költészetté lényegítése. Ehhez alapfeltétel a számára elégséges önismeret.

Takács Nándor a belső tájak mellett a Bakony vidékére is elkalauzol bennünket, ahol sajnos már „az érintetlenséget megsebezték új utakkal”. A jövőben külön kötetet is tervez szeretett témájának.

„A hegy ösvényein képzelem el őket,
fiatalon, rövidnadrágosan. Megfordulnak
és nevetnek, nem rontja el kedvüket
a meredek kaptató. Szemük beissza a tájat,
a kaviccsal szórt szerpentineket, a sziklákat,
a völgyek árnyékba boruló, hallgatag mélységeit.
Olykor megpihennek egy kidőlt fa törzsén,
és a lombok felett az eget kémlelik.”

(A táj és az emlékezés – részlet)

A kutató biológus és biológiatanár diplomával is rendelkező költő remek idegenvezetőnk a Bakony ösvényein és zarándokútjain. Ökolírájában is megmerítkezhetünk új kötetét lapozva, amelynek fülszövegében Marno János a transzcendens olvasattal gazdagítja a lehetséges befogadói nézőpontokat:

„Takács magánügye ugyan, a versolvasónak viszont annál üdítőbb élmény részesülni e verseken keresztül a vidék „rádiócsendjéből”, Pannonhalma, az apátság közelségéből, amely valamit még az őskeresztény időszakból is megőrzött, és ami egész biztosan segítette, segíti (maga)tartásában a költőt. Tudom, hogy régóta többen írunk, mint amennyien olvasnak, olvasunk, és ez financiálisan több mint probléma. Ám ha azt veszem, hogy a versírás, ha úgy esik, voltaképpen kinek-kinek az imabeszéd-gyakorlata, függetlenül attól, hogy vallásos-e vagy sem, egész biztosan közelebb visz bennünket a Transzcendens Fülhöz, mintha csak prózailag diskurálnánk egymással. Takács „rádiócsendje” az Ő frekvenciáját kapizsgálja.” (Marno János – részlet a Rádiócsend fülszövegéből)

Szabados Éva
Fotók: Márné Tóth Krisztina