A regény cselekménye az 1970-es években játszódik, a központi helyszín Harlem. Ray Carney, köztiszteletben álló bútorbolt tulajdonos, aki kemény munkával – és némi simliskedéssel – jutott el arra a szintre, hogy a Carney Bútor stabil anyagi hátteret biztosít családja számára. A korábban bérelt üzlethelyiséget sikerült megvásárolnia és újabbakkal bővítenie, néhány éve jobb környékre, a Törekvő sorra költözött négy főből álló családjával, tagja egy Dumas Társaság nevű, többnyire középosztálybeli feketéket tömörítő klubnak – egyszóval a legjobb úton van afelé, hogy maga mögött hagyja azt a terhes örökséget, amit apja, a harlemi alvilág egykori közismert figurája, Nagy Mike hagyott rá. Ebbéli törekvéseit tekintve biztató jel, hogy már négy éve felhagyott az orgazdasággal, a bútorbolt ugyanis hoz annyit a konyhára, hogy nem szorul a korábban jelentős pluszbevétellel, de kockázattal is járó „mellékállásra”.

Az országban dúl a Jackson 5-őrület, a nagy sikerű fekete popegyüttesnek egyre több rajongója van, köztük Ray tinédzserkorú lánya, May is. Az ő kedvében szeretne járni, amikor megpróbálkozik a majdnem lehetetlennel: jegyet szerezni közelgő New York-i koncertjükre. Miután egyéb lehetőségeit kimerítette, egy régi rendőrségi kontaktjához, Munson nyomozóhoz folyamodik, aki arról híres, hogy szinte bármit képes elintézni. Cserében azonban Munson is kér egy szívességet tőle, amit a helyzetből adódóan Ray nem utasíthat vissza. Akkor még nem sejti, hogy döntésével újra ott találja magát az erőviszonyokat tekintve jelentősen átalakult harlemi alvilág kellős közepén. Harlem pedig forrong, sőt ég, a szó szoros és átvitt értelmében is: egyfelől a Fekete Párducok nevű fekete polgárjogi mozgalom, és annak egy radikális vadhajtása, a Fekete Felszabadítási Hadsereg robbantásai és rablásai szítják a feszültséget, másfelől pedig az ingatlanbizniszben érdekelt alvilági alakok – részben az előbbi csoportokkal és politikusokkal is összefonódva – végzik áldatlan tevékenységüket, amelyet leégett házak és háztömbök sokasága kísér, hogy átadhassák helyüket új és modern, tulajdonosaik számára nagy hasznot hozó épületeknek. A tűz pedig, ha fellobban, képes nagy pusztítást végezni, semmit és senkit sem kímélve, így félő, hogy Ray Carney is megégetheti magát.

Akárcsak a sorozat első kötete, az Alvilági becsület is egy hamisítatlan harlemi történet. A Harlemi kavarás fülszövegében olvashattuk, hogy a regény „végeredményben nem más, mint egy megható szerelmes levél a régi Harlemhez” – ezek a sorok a második kötetre is érvényesek. Whitehead regényének talán legfőbb erőssége az a közvetlen, teljesen csak a bennfentesek, a beavatottak számára érthető, igen színes és hangulatos ábrázolásmód, amellyel Harlemet az olvasók elé tárja, magával ragadva és nem engedve őket az első sortól az utolsóig – sőt még utána sem, hiszen amikor leperegnek az utolsó jelenetek a regényben, úgy érezzük, hogy ebből ennyi nem elég, és még napokkal, hetekkel később is élénken él bennünk egy-egy jelenet.

A lüktető város(rész), a néhol nagy részletességgel leírt utcákkal, épületekkel és helyekkel szétbonthatatlan szimbiózist alkot a legalább ennyire színes karakterekkel. Utóbbiak közül ebben a regényben is kiemelkedik Ray Carney alakja, aki önmagában is képes lenne elvinni a hátán az egész sztorit, itt viszont – az előző kötettől eltérően és ahhoz képest egyértelműen pozitív változásként – nem kizárólag ő van a középpontban. A szerző három részre tagolta a történetet, az elsőben Carney a központi szereplő, a középső részben viszont hangsúlyosabb szerepet kapott Bors, ez a magányos keményfiú, Nagy Mike egykori cimborája, aki amolyan őrangyalként igyekszik felügyelni Carney néha esetlen és naiv alvilági botladozásait. Bors régi vágású gengszter, aki kissé kényelmetlenül érzi magát a harlemi alvilágot újabban uraló, türelmetlen és túlzottan erőszakos bandák kereszttüzében, viszont tapasztalatának köszönhetően képes kivágni magát a szorult helyzetekből, és képes tiszteletet parancsolóan felülkerekedni ellenfelein. A harmadik részben Carney-val ketten próbálják kibogozni a korábban eléggé összegubancolódott szálakat.

A három rész egyébként elég lazán kapcsolódik egymáshoz, az első 1971-ben, a második 1973-ban, a harmadik 1976-ben játszódik, és igazából ez az időbeli folyamatosság fűzi fel őket ugyanarra a cselekményszálra – aminek kiindulópontja Ray Carney Munson nyomozóval kapcsolatban hozott döntése, végkifejlete pedig e döntésből közvetett módon következő események –, de ezt leszámítva szinte olyanok, mintha ugyanabban a közegben, többnyire ugyanazokkal a (fő)szereplőkkel játszódó három novellát olvasnánk. Ez a hármas tagolás az előző kötetet is jellemezte, de mivel ott mindhárom részben szinte kizárólag Carney fókuszából követhettük az eseményeket, jobban összeállt egy regénnyé, mint a második kötet.

Az Alvilági becsület műfaját és stílusát tekintve is szorosan összefonódik az előzményregénnyel. Könnyed, de igényes nyelvezetben megírt, finom humorral átszőtt, de hamisítatlan noir elemeket is magán viselő bűnügyi történet, amelyben nem is annyira burkoltan jelen van a társadalomkritika – ennek egy része, mintegy fricskaként, az Amerikai Egyesült Államok alapításának kétszáz éves évfordulójára van kihegyezve. Egy kiváló társadalomrajz a hetvenes évek Amerikájáról és azon belül a harlemi mindennapokról. A regény minden sorából süt, hogy a szerző a tenyerénél is jobban ismeri azt a környéket, amiről ír és azokat az embereket (karakterípusokat), akik itt élnek. Valódi helyek és hús-vér emberek, izgalmasabbnál izgalmasabb karakterek; fiktív történet, de átszőve számos valóságos, az adott korszakot meghatározó részlettel és eseménnyel. Ez a bennfentesség, amivel a szerző ebben a közegben mozog egyben az a tényező, ami talán a leginkább nehezíti az olvasást, hiszen nagy figyelmet igényel, ha nem akarunk elveszni a sok név, helyszín és háttérinformáció forgatagában.

Amint azt az előző kötet kapcsán is írtam, minden bizonnyal más üzenete van a regénynek egy Harlemet személyesen is ismerő olvasó számára, mint egy olyan valaki számára, aki az óceán túloldaláról nyer betekintést a szerző által nyitott ablakon ebbe a sajátosan lüktető miliőbe. Ez persze Colson Whitehead érdemeiből – és az olvasmányélményből – semmit sem von le, és ahogy egyre több regényét sikerül elolvasnom, úgy erősödik abbéli meggyőződésem, hogy nem véletlen a díjak és elismerések sokasága, amelyekkel irodalmi munkásságáért kitüntették a szerzőt.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com