Meggyőződéssel vallotta, hogy a sajátja Győr kultúrája, építészete, folyói, hogyan lett ebből falusi életmód?

Több évig éltem egyedül, amikor egyre többször találkoztam, beszélgettem Beával, először véletlenül, aztán mindebből levonva a következtetést, biciklis randevúra hívtam. Mindketten nádorvárosiak vagyunk, gyerekként talán együtt szánkóztunk a Kálvária-dombon. Több évtizede ismerjük egymást az ifjúsági házból, azonos az érdeklődési körünk, az ízlésünk. Hét éve házasodtunk össze, és amikor a közös otthont terveztük, titkos vágyunkat beteljesítve költöztünk a természet közelébe. Kertészkedünk, nyílnak a virágok, szólnak a madarak, közel a vízpart, távol a világ nyüzsgése. Ugyanakkor alig félóra alatt bent lehetünk szülővárosunkban. Én a bensőséges hangulatú Győrt szeretem, ez a mai számomra kissé túlzsúfolt…

Az első könyve, a Délibábünnep, és a huszadik, a 2020-ban kiadott „mindenek előtt” között 42 év telt el, volt idő, hogy évente újjal jelentkezett. Lesz-e huszonegyedik?

A válogatott és új versek kötetem, A várakozás otthona címmel a Kalligram Kiadónál van, őszre ígérték megjelenését. Az életművem legjavának gondolom ezt a válogatást. Tavaly ősszel a Petőfi Irodalmi Múzeum felkért, hogy nyissam meg a száz éve született Kormos István emlékére készült kiállítást. A megnyitó szövegén tovább dolgoztam, a kecskeméti Forrás folyóiratban jelent meg. Nemrég elhatároztam, hogy egykori barátomról, Parancs János költőről is írok hasonló emlékező esszét, azért is, mert nagymértékben hatott pályám alakulására, főként szigorúságának köszönhetek sokat, számos könyvemet ő szerkesztette.

Villányi László a győri Kassák Kollégiumban ismerkedett meg a Vackor-mesék, Az égigérő fa szerzőjével. Kormos István mivel gyakorolt nagy hatást az ifjú pályakezdőre?

Meghatározó volt az ő személyisége, költészete. Jártam vele szülőfalujában, Mosonszentmiklóson is, átélhettem, mennyire kötődik a szülőföldhöz. Önbizalmat adott, gondozta az első könyvem megjelenését, bevezetett a magyar irodalomba, általa ismertem meg a korszak jelentős szerzőit.

Felmenői között nem találni irodalmárt, honnan kapta az ihletet a verseléshez?

Talán a két nagyapámtól. Anyai nagyapám Kárpátalján kőműves mester volt, s találónak érzem ezt az idézetet: „A költő kőműves, egymáshoz illeszti a szavakat.” Ahogyan egy ház összes részletének megvan a pontos funkciója, a versben úgy kell kiválasztani és megtalálni a helyét minden egyes szónak. A másik nagyapám vasutas volt, s a vonatutat mindig szimbolikusnak gondoltam, kizökkenti az embert a hétköznapi időből. Verseim döntő része valamiképpen az időről szól, költészetem központi kérdése az idő.

Egyik mottója így szól: úgy szólalj meg, ahogy elered az eső. Mit akar ezzel kifejezni?

Elsősorban azt, hogy csak természetesen szabad szólnom a versben, törekedve az egyszerűségre. Hogy más természeti képpel éljek: úgy épüljön az életmű, ahogy nő a fa, kiteljesedik a koronája.

Vissza-visszatérő motívuma az 1966-ban kapott piros biciklije: megvan még?

Igen, a tizenharmadik születésnapomra kaptam, és ma is hajtom. Rengeteg élményt vele éltem át kamaszként és felnőttként, szerettem biciklizni a Rába-parttól a Marcalig. Ott láttam fekete gólyát, a repülést gyakorló gólyafiókákat, hallgattam a békakoncertet a nádasból, és szívszorító volt az árvíz után visszamaradt tócsákban vergődő halak látványa. A Rábában tanultam meg úszni, a fél nyarat ott éltem át, a másik felét a beregszászi nagyszüleimnél. A Szigetközben legmesszebb Lébényig jutottam el a piros biciklimmel, és nem hagyott cserben, amikor visszafelé erős szembeszéllel kellett megküzdeni.

Harminc esztendeig szerkesztette az ismert folyóiratot, a Műhelyt. Milyen emléket őriz róla?

Meglepő, hogyan köszönhet vissza az a három évtized. Az ÉS előző számában egy esszé jelent meg a Kossuth- és Széchenyi-díjas, 2011-ben elhunyt Rába György költőről, irodalomtörténészről, és a szerző, Tábor Ádám leírja, Rába György kedvenc folyóirata a Műhely volt. Jóleső tudat, hogy a szerkesztéstől ugyan visszavonultam, de olyanokkal maradtam baráti kapcsolatban – csak a nyolcvan év felettieket említve ‒, mint Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa, Ágh István, Tolnai Ottó vagy a Párizsban élő Karátson Endre, aki rendszeresen felhív, hogy megbeszéljük az élet dolgait. A folyóirat által ismertem meg Szilágyi Mihály műfordítót, akivel egy húron pendülünk, mára az egyik legfontosabb barátom lett, hetente elküldi a legújabb vers-, esszé- vagy novellafordítását, a nemrég kiadott könyvében sok-sok írás először a Műhelyben jelent meg.

Negyven év alatt tizenhat különböző díjban részesült. Melyik a legkedvesebb három?

Időben és jelentőségében is az élre kívánkozik a József Attila-díj. Több éven keresztül terjesztett fel az írószövetség költői és kritikai szakosztálya, végül ötven esztendős koromra kaptam meg, mintegy szakmai megerősítésként. Nagy öröm volt az Alföld- és a Székelyföld-díj, mindkettő a szerkesztőségek döntése volt, azaz megint csak abszolút szakmai elismerés, amely a legnagyobb megbecsülést jelenti számomra.

Kilenc éve választották taggá a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiájában. Miről szólt A költészet mibenléte című székfoglalója?

Ezt az akadémiát olyan írók, költők alapították, mint Nemes Nagy Ágnes, Fodor András, Juhász Ferenc, Lator László, Mándy Iván, Mészöly Miklós vagy Vas István, vagyis ide meghívást kapni rendkívüli elismerés. Mindig is a költészet mibenléte izgatott, jelenléte a hétköznapokban, az apró történésekben, hogyan teremtődhet meg a versben. Vagyis egyértelmű volt, hogy erről szeretnék beszélni, s azt is azonnal eldöntöttem, hogy mindezt személyes hangvételben teszem. Fontosabbnak gondolom azt, hogy költőien lakozzak a mindennapokban, mint magát a versírást.

Kissé meglepett, hogy a honlapján ott egy gyermekkori fotó, amelyen teljes erőből kapura lő. Szereti a futballt?

Gyerekkoromban élvezettel játszottam a Nádor téren, az ügyesebbek közé tartoztam, de ennyi, több tehetségem nem volt. A katonaságnál akkor nőtt meg a tekintélyem, amikor egy kispályás meccsen úgy szereztem gólt, hogy a félpályáról a kapus fölött átemeltem a labdát. Annak idején átéltem a MÁV DAC NB I/B-s sikereit, a később az ETO-ban is megforduló Nagy Tomi játéka tetszett a legjobban. Ott voltam a nézőtéren Palotai Károlyék hatvanas évekbeli kupasikerein, máig emlékezetes a nyolcvanas évek elejének Verebes-korszaka. A fiaim belenőttek a foci szeretetébe, sokat játszottam velük, egy hete is Misi unokámmal rúgtuk a labdát. Gergő fiam sokáig játszott igazolt labdarúgóként, ma az MTK utánpótlásánál játékosmegfigyelő, és szerepel az öregfiúknál. Kispályán is aktív, adja a gólpasszokat Dani bátyjának, aki filmforgatókönyv-író, néhány éve díjat nyert egy foci témájú forgatókönyvével. Gyerekkoruk idején volt legendás csapat a Milan, a vonzalom megmaradt, így tavaly, a hetvenedik születésnapomra milánói utat kaptam tőlük, megnéztük a város nevezetességeit, többek között láthattuk Mantegna megrendítő Krisztus ábrázolását. Aztán szurkoltunk a nevezetes stadionban, a San Siróban, ahol a Milan 2-1-re győzött a Paris Saint Germain ellen. Szerencsére a feleségem is kedveli és érti ezt a nagyszerű játékot, sok-sok meccset nézünk együtt, természetesen most nyomon követjük az Európa-bajnokságot.

Végzettsége magyar‒népművelő: tudta hasznosítani?

A győri Petőfi Sándor Ifjúsági Ház népművelője voltam, hét éven keresztül, a hőskorszakban, a hetvenes években. Meghatározó volt az a kulturálisan rendkívül gazdag időszak, a legjelentősebb jazz muzsikusok játéka, az amatőr színházak izgalmas előadásai, hosszan sorolhatnám. Rendszeresen meghívtam Sándor György humoralistát, barátság alakult ki köztünk, fénymásolatban hozta Hamvas Béla írásait, aki akkor csak szamizdatban jelenhetett meg. Cseh Tamással is sokat beszélgettünk, akinek ugyancsak én szerveztem a fellépéseit, akárcsak a Sebő együttes és a Kaláka műsorait, Nagy László költő estjét. Később két tanévet könyvtáros‒tanárként dolgoztam a gyárvárosi iskolában, hét évet pedig a Hild Kollégiumban mint nevelőtanár. Ezután következett a Műhely-korszak.

„Egyre olvasom, egyre jobban csodálom”: Tandori Dezső pozitív értékítélete mennyibe számított motiváló tényezőnek?

A legelső igazán fontos könyvemről, az 1990-ben megjelent Alázatról írta mind a mai napig érvényes elemzését, rendkívüli érzékenységgel. Később több könyvemről szólt, mindig kifejezve a verseim iránti szeretetét, élete végéig figyelemmel kísérte munkásságomat.

Hogyan látja a jelen honi líráját, hová helyezné benne saját magát?

Utóbbit megítélni nem az én tisztem, elvégzik azt az arra hivatottak. A kortárs magyar irodalom évről évre jelentős műveket mutat fel, legutóbb Láng Zsolt Emberek meséje című regénye bűvölt el. Az idei könyvheti termés egyik kiemelkedő verseskötete Nádasdy Ádámé. Naponta több órát olvasok, régi és új irodalmat, magyarokat és fordításokat. Tegnap fejeztem be a kortárs angol író, Julian Barnes Felfelé folyik, lefelé lejt című remek regényét, ma a portugál klasszikustól, José Saramagótól kezdtem el a Ricardo Reis halálának évét. Utána egy elfeledett magyar író, Bíró Lajos novellái következnek. Mindegyik könyv elolvasása után úgy érzem, általa többet éltem.

Mohay Gábor
Fotók: Vadócz Dávid (1. kép), Krajcsovics Éva (2. kép), Karátson Endre (3. kép), Villányi-Bódis Beatrix (4. kép)