Apja, Isaac Juda Eberst (1779/1781‒1850) Offenbach am Mainban látta meg a napvilágot, eredetileg könyvkötő végzettséggel rendelkezett, de szülővárosában zsidó kántorként működött, több hangszeren (hegedűn, csellón, fuvolán, gitáron) játszott, emellett verseket írt, valamint zeneszerzéssel is foglalkozott. Kölnben vette feleségül Marianne Rindskopffot, akitől kilenc, más források szerint tíz gyermeke született. A megélhetésük érdekében használt ruhákkal kereskedett. Kölnben, szülővárosa miatt sokszor csak Isaac Offenbachnak nevezték, végül erre változtatta meg eredeti vezetéknevét.

A zenének fontos szerepe volt a családban, nővére például testvéreit rendszeresen „egy keringő dallamával altatta el”. Az apa – jövedelmét kiegészítendő – zenetanárként is működött: „gitárra, fuvolára, énekre, hegedűre oktatta a vállalkozó környékbelieket”. A gyermek Jakob első zenetanára édesapja volt. Tehetsége nagyon korán kiderült, igazi csodagyereknek tartották, hatéves korában már hegedült, komponálni két évvel később kezdett el. 10 éves volt csak, amikor beugrott egy Haydn vonósnégyest játszó kvartettbe csellósként, a koncerten „lapról hibátlanul lejátszotta a szólamot” – addig azt sem tudták, hogy tud játszani ezen a hangszeren. Apja a mindössze 12 éves Jakobbal és idősebb fiával Párizsba utazott, ahol kérvényezte két gyermeke felvételét a konzervatóriumba. Az igazgató azonban közölte velük, hogy „az az iskola francia zenészek nevelésére létesült, külföldieknek itt nincs helyük”, de Jakob csellójátékát végül mégis hajlandó volt tanártársaival együtt meghallgatni. Miután lenyűgözte a professzorokat, vele kivételt tettek, és elkezdhette tanulmányait a jeles intézményben, ahol azonban csak egy évet töltött el, mivel a kijelölt tanárával rendkívül elégedetlen volt. Ezt követően a kiváló francia zeneszerző, Fromental Halévy (1799‒1862) tanítványa lett, zeneszerzést és hangszerelést kezdett el tanulni nála, valamint egy elismert gordonkaművész felügyelete alatt a csellózást is folytatta. 1833-ban jelent meg először nyomtatásban zeneműve.

Párizsba költözését követően változtatta meg a nevét, innentől kezdve a Jakob francia változatát használta, és Jacques Offenbach néven folytatta életét. 1835 és 1838 között az Opéra Comique zenekarában játszott, jövedelmét a párizsi szalonokban házimuzsikálással egészítette ki. Csellóvirtuózként szívesen lépett fel jelentős zongoraművészekkel együtt, például Liszt Ferenccel, Felix Mendelssohn-Bartholdy-val, Anton Rubinsteinnel és Friedrich von Flotow-val egyaránt muzsikált. Általa vált egyre népszerűbbé a zenei paródia műfaja is, sok meghívást köszönhetett ilyen irányú tehetségének.

1836-tól kis románcokat, keringőket, különböző szalondarabokat komponált. 1839 márciusában mutatkozott be színpadi szerzőként, Auguste Anicet-Bourgeois (1806‒1871) francia szerző Pascal et Chambord című vaudeville-jéhez (azaz népszerű, könnyed dallamokból összeállított zenés – általában vidám – színpadi mű) komponálhatott kísérőzenét. 1844 májusában első zenei körútjának helyszíne Anglia volt. A londoni királyi udvarban Viktória királynő és férje, Albert herceg, valamint az ott vendégeskedő I. Miklós orosz cár előtt játszhatott. Ez az út növelte szakmai hírnevét, és jelentősen javított anyagi helyzetén is. Ugyanebben az évben Offenbach áttért a katolikus hitre, augusztusban pedig megnősült, felesége Herminie d’Alcain lett, akitől 1845 és 1862 között öt gyermeke született.

1848-ban családjával együtt Párizsból Kölnbe ment, ahol koncertezett, valamint bemutatták egyfelvonásos operáját is, 1849-ben visszatértek a francia fővárosba. 1850 és 1856 között a francia nemzeti színház, a Comédie-Française karmestereként működött, itt azonban csak „kísérőzenéket és közzenéket írhatott”, azonban a közönség számára feltűntek változtatásai, melyeket lelkes tapssal fogadtak. Később nagy hasznát vette az itt szerzett dramaturgiai tapasztalatoknak, ismereteket szerzett egy „színház gyakorlati működéséről, Moliére előadások révén megismerte a komédia lényegét”. Cselló karrierjét azonban végleg befejezte, miután „kritizálták művészete és fejlődésének lelassulása miatt”. 1853 októberében a Théâtre des Variétés-ben mutatták be első színpadon előadott művét Pepito címmel. Ez felkeltette a sajtó figyelmét, és rögtön „a varieték Rossinijének” nevezték el.

1855 új fordulatot hozott Offenbach életében. Ebben az évben Párizsban rendezték meg a világkiállítást, amelynek „idegenforgalmat és kulturális életet fellendítő hatásában bízva” kért és – számos nehezítő körülményt legyőzve – kapott színháznyitási engedélyt. 1855. július 5-én nyitotta meg kapuit a Théâtre des Bouffes-Parisiens nevet viselő színháza. A kiadott engedély azonban pontosan meghatározta, milyen műfajban hány személy állhat egyáltalán színpadon. A nyitó előadás egy pantomim és egy opéra comique mellett Les deux aveugles (A két világtalan) című egyfelvonásos zenés játéka volt. A nyitóműsor akkora sikert aratott, hogy több mint négyszáz alkalommal játszották. Offenbach használta először az operett kifejezést saját színháza egyik színlapján. Később, közbenjárásának köszönhetően, már nem kellett tekintettel lennie a dramaturgiai megkötésekre. A háromszáz néző befogadására alkalmas színházat pedig folyamatosan fejlesztette. 1857. október 10-én mutatták be újabb egyfelvonásosát Le mariage aux lanternes (Eljegyzés a lámpafénynél) címmel, a következő évben már Bécsben is műsorra tűzték, eljutott Londonba , sőt New Yorkba is, ráadásul ez volt az első, magyar nyelven játszott operett, amelyet 1860. szeptember 22-én mutattak be a Pesti Nemzeti Színházban.

1858. október 21-én tartották az ősbemutatóját az operett határkövének tartott Orphée aux enfers, azaz Orfeusz az alvilágban című kétfelvonásos opéra bouffonjának, amelynek a szövegkönyvét Ludovic Halévy (1834‒1908) írta. A premieren a darab a közönség kedvező fogadtatása ellenére nem aratott átütő sikert, a kritikusok a szerzőket kárhoztatták amiatt, hogy „ilyen frivol módon nyúltak az istenek, a görög‒római mitológia addig fennkölt tiszteletadással fogadott szereplőihez”. A kritikák azonban épp ellenkező hatást értek el, mindenki látni akarta az új művet, amelyet estéről estére óriási ünnepléssel fogadtak. A máig közismert kánkánt egy-egy elődáson ráadásul kétszer vagy háromszor meg kellett ismételni. Nemcsak Franciaországban, hanem Európa színházaiban is sikerrel játszották, a zeneszerző bevételei rekordokat döntöttek. Ez volt Offenbach első egész estés zeneműve, egyben az első nagyszabású operett. A műfaj történetének egyik legjelentősebb alkotása, amivel „valódi művészi formává tette az operettet”, ezáltal a műfaj túlléphetett azon, hogy „egyszerű zenés darab legyen dialógusokkal”.

Orfeusz az alvilágban – Kán-kán

Opera komponálásával is megpróbálkozott, 1860 karácsonyán Barkouf című háromfelvonásos vígoperáját az Opéra Comique mutatta be, azonban ez óriási bukás lett. Társulatával Európa számos országában turnézott, 1861-ben például Bécs után Pestre is eljutott. Egészen 1862-ig vezette azt a teátrumot, amely „a nevével fémjelzett párizsi operett szülőházává” vált.

Offenbach rendkívül termékeny alkotó volt, több mint hatszáz mű fűződik a nevéhez, ezek közül száznál több a színpadra szánt alkotás; az operettek mellett operákat és baletteket is komponált, továbbá oratóriumokat, kantátákat, egyházzenei darabokat, dalokat, szimfonikus és kamara műveket, szólóhangszerre írt alkotásokat is. Operettjeinek témája nagyon változatos, egyaránt merített az aesopusi állatmesékből, a középkori legendákból, az ókori mitológiai történetekből, de a fantázia vagy a női szépség és rafinéria tisztelete is megihlette. Történeteit arra használta, hogy „szórakoztatva, helyenként csipkelődve, tükröt, olykor görbe tükröt tartson kora társadalma elé”. Kiváló színpadi érzékkel rendelkezett, pontosan tudta, mit szeretne, így szövegkönyvíróinak nem volt könnyű dolga, mindig elérte, hogy a számára tökéletesen megfelelő librettót kapja meg. „A darabok írását nagyüzemivé fejlesztette. Előfordult, hogy egyszerre négy színház megrendelésére dolgozott”.

Több alkalommal dolgozott a Henri Meilhac (1830‒1897) és Ludovic Halévy (1834‒1908) szerzőpárossal. Együttműködésüknek köszönhetjük Offenbach legjelentősebb, máig játszott operettjeit. A La belle Hélène (Szép Heléna) ősbemutatóját 1864. december 17-én tartották a Théâtre des Variétés-ben. A szövegkönyv alapjául Homérosz Íliász című eposza, valamint a trójai háború történetét feldolgozó különböző írások szolgáltak. A közönség már októberben az új Offenbach operett lázában égett, a bemutatón óriási lelkesedéssel fogadták a művet, de a kritika „kifogásolta a darab szabadszájúságát, a női szépség kendőzetlenül erotikus bemutatását”, ráadásul komoly esztétikai vita alakult ki a mű körül. Ezek azonban jól hatottak a nézettségre, mindenki látni akarta, egészen a következő év májusáig nem lehetett levenni a műsorról, sőt novembertől újra játszották – egészen 1869-ig repertoáron maradt. Néhány éven belül Bécsben, Berlinben, Chicagóban, New Yorkban szintén bemutatták.

Barbe-bleue (Kékszakáll) című háromfelvonásos operettjének premierjét 1866. február 5-én tartották, szintén a Théâtre des Variétés-ben. A történet az 1400-as évek elejére visszanyúló legendán alapul. Az óriási siker ezúttal sem maradt el. Ugyanebben az évben, október 31-én mutatták be La vie parisienne (A párizsi élet) című ötfelvonásos operettjét a párizsi Théâtre du Palai Royalban. A szövegkönyv alapjául a librettisták saját egyfelvonásos vígjátéka szolgált. A párizsi színházak ezen mű esetében egymással versenyeztek a bemutatás jogáért. 1867-ben szintén Párizs volt a világkiállítás helyszíne, az ide érkező turisták nemcsak a technikai csodákra voltak kíváncsiak, hanem „a valódi párizsi életre is”, ezt a kívánalmukat ezen mű is kielégítette. Ez volt Offenbach első olyan egész estés operettje, amelynek témáját saját kora szolgáltatta. A nagy sikerű ősbemutatót hosszú előadássorozat követte nemcsak Párizsban, hanem külföldön is. 1867. április 12-én, ismételten a Théâtre des Variétés-ben került sor egy újabb Offenbach ősbemutatóra: a La Grande-Duchesse de Gérolstein (A gerolsteini nagyhercegnő) című háromfelvonásos operett szintén a világkiállítás egyik szenzációjának számított. Annak ellenére, hogy sem a közönség, sem a kritikusok nem fogadták túl lelkesen az új művet, „a francia polgárság, az arisztokrácia és a legfelső politikai vezetők körében egyaránt sikk lett a darab megtekintése”, sőt külföldi uralkodók, állam- és kormányfők is megnézték ezt az operettet Párizsban. Ferenc József osztrák császár volt az egyetlen kivétel, arra hivatkozott, hogy „már látta a német nyelvű bécsi előadást, s egyszer elég volt belőle”.

Az 1860-as évek végén volt Offenbach karrierje csúcsán, a francia főváros öt teátrumában hangzottak fel dallamai, Európában és a tengerentúlon is számos városban játszották műveit. 1873 és 1875 között a Théâtre de la Gâité igazgatójaként tevékenykedett. Nagy adósságai voltak, ezért 1875-ben annak ellenére, hogy súlyos köszvény kínozta, hat hónapon át az Egyesült Államokban turnézott, mindenhol óriási sikert aratott, és az anyagi helyzetén is sikerült javítania.

Hoffmann meséi: Barcarolle

Élete utolsó időszakában egy varázsoperán dolgozott. A Les contes d’Hoffmann (Hoffmann meséi) című, elő- és utójátékkal ellátott háromfelvonásos opera librettóját Jules Barbier (1822‒1901) írta, Michel Carréval (1819‒1872) közösen szerzett és 1851-ben bemutatott azonos című drámájuk nyomán. Offenbach a szövegkönyv kézhezvételét követően betegsége és színházi kötelezettsége miatt csak lassan haladt a komponálással. 1879-ben lakásán, egy házikoncerten már néhány részlet elhangzott a műből. 1880. október 5-én azonban elhunyt, halála előtt a zongorakivonattal végzett, és csak néhány hangszerelési vázlat maradt még fenn. A végső munkálatokat Ernest Guiraud (1837‒1892) végezte el. Halála után, 1881. február 10-én az Opèra Comique-ban tartották az ősbemutatót, amelyen az opera óriási sikert aratott, a premier évében több mint 100 alkalommal játszották, a következő években számos európai operaházban és a tengerentúlon is műsorra tűzték, napjainkban is az állandóan repertoáron tartott operák közé tartozik.

Jacques Offenbach művészetének megítélése változott az idők folyamán. A jelentős német komponista, Richard Wagner először nagyon lesújtó véleménnyel volt róla, „muzsikájából a trágyadomb bűze árad, amelyen Európa összes disznói hemperegnek”, később azonban tehetségét már Mozartéhoz hasonlította. Munkásságának dicsérői „dallamainak ötletességét, melódiagazdagságát, változatos hangszereléseit, darabjainak jól kitalált szerkezetét emelték ki”. Mai napig tartó sikerének titka „a nevetés, kacagás, a felszabadult életöröm hirdetése, a remek jellemző erő, a romantikus-kalandos elemek bravúros felhasználása, a frivolitás és a gúny”.

oszem

Felhasznált irodalom: Gabnai Katalin: Jacques Offenbach Szép Heléna; Winkler Gábor: Operett II. kötet; Jacques Offenbach: Hoffmann meséi. Kossuth Kiadó; gyoriszalon.hu; wikipedia

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.