Izlandon az első állandó települések a IX. század utolsó negyedében jöttek létre, korábban a zord sziget hajótöröttek és világtól elmenekülő szerzetesek menedéke volt csupán. Ezeket a telepeket norvég vikingek hozták létre, és a X. század végére kialakult egy jellegzetes helyi kultúra, amely ősiségét nyelvében a mai napig őrzi. Izlandon egyféle nemesi köztársaság alakult meg, amelynek parlamentjében (Althing) a szigetlakók legelőkelőbb nemzetségfői ültek. A meglehetősen elszigetelten élő izlandiak erejét a XIII. században belharcok gyengítették le, így 1262-ben a norvég királyok uralma alá kerültek. Később a dán befolyás érvényesült – történelme nagy részében a két ország, Dánia és Norvégia egy király alá tartozott ‒, amelynek uralma egészen 1940-ig (papíron 1944-ig) megmaradt. Bár az izlandi történelem nem dúskál hadtörténeti csemegékben, ha elmerül benne az ember, időnként meglepő dolgokról olvashat. Ilyen az, hogy – bármennyire is hihetetlen – a sziget egy része néhány röpke pillanatra voltaképpen „török” uralom alá kerül. Az eset az izlandi történetírásban a Tyrkjaránið, vagyis „Török rajtaütés” nevet kapta. A muszlimok természetesen nem hódítani érkeztek a tüzes-fagyos szigetre, hanem embereket rabolni és fosztogatni. Meg persze nem is voltak törökök, mint látni fogjuk...

A rabszolgaság szóhoz rendszerint az európaiak által Amerikában kialakított – majd általuk be is tiltott – trópusi ültetvényes gazdálkodást kötjük, holott az „intézmény” az emberiség írott történelmének kezdetétől jelen van. Az atlanti mellett az iszlám rabszolga-kereskedelem volt a legjelentősebb a történelemben, évszázadok során emberek millióit rabolták el Európától Közép-Afrikáig, hogy muszlim államokba hurcolják őket. Egyeseket szimpla munkaerőként alkalmaztak, másokat értékes tudásukért, a szép nők háremekbe kerülhettek, míg másokból hithű katonákat (legismertebbek a janicsárok) neveltek. Ennek részeként a berber kalózkodás a XVI. században futott fel (a címlapképen egy berber kalózhajó látható festményen), mikor az itteni pozíciókért az Oszmán Birodalom és a Spanyol Királyság heves harcokat folytatott, a törökök pedig olyan híres tengerészeket küldtek a térségbe harcolni, mint Kemál reisz, Hajreddin Barbarossa, Dragut (alias Turgut reisz), vagy éppen a magyar származású Pijále pasa.

Itt egy kis kitérőt teszünk! Pijále kétségtelenül a legjelentősebb „magyar” tengerész a történelemben, még ha nem is magyar lobogóért harcolt. Az ottomán flotta parancsnokaként 1560-ban legyőzte a spanyolokat Dzserbánál, később kifosztotta Nápolyt, jelen volt Málta sikertelen ostrománál, majd az ő hajói hódították meg 1570-ben Ciprust. A kitűnő oszmán tengerész emlékét Isztambulban ma is őrzi az általa alapított mecset.

Az észak-afrikai muszlim közösségek korábban is foglalkoztak tengeri fosztogatással, de a Reconquista után az Ibériai-félszigetről ide átmenekült mórok bosszúszomja, kiegészülve az Oszmán Birodalom anyagi és katonai támogatásával, a berber partvidéket igazi kalózfészekké változtatta évszázadokra. Tripolitól Tuniszon és Algíron át Marokkóig kisebb-nagyobb államocskák születtek, amelyek gyakorlatilag a tengeri rablásból éltek egészen az 1800-as évek elejéig. Ezek felett a XVII. századig védőernyőként ott tornyosult a Török Birodalom hatalmas katonai potenciálja, így olyat is megengedhettek maguknak, ami egyébként túl kockázatos lett volna az erősebb európai államok ellen. Algír, Tunisz és Tripoli hivatalosan ugyan oszmán vilajet lett, de Isztambul ténylegesen ritkán szólt bele a Líbiától Algériáig terjedő vazallus országok belügyeibe. Hasonló volt a helyzet Marokkóban, ahol szintén kalózállamocskák, városállamok alakultak a helyi szultánok névleges uralma alatt. Míg az algíri korzárok – ahogy ezeket a kalózokat hívták – elsősorban a spanyol és olasz partokat támadták, a marokkói kalózok egészen Európa legészakibb pontjaiig is eljutottak. Ilyen kalózparadicsom volt Szalé is. A Szaléi Köztársaság voltaképpen egy kalózok uralta városállam volt Marokkóban, a Bou Regreg folyó északi partján, a mai fővárossal, Rabattal szemben. Innen indult útjára 1627-ben Murád reisz hajója, hogy Izlandon gyűjtsön be szőke és kék szemű rabszolgákat.

Grindavík a levegőből

Murád reisz Jan Janz néven Haarlemben született, Hollandiában, protestáns családban, és a spanyolok elleni tengeri háborúban edződött. 1618-ban a Kanári-szigeteknél berber fogságba esett, így került Algírba, ahol a szintén holland származású renegát, Szulejmán reisz (tulajdonképpen kapitányt jelent a cím) szolgálatába került. Janz felvette az iszlám vallást, feleségét és gyermekeit elhagyta, mór nőt vett magához, és Murád reisz néven a leghírhedtebb szaléi kalózzá vált. A magrebi kalózállamokban sok esetben nagy karriert futottak be a hitehagyott európaiak, a renegátok, akik hajózásbeli képességeiket kihasználva az iszlám világ elitjébe is feltornázhatták magukat. Többször maguk is fogolyként kerültek muszlim udvarokba, ahol meglátták a lehetőséget képességeik hasznosítására és vágyaik kielégítésére. A marokkói kalózok között meglepően sok angol és németalföldi renegát volt, akik nagyon jól ismerték az északi vizeket, nagyban megkönnyítve a fosztogatók dolgát.

Egyes információk szerint a korzárokat egy dán rabszolga irányította Izlandhoz 1627 nyarán, amelyet korábban még nem támadtak meg muszlim kalózok, így mezőgazdasággal és halászattal foglalkozó lakossága tökéletesen védtelen volt velük szemben. A leírások szerint a nyár folyamán két kalóztámadás zajlott csaknem párhuzamosan, egyiket Murád hajtotta végre a sziget délnyugati oldalán június végén, a másikat július folyamán három algíri hajó a délkeleti parton és a Westman-szigeteken (Vestmannaeyjar). Az eseményeket nehéz különválogatni (ha egyáltalán érdemes), különösen, mivel a délkeleti támadás leírói is egy Murád nevű parancsnokot neveznek meg, bár azt németnek mondják. A legegyszerűbb megoldás talán, ha a kettő akciót egyben kezeljük, egy szervezői elme szüleményeként. Ez már csak azért is lehetséges, mivel több esetben előfordult, hogy a kalózok nem tértek haza egy-egy rajtaütést követően, hanem letáboroztak egy elhagyatott helyen, és csak több támadást követően indultak vissza, ha elegendő zsákmányt és foglyot ejtettek. Mivel ezek a portyák elsősorban nyereségorientált vállalkozások voltak, a haramiák minimális kockázatot vállaltak, és igyekeztek a hasznot maximalizálni. A korzárok, ha megoldható volt, nem kockáztatták sem a maguk, sem hajóik épségét, utóbbi elvesztése amúgy is az életükbe került volna. Mindemellett hitharcosok is voltak, akiknek nem okozott lelkiismereti problémákat keresztények rabszolgasorba hajtása vagy megölése.

Murád hajója 1627. június 20-án lecsapott Grindavík kikötőjére Izland délnyugati csücskében. Elfogtak 12-15 helyi lakost, valamint két dán kereskedelmi hajót 15 dán tengerésszel. Ezután Bessastaðir ellen fordultak. A dán‒norvég hatóságok központja volt ez, egy megerősített félszigeti támaszpont Izland délnyugati részén, a mai Reykjavík közelében. Némi katonai erővel is rendelkeztek, illetve ágyúkkal, és így képesek voltak megakadályozni a kalózok partraszállását, akik ráadásul azt a hírt kapták, hogy angol hadihajó közeledik, így kereket oldottak. Július 5-én három algíri hajó bukkant fel Izland túloldalán. Lassan nyugat felé haladtak, majd 16-án 300 kalóz landolt a Westman-szigetek (vestmannaeyjar) egyetlen állandó településének közelében. A helyi dán kereskedőházat foglalták el támaszpont gyanánt, és megkezdték a sziget (Heimaey) lakosainak összeterelését. Mintegy 30-40 embert meggyilkoltak, és június 19-ig 242 nőt, gyereket és férfit gyűjtöttek össze, majd elindultak Algírba. Mindent egybevetve az izlandi „törökjárás” során nagyjából 380 embert hurcoltak el Afrikába Izlandról.

Bár a legismertebb elrabolt izlandi Guðríður Símonardóttir volt, egy vestmannaeyjari halász felesége, akit a dán király később kiváltott fogságából, és a „Török Gudda” (Tyrkja-Gudda) néven lett ismert a szigeten, van egy igazán autentikus tanúnk is az eseményekről. Ólafur Egilsson evangélikus lelkész volt, aki boldogan tengette unalmas hétköznapjait családjával, terhes feleségével és két fiával egészen 1627-ig, amikor négyüket elrabolták a kalózok. Egilsson később megírta szenvedéstörténetét, amelyet már a 18. században megjelentettek Dániában és Izlandon egyaránt. Egilsson családját 1627. július 16-án fogták el a kalózok Heimaey szigetén. Leírása szerint a kalózok érkezésének első híreit hallva a helyiek ellenállásra készültek, de a támadás elmaradása miatt a készenlét alábbhagyott, és az ott élő dán kereskedők az érkező kalózokat saját hajónak vélték. A partraszállást követően Egilsson állapotos feleségét azonnal elfogták, őt magát egy kisebb csoporttal némi ellenállást követően kapták el, miután összeverték. Érdekesség, hogy memoárja szerint az őt elfogó muszlimok zöme angol renegát volt. A foglyokat később a hajóra vitték, míg a lelkészt újból összeverték, hogy elárulja, hol van a szigeten elrejtett arany. Egy izlandit ellenben a rossz keze miatt szabadon engedtek, hiszen nem tudták volna jó pénzért eladni, és az élelmezése Algírig sokba került volna. A hajók végül hazaindultak, miután a környékbeli épületeket a támadók felégették.

Algíri rabszolgapiac a 17. században

A kalózhajókon a bántalmazás viszonylag ritka volt, igaz nem merő jóságból. Ezzel az „áru” értékét igyekeztek védeni a kalózok, és a foglyok is viszonylag szabadon mozoghattak a hajókon, hiszen úgysem lett volna hova szökniük. Az izlandiaknak és a dánoknak adtak enni és inni rendesen, bár utóbbi Egilsson szerint rossz volt. A „törökökről” a lelkész egyébként jó véleménnyel volt, csendes, „nem túl gonosz” embernek írja le őket, akik sokkal jobban bántak velük, mint a renegát európaiak. Egilsson feleségének viszonylagos privát szférát biztosítottak szülése után a hajón, és a kisgyermekről is gondoskodtak. A hajók augusztus 11-én áthaladtak a Gibraltári-szoroson, és 17-én elérték Algírt. Itt szétválogatták a férfiakat és nőket, majd 28-ig eladták a foglyokat az algíri rabszolgapiacon. Az eladásnak pontos menete és rendje volt, az algíri uralkodó megkapta a maga 1/8-ad részét, majd minden vezető és kalóz levette a sápját. Egilsson csoportjából elsőként éppen 11 éves fiát adták el, akivel apja még megígértette, hogy sosem hagyja el keresztény hitét. Maga Ólafur az algíri uralkodó börtönébe került, mivel azzal számoltak, hogy érte váltságdíj fog érkezni lelkész volta miatt. Feleségétől és két kisebb gyermekétől elválasztották. Egilssonnak viszonylagos szabadságot adtak, hiszen családja túszként a kezükön maradt. Az előkelő dán és izlandi foglyokkal a helyi arisztokraták levelet írattak a dán királyhoz, IV. Keresztélyhez, melyben a kalózok válságdíjat szabtak a foglyokért. Egilssont végül egyenesen Dániába küldték, hogy pénzt szerezzen a rabszolgák kiszabadítására, miután elbúcsúzott feleségétől. Ügyében egészen a dán királyig jutott, aki szívén viselte az ügyet.

Végül a 380-ból 35 izlandi foglyot sikerült kiváltani, akik közül 27-en jutottak haza. Emellett voltak még néhányan, akik később így-úgy hazakerültek, de akiket nem váltottak ki, azok jó eséllyel sohasem jutottak vissza. A legtöbb férfi gályarab lett, ahol a halálozási arány kiemelkedően magas volt, a nők és gyerekek pedig rendszerint házakhoz kerültek szolgaként. Akadtak – mint Murád reisz – akik muszlimmá váltak, és új életet kezdtek a számukra barbár berber világban. Mások kevésbé voltak szerencsések. Guðríður Símonardóttirt egy bordélynak adták el, és csaknem tíz évébe került, míg hazajutott Izlandra, addigra viszont a férje meghalt. Új életet kellett kezdenie. Krónikásunk, Egilsson lelkész egy év múltán, 1628. július 6-án megláthatta újra hazáját, és még úgyis szerencsésnek mondhatta magát, hogy felesége – aki a 35 kiváltott között volt – csak 9 évvel később jutott haza. Három gyermekük sorsát sohasem tudták meg. Murád reiszre nem sújtott le a végzet, habár egyszer a máltai lovagok fogságába került, de gyorsan kiváltották. Végül ágyban, párnák közt halt meg, egy marokkói erőd parancsnokaként.

A rajtaütések sokáig folytatódtak. 1629-ben a muszlim fosztogatók a Feröer-szigetekig hatoltak, ahonnan szintén helyi lakosokat raboltak el, majd 1631-ben az írországi Baltimore-t lepték meg, hogy utána 1637-ben Genova mellől hurcoljanak el százakat. A barbár portyákat időnkénti európai visszavágások követték, melyek során az angol, francia, holland vagy spanyol hajók szétlőttek egy-egy berber kikötőt, de tartós megoldás sokáig nem született. A támadások a XIX. század elejéig tartottak – erről majd máskor ‒, de a XVII. század volt a berberföldi kalózok fénykora (meg úgy általában a kalózoké).

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. III. kötet. Bp.: Akadémiai-Balassi, cop. 1996; The Travel of Reverend Ólafur Egilsson. Washington: CUA, cop. 2016

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.