Kosztümös filmet forgatnak a parton, a színészek és statiszták körül lelkes fiatalok sürögnek-forognak. Van, aki csak némi zsebpénzt szeretne magának a nyárra, és persze olyan is, aki ebben a közegben képzeli el a jövőjét. Harvey Weinstein neve mellett 330 alkotás szerepel produceri minőségében 1981 és 2017 között, valamint számtalan díj és jelölés, köztük Oscar, Primetime Emmy és BAFTA. Ez elképesztő munkatempót jelent és vele együtt rengeteg embert, kapcsolatot, befolyást és hatalmat. Stúdiója képes volt bárkit kiemelni a szürke tömegből, de könnyen ki is zárhatott a hollywoodi körökből örökre. Ez nemcsak a színésznőkre vonatkozott, hanem a filmipar háttérmunkásaira is, és hát ki ne akarna részt venni egy Weinstein nevével fémjelzett produkció elkészítésében. Vannak azonban köztük olyanok, akik hatalmas árat fizettek mindezért.

Javában folyik Trump kampánya, mikor kiderül, hogy nőket zaklatott, és bár a dolog szélesebb körben napvilágot lát, az emberek mégis megválasztják őt elnöküknek. Sokan itt adnák fel, hiszen ki bolygatná nagy befolyással bíró emberek viselt dolgait, veszélybe sodorva ezzel a saját – jobb esetben csak – karrierjét, miközben a többség abszolút közömbös a téma iránt. Sokan, de nem egy vérbeli oknyomozó újságíró. Megan Twohey (Carey Mulligan) elindított valamit, történnek is kisebb-nagyobb változások, de most éppen szülési szabadságon van. Távollétében egy lelkes kollegina, Jodi Kantor (Zoe Kazan) kerül kapcsolatba a szexuális zaklatások témájával, de mikor bejön a képbe egy hollywoodi hatalmasság, elakad. Szerencsére tudja, kihez kell fordulni. Míg Megannek az oknyomozó újságírásban van nagyobb tapasztalata, Jodinak a gyereknevelésben, így a két nő rengeteget segít egymásnak és hamar összebarátkozik.

Kiderül, hogy a nagy hatalmú Harvey Weinsteinről van szó, pontosabban egy nagyon régóta működő, jól bejáratott és alaposan körülbástyázott rendszerről, ezért nagyon óvatosnak és körültekintőnek kell lenniük. Bizonyítékokat kell szerezniük, fel kell tárniuk a rendszer működését, le kell leplezniük egy szexuális ragadozót, és ami talán a dolog legnehezebb része, maguk mellé kell állítaniuk az áldozatokat és – szerencsés esetben – néhány embert a rendszer működtetői közül. Az Azt mondta azt mutatja meg, hogyan lehet valakit megnyerni egy őt magát is személyesen érintő ügyhöz, amit szégyell, amiről soha nem beszélt senkinek, amit legszívesebben meg nem történtté tenne, és sok esetben megvásárolták a hallgatását, amiért perelhető.

Kicsit féltem ettől a filmtől, mert nagyon könnyű félremenni, néhány nappal a sajtóvetítés előtt láttam egy olasz alkotást a témában, amiben a férfiak vagy mind agresszív állatok vagy jóravaló idióták voltak, míg a prostituáltat kis híján szentté avatták. Talán nem véletlen, hogy nálam nem érte el a kívánt hatást… igazából semmit nem ért el. Ez még csak nem is attól függ, hogy férfi vagy nő-e a rendező, hanem sokkal inkább attól, képes-e objektív maradni és egyfajta külső szemlélőként jelen lenni a saját filmjében. Még egy kitalált történet esetében is oda kell ezekre figyelni, de ez az olasz film ráadásul megtörtént esetet dolgozott fel. Többek között ez a kontraszt az, ami miatt az Azt mondta különösen értékelendő a számomra, mert bár egyetlen emberen keresztül egy egész rendszert mutat be, eszébe sem jutna kimondani, hogy minden férfi szégyellje magát, nem vádol, nem bíráskodik, ítélkezik, csak feltár, elmesél és megmutat. A „csak”-on persze azt értem, hogy egy jól felépített nyomozást mutat be egy jól felépített filmben.

Ez a film más, mint a közelmúlt #metoo alkotásai, de a többség valószínűleg így is a Spotlight – Egy nyomozás részleteihez fogja hasonlítani, mely ugyan más téma, de hasonlóan az oknyomozó újságírók oldaláról közelíti meg az egészet. Annál talán lassabb és intimebb, sokkal nagyobb szerephez jut benne a két újságírónő otthoni háttere, magánélete, a kettejük munka- és baráti kapcsolata. Weinsteinre csak utalás történik, sokszor csupán a hangját halljuk, néhány archív felvételt leszámítva mindent színészek játszanak el. Ashley Judd mondjuk pont magát alakítja, ő nagyon aktívan részt vett ebben, és az arcát adta hozzá. Bár a sztori lényegében bárki számára elérhető és megismerhető, izgalmas látni, hogyan áll össze a kép, kiket keresnek meg, kik keresik őket meg, ki az, aki szeretne kimaradni belőle és ki az, aki nem. Weinstein börtönben ül, mégis magával ránt a film, szurkolunk a két újságírónőnek és az érintetteknek, hogy legyen bátorságuk előbújni és beszélni, bizonyítékokat szolgáltatni.

Az Azt mondta tulajdonképpen egy óda az oknyomozó újságíráshoz. Megmutatja, hogyan kell ezt jól, tisztességesen és empatikusan csinálni, egyben rámutat az újságírók munkájának fontosságára, a média hatalmára és társadalmi felelősségére (érdemes összevetni A korona manipulatív Diana interjújával). Két olyan nőt ismerhetünk meg belőle, akik családjuk, kollégáik és egymás támogatásával egy bevehetetlennek hitt erődöt ostromoltak, majd sereget toborozva romboltak porig. Nem a becsvágy, hanem a nőtársaik iránt érzett felelősség vezérelte őket, és olyan készségek birtokában vetették bele magukat a munkába, melyeknek csak egy része tanulható: mindketten született újságírók. Mulligan és Kazan nagyszerűek, a színészi játék mellett a film másik nagy erénye, hogy válaszokat ad az olyan kérdésekre, mint a „Minek ment oda?” és hasonlók, vagyis az áldozathibáztatás témáját is alaposan körüljárja, amiből talán mindenki megérti, hogy akkor és ott, ki miért döntött úgy, ahogy.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu