A regény cselekménye – egy rövid közjátékot leszámítva – 1957 telén játszódik, karácsony táján, mindössze két-három nap leforgása alatt. A helyszín egy kis falu Írország délkeleti csücskén, ide érkezik Strafford felügyelő Dublinból, hogy kivizsgáljon egy halálesetet. A protestáns Osborne család otthonában, a Ballyglass House-ban meggyilkolták a szomszédos település katolikus papját.

Tom atyát (aki Osborne-éknál tartotta a lovát, és sűrűn vendégeskedett a Ballyglass House-ban) nyakon szúrta valaki, majd a tettes a holttestet megcsonkította. A fülszöveg sejteti, hogy a pap nem élt bűntelen életet, ahogy azt is, hogy „szörnyű bűnöket követhetett el”. Ezek ismeretében nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy már a legelső oldaltól gyanítható, hogy a pap életvitele vagy a múltja állhat a brutális gyilkosság mögött. Erőszakos behatolásnak nincs nyoma, szóval valaki olyan ölhette meg az atyát, aki aznap éjjel a házban tartózkodott, vagy akinek bejárása volt. A gyanúsítottak száma korlátozott, Strafford felügyelőnek viszont nincs egyszerű dolga. A házban mindenki ködösít, látszólag mindenki titkot, titkokat őriz, a helyszínt pedig alaposan beszennyezték még az első rendőrök kiérkezése előtt. Valaki felmosta a vért a pap körül, a holttestet is mozgatták, szóval a helyszínelők semmi használhatót nem tudnak rögzíteni. Az már csak hab a tortán, hogy az állam és az egyház vezetése szeretné eltussolni az ügyet. A hivatalos álláspont szerint Tom atya balesetet szenvedett.

A Hó első ránézésre Agatha Christie regényeit idézi: gyilkosság egy zárt helyen, a gyanúsítottak száma véges, a tettes egy jól körülírható, szűk csoportból kerülhet ki, mindenki gyanús, és mindenki hazudik egy keveset. Strafford szintén a klasszikus bűnügyi regények nyomozóira hasonlít, legalábbis ideig-óráig, és bizonyos jellemvonásait illetően. Türelmes megfigyelő, remek memóriája van, jól kérdez. Banville azonban idővel minden tekintetben túllépi az Agatha Christie-féle krimi határait, és stílusában is eltávolodik tőle. Mindenképp modernebb szemléletű, az igényes szövegnek köszönhetően pedig már-már szépirodalmi szintű regény a Hó, és a főszereplőjéről is kiderül, hogy merőben más, mint Miss Marple vagy Poirot. Kissé befelé forduló, magányos, a magánéletben (noha sok részlet nem derül ki róla) esetlen. A múltjára tesz néhány utalást a szerző, amitől még érdekesebbé válik a karakter, de annyit nem foglalkozik ezzel az oldalával, hogy még élesebb képet kapjunk a főszereplőről. (A Hó a második olyan regénye a szerzőnek, amelyben Strafford nyomoz, de nem az utolsó: angolul eddig összesen négykötetes a Strafford-sorozat, azokból feltehetően még több részlet kiderül a felügyelőről.)

Tematikáját illetően a Hó tabufeszegető. Nem árulhatok el többet, mint amennyit a könyv fülszövege, és azt a fentiekben már ismertettem. Banville egy ideig ügyesen altatja az olvasó gyanúját, de a tíz évvel korábban játszódó közjátékkal szembesít a rideg valósággal. Az a néhány oldal hidegzuhanyként hat. Az már az írót dicséri, hogy a közjátékkal is csak a gyilkost mozgató rugót leplezi le, magát a gyilkost (még) nem. Strafford (maga is protestáns) egy többségében katolikus országban nyomoz egy katolikus pap halála ügyében, akit egy protestáns család otthonában gyilkoltak meg, és a részleteknek szinte senki nem örülne. Nem véletlen tehát, hogy egy adott ponton felteszi a kérdést a felettesének: „Árulja el, főfelügyelő úr, meg kell oldanom ezt az ügyet, vagy nem?”

John Banville stílusa kifogástalan. A Hó a műfajt illetően krimi, de a szöveg szépirodalmi szintű. A szerző úgy mesél a krimi eszköztárával a bűnről, a bűnbeesésről, az elfojtott fájdalomról, hogy közben (néhány nagyon rövid képsort leszámítva) nem mutat véres vagy obszcén jeleneteket. Ezzel együtt a könyvet gyenge idegzetű olvasóknak nem ajánlom. A téma miatt néhány mozzanata vérlázító, felháborító, és nem lennék meglepve, ha néhányan a regény által igazolva látnák azokat a vádakat, amelyekkel időnként (és nem mindig alaptalanul) a katolikus egyházat támadják. Nincs explicit utalás rá, de gyanítom, hogy a szerző az Írországot közel másfél évtizede megrázó botrányhoz hasonló eseményeket képzelt el a krimije távoli hátterének. Banville nem a megtörtént eseményeket dolgozza fel, igazából nem is utal rájuk, inkább csak elképzeli, hogy milyen hullámokat generál az egyén vagy egy kis közösség szintjén egy hasonló eset. Nyíltan kiteregeti, amit ki lehet (a regényben felbukkan egy valós személy is, John Charles McQuaid, Dublin érseke, akiről nem fest túl hízelgő képet), de nem vádol, pusztán tényeket mutat meg, gyökereket, amelyek fájdalmat, szenvedést hajtanak. A regény végén elmarad a feloldozás. Ez nem az a történet, amelynek a végén valamilyen elégtételt talál az olvasó. Csak áldozatok vannak és gyász. És sok hó, amely lankadatlanul szakad az alatt a pár nap alatt, amíg Strafford nyomoz. Fehér hó, amely az ártatlanság színével a sok mocskot igyekszik leplezni.

John Banville Hó című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com