Leenane szépe

A Tomcsa Sándor Színház előadása a II. Dunafeszt 5. napján – Szilvási Krisztián írása

leenane-szepe-dunafeszt

A II. Dunafeszt utolsó, 5. napján a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház hozta el a közönségnek Martin McDonagh súlyos darabját: a Leenane szépe felkavaró dráma az elvágyódásról, a beszűkültségről, a lemondásról – belső harc külső tettekkel a reménytelen sivárság kulisszái között.

A Tomcsa Sándor Színház a nyolcadik romániai magyar hivatásos színházként jött létre 1998-ban, a Népszínház eredményeire és az általa megalapozott helyi igényekre építve. A győri II. Dunafeszt nemzetközi színházi fesztiváljára itthon sem ismeretlen darabbal érkeztek: a Leenane szépét (Upor László fordításában) számtalan hazai teátrum – számtalan nagy színésszel – játszotta már az elmúlt években. Martin McDonagh, a brit‒ír szerző ráadásul a kétezres évek egyik legelismertebb filmes írójának és rendezőjének számít (egy elnyert Oscar-díj és hat további jelölés), aki az Erőszakik (2008), A hét pszichopata és a si-cu (2012), a Három óriásplakát Ebbing határában (2017) és A sziget szellemei (2022) című filmekkel kivétel nélkül nézői és kritikai sikert aratott.

A színházi világban McDonagh abszurd fekete humoráról ismert, drámáit a West Enden és a Broadwayn is előszeretettel játsszák. Színdarabjai rendre demoralizált környezetben vetnek fel alapvető morális kérdéseket, amelyek alól az 1996-os, „fekete komédiaként” címkézett Leenane szépe sem kivétel: egy trilógia első részeként íródott – a legenda szerint bő egy hét alatt, egy Hogyan írjunk drámát? kézikönyv segítségével.

A történet szerint az isten háta mögött, az írországi Leenane faluban járunk, valamikor az 1990-es évek elején. Itt él egy dombtetőn lévő házban a 70 éves, részben gondozásra szoruló – és azt gonosz módon ki is használó – Meg (a zseniálisan „lerobbantott” Fincziski Andrea) 40 éves, egyedülálló lányával, Maureennal (Albert Orsolya kiválóan labilis). A minden szempontból steril környezetben, egyforma egymásrautaltságban múló napok dühe fűtötte kapcsolatba Maureen szempontjából akkor érkezik változással kecsegtető remény, amikor Ray Dooley (a piszkosul autentikus Wagner Áron) közvetítésével meghívást kapnak a srác Angliában segédmunkásként dolgozó, de most hazatérő bátyja, Pato (Szűcs-Olcsváry Gellért jól adja a kissé bátortalan teszetoszát) partijára. Bár a mozgásában korlátozott Meg féltékenységből próbálja eltitkolni Maureen elől az üzenetet, a lány mégis megtudja, elmegy a bulira, ahonnan Patóval – akihez évtizedek óta plátói vonzalom köti – tér haza. Maureen „minden megtörtént” éjszakát hazudik másnap anyjának, csak hogy tovább és „viszontkínozhassa” őt.

Pedig semmi nem történt, ráadásul anya-lánya kínos veszekedését követően Pato és Maureen haragban válnak el – ám a férfi ígéri, írni fog. Időközben a dialógusokból összeáll egy kép a 40 éves aggleányról, akinek testvérei családosan és messze tőlük élnek, és aki hosszú évekkel ezelőtt, Angliában takarítóként dolgozva idegösszeomlást kapott – az „intézetből” anyja, Meg hozta ki aztán. A 70 éves néni azóta is állítja, hogy Maureen nem mindig tudja a valóságot megkülönböztetni a fantáziától. Pato, ígéretének megfelelően, ír is Maureennak később, hogy munkát kapott Amerikában, és magával vinné őt. A levelet Ray közvetíti, amit Meg elolvas, majd megsemmisít, így Maureen csak később, közvetlenül Pato búcsúztatója előtt szerez róla tudomást. A lány tettleg esik neki az anyjának, elrohan, majd visszatérve közli Meggel: az állomáson azzal búcsúzott el Patótól, hogy semmi nem állhat az útjába, utána megy Amerikába. Ezért megöli a saját anyját, hogy végre szabad lehessen. A temetés után azonban Ray-től azzal kell szembesülnie, hogy csak a fantáziájában búcsúzott el Patótól az állomáson, aki valójában taxival hagyta el a falut, Amerikában pedig eljegyezte azt a lányt, akivel még az első partin ismerkedett meg. Maureen így végül – Meg és Pato nélkül – teljesen egyedül marad, ahogyan azt az anyja korábban megjósolta neki…

A Tomcsa Sándor Színház előadása – Barabás Árpád értő és feszes rendezésében – a leglecsupaszítottabb, ám szemet rikító napsárga díszletek között játszódik, ahol minden mozdulatlan, időben és térben egyaránt. A belső sivárság kivetülése szinte dehumanizált közegben éri a szereplőket, ahol anya és lánya tekintete alig találkozik egymással: Meg folyton az ablakon bámul kifelé, a sötétségbe, Maureen pedig az ajtóban áll, a befelé sugárzó napfény felé fordulva. Ellenpontok, ahol egyáltalán nem biztos, hogy a fekete a gonoszság, a világos pedig a jóság – a darab dinamikai síkját ez a kontraszt biztosítja, míg a ritmust a kitűnően megírt és előadott dialógusok mélyrétegi ereje adja. Maureen mély tónusúvá vett hangja a lány megkérgesedett szívét szimbolizálja remekül, akinek álmai földjét a „messze innen el” jelenti, holott Angliából egykor szétszakított idegekkel térhetett csak haza.

A merev helyiségfalak között vegetáló két élet lemondását, reménytelenségét és időtlenségét az önmagukba „kövesedett” karakterek egymáshoz viszonyított pozíciói is teljességgel jelzik, többnyire egymásnak háttal, egymás mellett helyezkedve zajlanak közöttük a verbális és fizikai interakciók. Anya és lánya a másikat feltételező, értelmetlen léte briliáns dramaturgia mentén kerül sokadszorra demonstrálásra Pato levelének bemutatásakor: a férfi által írt és hangszóróból elhangzó sorait vizuálisan a színpadra vetítik, miközben Meg és Maureen róják egymás körül mindennapi bevett „lépéseiket”. A fullasztással elkövetett, kegyetlen gyilkosság mérnöki precizitással koreografált mozdulatsora pedig olyan brutális, vér nélküli horrorként zajlik le a néző előtt, amely retinába égően és szívbe hasítóan marad felejthetetlen. Leenane szépével együtt...

Szilvási Krisztián
Fotók: Jakab Anita – Győri Nemzeti Színház