Váray László, a győri ütőhangszeres képzés és a Győri Ütő Együttes alapítója, a hangszeres képzés oktatója, népzenei kutató 2024-ben kettős jubileumot ünnepel.

Mit jelent az e-mail-címében a nekünk szokatlan dinab szó?

A dinabandhu, azaz az elesettek barátjának rövidítése. Igaz, a Jóisten viselheti elsősorban, de egy lelki tanítómesterem ajánlására törekszem a kiérdemlésére. Ehhez tudni kell, hogy 1990-ben az evangélikusról áttértem a hindu vallásra. A mostani vallásos nevem Bhakti Dayta Govinda Maharaja, jelentése a szavak szerint Istent szeretettel követő, kegyes, tehenek őrzője és nagy király. A hindu vallási elvek négy életszakaszt különböztetnek meg: az első az információkat gyűjtő, ezt követi az önmegvalósítás a családi élettel, a harmadik a visszavonulás, a negyedik pedig a lemondás. Nyolcvanévesen ez utóbbihoz tartozom, ezt élem most, ennek megfelelő a nevem.

Mivel foglalkozik egy hindu vallású magyar zenetudós ennyi idősen?

Megírja élete ötödik könyvét, India magyar kincsei címmel. Most kapta meg a kéziratot a Palatia Nyomda, még kell egy kis idő a kinyomtatásáig. Az igazsághoz tartozik, hogy a Covid közbejötte miatt csúszott a kiadása. Szeretem a távoli országot, háromszor kereshettem fel, de nem vagyok az indiai zene kutatója. Viszont abban megtaláltam a magyar népzene régi rétegére jellemző ereszkedő pentaton dallamokat, ugyanolyan ötfokúságúak, ezeket rendszereztem, és a legjellemzőbbeket örökítettem meg a könyvben. Szó sincs közös múltról, de indiai zenetudós kutató kollégám osztja az iménti felfedezést. A magyar‒angol nyelvű kötet ezenkívül foglalkozik még azon hangszerekkel, melyek vélhetően onnan származnak, mint a hegedű, vagy a kedvencem, az üstdob. Egyébként tizenegy évig voltam a Győri Filharmonikus Zenekar timpanistája, vagyis üstdobosa...

Témánál vagyunk, azaz a zenei pályafutásánál. Hogyan kezdődött?

Zongorával, klarinéttal, de egy fertőzés következtében le kellett mondanom ezekről, viszont Nagy Zoltán zongoratanár meglátta bennem a tehetséget az ütőhangszerekhez. A győri filharmonikusoknál alapítónak számítottam 1968-ban, friss diplomával. Mellette dobot tanítottam a szakiskolában. Úttörőnek számítottam a járatlan út szabadságával, de példakép elődhöz sem kapcsolódhattam. Az alapfokú zeneiskola igazgatónője azzal utasított el, hogy zörgő tanszékre nincs szükségük, viszont a konzervatóriumban szívesen láttak, egészen 1994-ig tanítottam. Bebizonyítottam, hogy a dob is hangszer. Szerettem a középiskolás tanulókat, mert azok még hisznek a tanárban, én pedig szemléletes módon tudtam kijavítani a hibáikat. A Zeneakadémián 1989-ben szereztem diplomát a még egészen friss ütőhangszeres tanszéken.

Ne szaladjunk ennyire előre: a második jubileumát egy 1974-es esemény adja...

Létrehoztam a Győri Ütő Együttest, és nem is szórakoztatási, hanem elsősorban népszerűsítő célzattal, mivel akkor a Dunántúlon csak három helyen működött ütőhangszeres tanítás. Ennél aztán sokkal többet sikerült elérni, pedig eleinte mesejátékokkal jártuk az országot, vállunkon cipelt hangszerekkel. Húsz év után köszöntem el az együttestől, átadtam helyemet a tanítványaimnak: éppen a közeli napokban jövünk össze, emlékezni az alapításra, s ha igaz, engem is köszöntenek a születésnapom alkalmából.

Mi minden fért bele még gazdag életútjába?

Még a távközlési főiskolán kezdtem az oktatást, évenként egy-két hallgatót sikerült diplomához juttatni. Az egyetemmé válás idején zeneművészeti főiskolaként az elsők között tudtunk integrálódni az új rendszerbe. Nem mindennapi az sem, ahogyan egy ízben pozsonyi tévéfelvételre készülve a főpróbánkon megjelent Markó Ivánnal az élen a Győri Balett, és felkérést kaptam, hogy zenei képességeimmel támogassam a fellépéseiket. Bejártam velük Európát, a balettiskolában pedig ritmust oktattam. Később, 1995-ben Hortobágyi Cirill akkori igazgató hívott a pannonhalmi bencésekhez, éppen huszonnégy évig neveltem ott jazzdobosokat. Aztán eljött az indiai korszak a keleti kultúrával, és a minden élő tiszteletének jelszavával. A nyugdíjazásom, 2005 után tanultam meg, hogyha ott a szíved, van megoldás, ha nincs, akkor van a kifogás...

Mit szeret a leginkább az ütőhangszerekben?

A hangzásukat, az utánozhatatlan dinamizmusukat. Erre elég egy példa: ha egy folyosóra kitesznek egy hegedűt és egy dobot, a hegedű mellett általában mindenki elmegy, de a dobnál kivétel nélkül ellenállhatatlan kényszert éreznek arra, hogy legalább egyet ráüssenek. Amúgy az Ütőhangszeres szó- és kifejezéstár kötetem erre vonatkozóan négyezer-hatszáz adatot tartalmaz.

Győr Pro Urbe- és Közművelődésért díjasa, nyugalmazott egyetemi docensként részesült a Magyar Művészeti Akadémia elismerésében. Hosszú lenne felsorolni a laudációkban említett érdemeit. De hogyan ítéli meg saját munkásságát?

Sőt, kaptam én még Szocialista kultúráért kitüntetést is, miért kellene szégyellnem? De a hasonló vidékről származó állatorvos baráttal, dr. Dubán Dénessel együtt vallom, hogy Istené a dicsőség, mi eszközök vagyunk a kezében. Sose voltam könnyű gyerek, vitatkoztam, veszekedtem az igazságomért, gyakran tartottak fenegyereknek. Egy életre elfogadtam a szüleim tanítását, hogy az embert nem a kinézete minősíti, hanem a cselekedetei összessége. Az első négy évem tekinthető útkeresésnek, de éppen ennek köszönhető, hogy a legérdekesebb hangszer tanára lehettem. Amikor befejeztem, már minden dunántúli zeneiskolában otthonra lelt a képzése, a győri Liszt Ferenc Zeneiskolában három tanár is ezt a műfajt képviseli. Bár tisztelem a szólistanevelést, de mindig is a kamarazenét tekintettem elsődlegesnek, tehát az együtt játékot. Játszhattam színházban, balett együttessel, Bartók Béla szonátáját két zongorára és ütőhangszerekre összesen harmincnyolcszor közvetíthettem Barcelonától Moszkváig, a kontinens minőségi zenét képviselő központjaiban.

Mohay Gábor
Fotók: Vas Balázs