Azt olvastam valahol, hogy időskorban az emlékeknek olyan a vegyértéke, mint fiatal korban az álmoknak. Tehát az álmaink és az emlékeink tesznek azzá bennünket, akik vagyunk. Ha pedig elmúlik az életünk, történeteinkben őriz meg bennünket az emlékezet a barátainknak, a szeretteinknek, a családunknak. Az ember a lelke mélyén tudja ezt, még ha hétköznapjaiban nem is érzékeli ennek fontosságát. Rohanunk, nincs időnk a személyes beszélgetésekre, a történetmesélésre. Ezt erősíti, hogy manapság nincs divatja az egyszerű szónak. Mintha szégyellni kellene az érzéseinket, az örömeinket, a bánatainkat, a könnyeinket, a tapintatot, az őszinteséget. Sok esetben, főleg a közösségi térben látszatéletek látszatfiguráinak mutatjuk magunkat. Aztán ha eljön az idő, hogy emlékezni volna jó, akkor már rendszerint nincs kivel és nincs mire. Mintha szanaszét szóródnának a múltunk darabjai és elvesztenénk vele visszavonhatatlanul önmagunkat is. A magam részéről hiszek az írott szó erejében. És hiszek abban is, hogy a leírt szóval az is megmarad, aki mondta. Fontos, hogy megmaradjon az ember életéről néhány szélfútta mondat, amit érdemes megjegyezni. Ezért is kapta a kisregényem az emlékek könyve alcímet.

Olyan értékek fontosságáról ír, mint például a hála. Ön szerint fel lehet kelteni a figyelmet újra az élet fontos, alapvető dolgai iránt?

Az emberek nagyrészt tudják, mit, miért tesznek, és a lelke mélyén mindenki különbséget tud tenni jó és rossz között. Ráadásul a teremtője szabad akaratot is adott az embernek, tehát szabadon választhat a szembejövő lehetőségei közül lelkiismerete szerint. Erre befolyással lenni nagyon nehéz, és azt hiszem, nem is helyes. Az viszont talán fontos lehet, hogy legyenek, akik elmondják, miben hisznek, mit tartanak fontosnak, mik mozgatják az életüket. És még az is megeshet, hogy találnak benne követendő mintákat mások is. De ha már konkrétan a hálát említette: az egyik legfontosabb emberi tulajdonságnak, képességnek tartom. Valaki azt írta, hogy a hála a lélek vitaminja. Hálásnak lenni jó. Azért, ami megtörtént, ami megadatott, és azért is, ami nem történt meg velünk, vagy nem velünk történt meg, pedig bizony, megtörténhetett volna. Körülnézve a világban, ezt nem kell túlmagyarázni. Azt hiszen, a hála jobbá teszi az ember életét, és nehéz helyzetekben túlélni is megtanít.

„...a létezésnek az elmúlásban lassanként széttöredező szilánkjait az emlékezet tartja össze...” – írja a második fejezet elején. Mi táplálja önben ezt a ragaszkodást a múlt történései iránt?

Ezzel visszakanyarodunk az emlékezéshez, ami szerintem egyébként a hála egy fajtája. A régi görögök azt tartották, hogy az ember lelkében van egy viasztábla, az egyik emberében keményebb, a másikéban puhább. Erre a táblára vésődik fel mindaz, amit majd képes lesz megjegyezni. Hiszek benne, hogy az emlékei nemcsak az embert magát határozzák meg, hanem azt is, hogy miként tekint az őt körülvevő valóságra és még azt is, hogy a világ, amiben él, hogyan tekint majd vissza rá. A közel száz évet élt apám – akinek történetei a kisregényem alapját adják, kiegészítve a saját bejáratú filozofikonommal, hogy mit gondolok én a világról, az övéről, a miénkről – rengeteget mesélt. A történeteiről azt hittük, betéve tudjuk valamennyit. Aztán amikor meghalt, elkezdtek hiányozni a meséi, és a hiánya vezetett rá arra, hogy az újramondás lényege az, hogy a dolgok ne hulljanak feledésbe. Szentül hiszem, hogy kötelességünk az emlékezés. Tartozunk ezzel az előttünk járóknak, és abban is hiszek, hogy az emlékezés terén éppen úgy bánnak majd velünk, ahogyan mi bántunk az eleinkkel. És ha már az élet fontos dolgai szóba kerültek: arra biztatnék mindenkit, hogy figyeljünk kicsit jobban az öregjeink meséire, mert azok sokkal inkább részei a mi életünknek, mint azt általában hinnénk.

„Ha halottainkhoz megyünk, ott kavarog a sírok között a mi életünk is.” Milyen élményből táplálkozik ez a mély és erős mondat?

A halál alapvető, meghatározó élményünk. Szeretteink elvesztése és saját múlandóságunk pedig egygyökerű érzés. Ezért gondolom azt, hogy temetőink sírjai nemcsak a halálról, hanem az életről is beszélnek. Mert ahány sír, annyi ember, annyi elmúlt gondolat, elmulasztott cselekedet, ifjúság, tett, vágy, szerelem, még akkor is, ha mindez már múlt idő. Akik odalent vannak, ugyanolyan emberek voltak, mint mi, ugyanolyan érzésekkel, ugyanúgy éltek, szerettek, haltak. És jó hinni benne, hogy a holtaink is vigyáznak ránk, ha emlékezetünkben, történeteinkben idefenn mi megőrizzük őket.

Az emberen kívül vagy belül él a Lehunyt szemű angyal?

Mindenkinek megvannak a maga angyalai, csak észre kell venni őket. Az pedig a saját döntésünk, hogy akarunk-e találkozni, beszélgetni velük, elhisszük-e, hogy ők kapcsolnak össze eget és földet, és hogy velük legnagyobb elhagyatottságaink idején sem vagyunk egyedül. Ha figyelünk rájuk, azt üzenik, hogy van átjárás profán és transzcendens között, hogy találkozhatunk földre szállt angyalokkal, sőt, valaki másnak talán az életünkkel azzá válhatunk mi magunk is. Kurcsis László grafikusművész barátom a kötet szövegeit kísérő angyalrajzai is ezt üzenik. Ráadásul angyalainak emberarcuk van. Alakjai a könyv szövegével mély szimbiózisban arról mesélnek, hogy sorsunk lépcsői fel és le kanyarognak ég és föld között, de hogy hová visznek bennünket, hová jutunk grádicsaikon lépdelve, az jórészt rajtunk, hiteinken, meggyőződéseinken, egyszóval a saját életünk megélésén múlik.

Névjegy

Keszei L. András (Győr, 1965) Hevesi Endre-díjas újságíró, szerkesztő. Szabó Péterrel közösen társszerzőként jegyzi az Őstudás, mágia, titkos társaságok (1994, Rivalda) című könyvet. Verseit folyóiratok mellett antológiák közölték. Földfogyatkozás címen (2013, Palatia) verseskötete jelent meg Fülöp Péter fotográfussal közösen. Lehunyt szemű angyal című könyve (2024, Palatia) a győri 95. Ünnepi Könyvhét és 23. Gyermekkönyvnapokra látott napvilágot. A szerző 1992 óta a Kisalföld munkatársa.

Keszei L. Andrásnak a Palatia kiadó gondozásában megjelent, Lehunyt szemű angyal című kötetének bemutatójára 2024. június 15-én, 17 órakor kerül sor a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának második emeleti rendezvénytermében (Győr, Baross út 4.). A beszélgetőtárs Hancz Gábor, a Széchenyi-egyetem kommunikációs igazgatója lesz, közreműködik Jáger András, a Győri Nemzeti Színház színművésze, valamint Kurcsis László grafikusművész, a könyv angyalainak alkotója.

Szabados Éva
Fotó: Csapó Balázs