A szerző olyan aktuális problémákkal foglalkozik a regényében, mint a klímaváltozás, az amerikai fegyverviselési szabályozás, a belpolitikai instabilitás, az erkölcsi válság, a kollektív és az egyéni felelősségtudat. Olyan, mint egy parabola, amely a híres karikatúrát helyezi nagyító alá: (majdnem) mindenki változást szeretne, de változni senki nem akar.

Noah Hawley több interjúban is azt mondta, hogy a regénye kétféleképpen értelmezhető: egy fantasy regény a való világról, amelyben élünk, vagy egy realista regény a látomásszerű világról, amelyben élünk. Ez a meghatározás tökéletesen körülírja a Himnuszt. A cselekmény két idősíkban játszódik, ezek az előtte (alig pár oldal, amely valójában 2009-et jelent) és a most (11 évvel később, azaz 2020-ban, de ez már egy elképzelt világ, nem az általunk ismert 2020). A történet nagyon leegyszerűsítve ennyi: egy soha nem látott öngyilkossági hullám közepette (amelyben tizenévesek vetnek véget az életüknek) az Egyesült Államok a szó minden értelmében lángba borul. A hőmérséklet újabb csúcsokat dönt, az erdőtüzek óriási területekre terjednek ki, a korábban a választásokat elbukó, Istenkirálynak nevezett politikai szereplő hívei pedig igazságot követelve összehangolt támadást intéznek az állami intézmények ellen, polgárháborúba taszítva az országot. Az utcákat felfegyverzett csőcselék járja, az eget fekete füst borítja, az égbolt még ott is narancssárga, ahol egyébként nem tombolnak erdőtüzek, az autópályákon kiégett autók dekkolnak, egyes városokban az emberek bezárkóztak, az utcákon holttestek hevernek. Maga az apokalipszis. A káosz közepette egy gyerekekből álló csapat, élén a Prófétával (igazi nevén: Paul) rejtélyes küldetésre indul, amelynek egyik célja, hogy egy elképzelhetetlen vagyonnal rendelkező szexuális ragadozó fogságából kiszabadítsák az egyik gyerek testvérét. A Próféta azt állítja, hogy hallja az Úr szavát, és az Úrnak terve van a gyerekekkel.

Tudom, csupán a fenti cselekményvázlat alapján bárki azt hiheti, hogy a Himnusz egy átlagos történet szuperhős tinikkel. Tévedés! A cselekmény valójában egyáltalán nem számít. Nem állítom, hogy egy felejtős történet; a legtöbb olvasó valószínűleg hosszú idővel a könyv után is emlékezni fog a vázra: hogy egy csapat kölyök hihetetlen kalandok, már-már meseszerű (igen: tini szuperhős mozifilmbe illő) akciók során törekszik arra, hogy kimenekítsen egy lányt. A lényeg viszont a könyv mondanivalója. Az pedig sokrétű, elgondolkodtató, provokatív, mellbevágó.

Annak ellenére, hogy a most idősíkja valójában 2020-ra datálható, Hawley egy utópisztikus világot formált, bár ennek kivétel nélkül minden eleme rémisztően ismerős. Láttuk már a kaliforniai, a kanadai és az európai erdőket kiterjedt területeken lángolni; szemtanúi voltunk számtalan iskolai lövöldözésnek (a regény egyik fiktív szereplője egyébként a parklandi lövöldözés túlélője); szemtanúi lehettünk annak, hogyan ostromolták meg Trump hívei a Capitoliumot 2021. január 6-án; láthattuk, hogy egy olyan alak, mint Jeffrey Epstein, hogyan vásárol magának bármit, amit akar: szexet, védelmet, hatalmat; és általában véve nap mint nap láthatjuk, hogy a szavak jelentése (mint szabadság, egyenlőség, méltányosság, igazság) aszerint jelent mást és mást, hogy ki mondja. Mintha kifordult volna magából a világ. És ehhez nem kell a Hawley-féle univerzumban elmerülnünk. Még csak az amerikai politikához sem kell értenünk. Elég, ha körülnézünk a magunk háza táján.

A mondanivalója közvetítéséhez a szerző választott egy történetet, és a történetéhez egy közeget. Élt az alkotói szabadságával, és olyan sztorit meg miliőt kreált, amelyet az üzenet közvetítéséhez leginkább alkalmasnak talált. Aztán olyat tett, amire én még nem láttam példát: a regény közepén kibújik a narrátor szerepéből, és írói minőségében, a lehető legegyenesebb módon szól az olvasóhoz, és elnézést kér az általa teremtett világ miatt (amely, ismétlem, ijesztően ismerős). Azt írja, tisztában van vele, hogy az általa teremtett világ nevetséges, és tudja, hogy az sem menti fel, hogy a világ sem kevésbé az, amelyben él. Az a háromoldalnyi szöveg a harmadik rész előtt megállítja az olvasót egy percre. Éppen úgy meg kell állni olvasás közben, és emészteni az olvasottakat, ahogyan Noah Hawley-nak meg kellett állnia írás közben, mert úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik; vagy mert úgy érezte, hogy a vállára nehezedő terhet nem bírja másképp letenni, csak ha Noah Hawley-ként szólítja meg az olvasót, és egy pillanatig nem rejti egy fikciós mű sorai mögé a gondolatait.

A gyerekszereplők többen is bibliai eredetű neveket viselnek: a Próféta igazi neve Paul (azaz Pál, mint az apostol, aki élete során fontos missziókat végzett); az egyik főszereplő Simon (szintén bibliai név), de ott van még Sámson, a fogságba esett lány neve pedig Bathsheba (azaz Betsabé). A Biblia alapos ismerői a szereplők apró cselekedeteiben, szavaiban minden bizonnyal felismernek majd olyan elemeket, amelyek felett az átlagos olvasó esetleg átsiklik. Az öngyilkossági hullám is egy érdekes motívum: értelmezhető úgy, mint egy, a Covid19-hez hasonló világjárvány, de van több másik értelmezése is. Egy adott ponton ahhoz hasonlítja a tizenévesek kétségbeesett, tömeges cselekedetét, mint amikor az előrelátó madarak a földrengés előtti pillanatban felröppennek a fáról. A jelenséget kirobbantó szikrát egy erős szimbólummal magyarázza. Az első áldozat Simon nővére, akit nem sokkal korábban valósággal hipnotizált Frederic Leighton Fiú kisdedet védelmez egy sastól című 1951-es festménye. A kép tökéletesen megfelel a címnek – van azonban egy apró részlet: a fűben, a baba előtt boros amfora látható, ami arra utal, hogy a pikniket felnőttek szervezték, ám a gyerekeket magukra hagyták. Amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk, amikor a gyerekük élete függött tőlük, nem voltak jelen.

Noah Hawley stílusa lehengerlő, magával ragadó, laza. A jelen idejű narráció, a pörgő cselekmény és a fesztelen elbeszélésmód Don Winslow-t juttatta eszembe, ahogy a metsző, kíméletlen társadalomkritika is. A sorok között olyan borzalmak rejtőznek, amelyek Stephen King világát idézik, és az áthallás helyenként egészen egyértelmű – a parklandi középiskolai mészárlás túlélője például Randall Flaggként mutatkozik be a többieknek. (Randall Flagg King egyik visszatérő gonosza, kilenc regényében bukkan fel.) A popkulturális utalások és kikacsintások, valamint a közelmúlt történelmi eseményeire való hivatkozások megkövetelnek ugyan némi tájékozottságot az olvasótól, de ezek ismerete nélkül is garantáltan a könyv hatása alá kerülünk. Ha le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondom: szépirodalmi igényességgel megírt apokaliptikus thriller, de sokkal inkább sokkol és gondolkodásra késztet, mint szórakoztat. Erősen gyanítom, hogy Hawley-nak pontosan ez volt a célja vele.

Noah Hawley Himnusz című regénye kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com