Ez utóbbi kérdést tettem fel Toldi Évának. A kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár a válogatás szempontjairól, a munka nehézségeiről is beszélt.

Tulajdonképpen 23. éve jelenik meg Az év novellái antológia. Mennyire tekinthető hiánypótlónak?

2002-ben, amikor az első kötet megjelent, még valóban hiánypótlónak számított. Mára viszont már hozzátartozik az irodalmi élethez. Ennyi idő alatt megváltozott az irodalomfelfogás, természetesnek gondoljuk, hogy az irodalom nem egyközpontú, több olyan antológiát is elbír, amelyek a „legjobbakat” mutatják be.

Milyen szempontok alapján történik a beválogatás?

A saját szempontjaimról tudok beszélni. Nem csupán jó novellákat szerettem volna összeválogatni. Amikor elkezdtem a munkát, nem kerestem közös nevezőket. Akkor nyugodtam meg, amikor kezdett kialakulni egyfajta háló, tematikus és műfaji csomópontokkal. Tehát nem volt semmiféle prekoncepcióm, hagytam, hogy a szövegek lépjenek kapcsolatba egymással. Mégis úgy alakult, hogy egy számomra nagyon kedves kutatási téma dominanciája rajzolódott ki. Az Újvidéki Egyetem magyar tanszékének tanáraként évek óta kutatom a transzkulturalizmus témáját, vagyis olyan szerzőkkel foglalkozom, akiknek a munkája több kultúrába ágyazódik be. Örültem, hogy egy sor ilyen témájú munkát találtam. Ferdinandy György, Tolnai Ottó, Kontra Ferenc, Majoros Sándor, Cserna-Szabó András, Jászberényi Sándor, Oberczián Géza, Gerzsenyi Gabriella, Szalay Zoltán szövege tartozik ebbe a sorba. Határátlépésekről van szó ezekben, kultúrák közötti átjárásról, de mindegyik más-más aspektusát emeli ki. Van köztük önéletrajzi indíttatású szöveg, dokumentumpróza, de olyan is, amely egy teljesen elképzelt univerzumba visz el bennünket, és megjelenik a dipsztópia is. Ugyanakkor a szövegeknek egy másik csoportja egy másfajta határátlépést tematizál: a főhős hirtelen elveszíti a kapcsolatát a valósággal, átlép vagy átkerül egy másik valóságsíkba, amelyben nem tudatos történések zajlanak, a sejtések jutnak nagyobb szerephez. Krusovszky Dénes, Kiss Ottó vagy Szélesi Sándor szövegeit emelném ki. Ezenkívül a gyerekkortörténetek és az intermedialitás is fontossá válik: Szántó T. Gábor kisgyerek hőse a színházra, Burns Kataliné a mozira csodálkozik rá. Emlékezetesek a novellák apafigurái például Grecsó Krisztián és Margetin István novellájában. De kiemelhetném a hazatérő alakját is: a novellák egy csoportjának elbeszélői alaphelyzete, hogy a főhős hazatér gyermekkorának színhelyére, és visszatekint az életére. Ilyenkor a falu–város kettőssége is megjelenik, ami külön színt visz a történetekbe.

Hogyan jellemezhető az idei összeállítás? Jellemző-e a korosztály, a nemek vagy bármi más? Vannak-e meglepetések a kötetben?

Amikor a válogatás készült, ezekre a szempontokra egyáltalán nem gondoltam. Olyannyira, hogy a szerzők egy részét személyesen nem ismerem, sohasem találkoztam velük, és ez ebben az esetben előny volt. Ráadásul nem életművekben gondolkodtam, hanem szövegekben; olyan szerzők is bekerültek, akik nem túl ismertek az irodalmi életben. Nem a terjedelmi kényszer miatt – Az év novelláinak hagyományosan több mint háromszáz oldalasnak kell lennie –, hanem mert szövegük, ha nem is teljes egészében, legalább részben dialógusba kerülhetett más szövegekkel. Amikor a novellák sorrendjét kellett meghatározni, akkor viszont pontosan ki kellett deríteni a szerzők születésének idejét, napra pontosan, ugyanis az antológia elrendezése időrendi, a szerzők életkora szerinti, a legidősebbtől halad a legfiatalabb felé. Ekkor figyeltem fel arra, hogy a legidősebb (Ferdinandy György) és a legfiatalabb (Masri Mona Aicha) között ötvenhét év a korkülönbség. Egyébként egyáltalán nem volt szempont, hogy milyen korúak a szerzők, most, hogy megkérdezte, néztem utána, hogy az írók fele ötven évnél fiatalabb. Negyvenegy novella jelent meg, a legtöbb a könyvsorozat történetében. A szerzők húsz százaléka nő. De ez sem szándékos, és számomra nem is értelmezhető, hogy ez sok vagy kevés. És hogy vannak-e meglepetések a kötetben? Ezt az olvasók tudják majd megmondani, nekik kell felfedezniük.

Milyen nehézségekbe, speciális helyzetekbe ütközik az, aki ilyen kötet összeállítására vállalkozik?

Volt néhány. Hármat említek. A folyóiratok hozzáférhetetlensége az egyik általános gond. Vannak olyanok, amelyek megnevezik azt a néhány helyet, többnyire fővárosit, ahol meg lehet vásárolni a papíralapú kiadványt. Egy részük nem teszi közzé a világhálón a számait, vagy csak jócskán késleltetve, utólag az egyévi anyagot. Pedig a folyóirat a jelen műfaja. Kit érdekel, hogy mi jelent meg tavaly? Természetesen nem gondolom, hogy ingyen kellene online olvashatóvá tenni a folyóiratot. De azt igen, hogy valamilyen módon, akár fizetős internetes eléréssel vagy reklámok megjelentetésével hozzáférhetővé lehetne tenni a számokat, vagy akár egyenként is az írásokat. Egyébként vannak kiváló példák is erre! Az utóbbiakról mondható el, hogy valóban eljutnak az érdeklődő olvasóhoz. Korábban is nehezteltem emiatt, de mostanra elmondhatom, hogy kifejezetten haragszom azokra a lapokra, amelyek nem képesek ezt belátni. Nekem, újvidéki lakosnak ez különösen kellemetlen, ráadásul hátrányos helyzetbe hoz. A másik bosszantó dolog az volt, hogy a folyóirat, ha meg is jelenteti a honlapján aktuális számának tartalmát, olyan felületesen teszi, hogy még a műfajt sem írja a cím mellé. Így történt meg, hogy hosszasan kutattam egyik kiváló prózaírónk szövege után. Bár tudtam, hogy az utóbbi időben regényrészleteket és verseket publikál, és nekem egyik sem felel meg, a cím alapján mégis érdemesnek tartottam előkeríteni hosszas utánjárással. Aztán kiderült, hogy mégis vers. A harmadik pedig, hogy az írók egyre kevesebb novellát írnak. Talán sohasem jelent még meg ilyen kevés novella, mint tavaly. Volt folyóirat, amely egyetlenegyet sem jelentetett meg.

Kinek ajánlaná a kötetet?

Meglehet, a novellák időrendi elrendezése nem teszi azonnal nyilvánvalóvá a közöttük lévő kapcsolódási pontokat, a kötet mégis folyamatosan olvasható az elejétől a végéig. A szövegek magával ragadják az olvasót, beszippantják őket a világukba. Mindenkinek ajánlom, aki szeret olvasni, szereti az új világok felfedezésének kalandját.

Mennyiben térnek el a mai novellák a klasszikusoktól, mitől működnek?

Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy ma nagyon kevés olyan szöveg keletkezik, amelyre maradéktalanul illene a novella műfaji meghatározás. Az antológiában ezért vannak allegorikus példabeszédek, a tárcanovella felé közelítő szövegek, esszészerű írások, lírai próza, egymással távoli kapcsolatban lévő tömbök összekapcsolásával keletkező munkák, ugyanakkor bekerültek nagy sodrású elbeszélések, feszültséget fenntartó novellák is. Átalában elmondható, hogy a novellák rövidülnek. Továbbá az is, hogy szinte nincs olyan írás a folyóiratokban, amelyekkel még néhány éve is szép számmal találkozhattunk, eltűntek a kizárólag a saját szövegiségére összpontosító írások. Egyértelműen a történetközpontúság felé mozdult el a műfaj, a szövegek a cselekményvezetés módozataira összpontosítanak. A kísérletező, új utakat kereső szándék is a történetnek van alárendelve. Lehet, hogy a mai novellák éppen ettől működnek igen jól.

Az év novellái 2024 antológiát Toldi Éva irodalomtörténész, szerkesztő válogatta, a Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány közösen adta ki Budapesten 2024. február 18-án, a széppróza napja alkalmából. A kötet kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

SzaSzi
Fotó: Toldi Éva engedélyével