A pszichológusok szerint nagyon fontos, hogy emlékezzünk az életünkre, és az idő előrehaladtával egyre tisztábban lássuk az utat, amit bejártunk. Azt nyilatkozta, hogy eredetileg nem akart önéletrajzot írni, de a kötetek népszerűsége mutatja, hogy mennyire érdemes volt. Hogyan élte meg az alkotói folyamatot?

Nehezen írtam meg mind a két részt, sok munka fekszik bennük, de végül is nagy örömet okoztak. Különösen boldoggá tett a fogadtatásuk. Az első kötetet már ötször kellett utánnyomni, és a második kötet is listavezető az eladásban.

Vannak feljegyzései, vagy emlékezetből írja le az eseményeket?

Lényegében emlékezetből írok. Vállalom a felelősséget azért, amit leírok, de természetesen belecsúszhatnak apróbb hibák – ezt belefogalmaztam az előszóba is.

Volt-e különbség a két kötet megírása között?

Többféle eltérés is van. Az első egy furcsa, de közhelynek számító élettani különbség. Nagyon pontosan emlékszem minden 60 évvel ezelőtti névre és adatra – például a gimnáziumi osztálytársaim nevére –, de már kevésbé tisztán arra, ami mondjuk 30 éve történt. Ezért, ha sor kerül rá, hogy megírjam a harmadik kötetet, akkor az lesz a legnehezebb.
A másik különbség az, hogy az első kötet egy olyan időszakról szól – a születésemtől 1957-ig –, amelynek a megítéléséről van Magyarországon közmegegyezés. A másodikról viszont, amely 1957-től a rendszerváltásig tartó időszakot öleli fel, már nem mondható el ugyanez, így ez már megoszthatja az olvasókat.

Mennyire kockázatos ebben az esetben a saját nézőpontot felvállalni?

Az én koromban már megalkuvás nélkül le merem írni a saját véleményemet. Egyébként nehezen mondom ki bármiről, hogy jó vagy rossz. Úgy gondolom, hogy igazából az arányok számítanak. Olyan dologgal, ami tisztán rossz vagy tisztán jó, nagyon ritkán lehet találkozni.

200 darabot rendezett, 14 országban, 20 városban. Kiemelne egy-két előadást, helyszínt, amelyek nagyon meghatározóak voltak a szakmai fejlődése vagy emberi tapasztalatok szempontjából?

Nagyon sok mindent emelhetnék ki. Természetesen Budapest a legfontosabb számomra, de kulcsszerepe volt a pályámon Veszprémnek is. Az itteni előadások közül például a Koldusopera volt meghatározó. A Szegedi Szabadtéri Színház szintén jelentős része az életemnek, ahol az átütő sikerű Háry János is megszületett, Melis Györggyel a főszerepben.
Nagy élményem és sikerem volt Szentpéterváron A víg özvegy bemutatója, ahol különböző országok miniszterei voltak jelen. Azután szintén emlékezetes számomra az Operaház japán vendégjátéka a Carmennel és A denevérrel.

Milyen változásokat látott az évtizedek alatt a színházi életben? Van-e, amit hiányol, és van esetleg olyan, amit fejlődő tendenciának lát?

Nekem a magyarországi viszonyokra van rálátásom. Azt gondolom az egyik legfőbb problémának, hogy a rendszerváltás után a színház elveszítette a fontosságát, azt a kitüntetett érdeklődést, ami akkor volt jellemző, amikor még nem volt internet, meg sok celeb, még a politikában is. És mert akkor a színház volt szinte az egyetlen lehetőség a politikai vélemények kimondására.
Finanszírozási szempontból pedig egy felemás helyzet alakult ki. Már sokan nem emlékeznek, hogy 1949-ben államosították a színházakat. Ez hallatlanul nagy dolog volt. Addig Budapesten egy állami színház létezett, a Nemzeti, és egy, aminek a költségvetését a város állta. De ezenkívül minden társulat piaci alapon működött, és a színészek borzasztó létbizonytalanságban éltek. Az állami színházak visszaadták a teátrumok fontosságát és az alkotók létbiztonságát. A mostani rendszerben, amit a harmadik kötetemben úgy fogok jellemezni, hogy fapados kapitalizmus, a szocializmus és a kapitalizmus elég sok hátránya egyesül. Nagy a kiszolgáltatottság, elég egy bokatörés, hogy egy színész egzisztenciálisan összeomoljon – ez jut a kapitalizmusból. De az viszont a szocializmus maradványa, hogy olyan nagy anyagi jóléthez művészként nem lehet jutni. Úgyhogy ez a szakma már nem olyan, mint volt.
Ezzel szemben vannak nagyszerű előadások és remek színészek. Ez változatlan.

Van olyan ember, akit példaképének tekint?

Az önéletrajzomban több embert is felsorolok. Akinek nagyon sokat köszönhetek, és akit a mesteremnek is tekinthetek, az Nádasdy Kálmán. Az Operaházban rengeteget dolgoztunk együtt, és nagyon-nagyon sokat tanultam tőle. A pályám kezdetén fontos szerepet játszott az életemben Gáspár Margit és Fényes Szabolcs, az Operettszínház két nagyszerű igazgatója. A főiskolán Horvai István volt az osztályfőnököm, akivel sok mindenben nem értettünk egyet. De mégis jó néhány dolgot tőle sajátítottam el a színházi világról.

Egy interjúban elárulta, hogy nagyon szeret utazni. Most, ha megtehetné, hová indulna el legszívesebben?

Ahová fogunk is júniusban, Olaszországba, Ischia szigetére. Nagyon szép hely, már harmadjára fogunk oda visszatérni.

„Amíg élek, remélek! Folytatjuk?” ‒ ezek a Pályázat című levélregényének utolsó szavai. Mi adhat reményt ma?

Reményt adhat az, hogy szemben a világ számos pontjával, itt béke van. Az is, hogy az ország a maga módján fejlődik. Vagy egyszerűen az, hogy zöldellnek a fák, kivirágzott minden, szép az idő. Akinek van lehetősége, hogy egy kicsit örüljön annak, hogy újra tavasz van, annak már érdemes élni.

Számomra úgy tűnik, hogy nagyon egészséges életszemlélettel rendelkezik, ami a magyar színházi világban aránylag ritka. Mi segített megőrizni a nyugalmát, a szuverenitását?

Vannak bizonyos alapelveim, amelyek szerint mindig is éltem. Az egyik, hogy ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget saját magadnak. A világ hatalmas, abban az ember egy porszem. Magyarország és a színház is egy porszem. Szerintem ebből kell alapvetően kiindulni, és a dolgok fontosságát megítélni. A másik alapelvem az, hogy lehetőleg soha senkinek ne ártsak, hanem amennyire csak lehet, inkább használjak. Így nyugodt lelkiismerettel tudok minden reggel felkelni. A harmadik pedig az örömre való készség. Én mindig azok közé tartoztam, akik örülnek, ha van egy fél pohár vizük. Mindig nagyon tudtam mindennek örülni, és a leszármazottaimat is próbálom ebbe az irányba terelni.

Szinetár Miklóssal 2024. június 14-én, pénteken 18 órakor találkozhatnak a győri 95. Ünnepi Könyvhét és 23. Gyermekkönyvnapok keretében a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának második emeleti rendezvénytermében (Győr, Baross u. 4.).

Szabados Éva