Már az is segít kilépni a felpörgetett élettempóból vagy a megszokottság monotonitásából, ha egy könyvvel a kezünkben – és a telefont hátrahagyva – ki tudunk ülni egy szép helyre, folyópartra, kertbe, és bele tudunk merülni kicsit az olvasásba. Sokan panaszkodnak arról – olvasni szerető emberek –, hogy már nincs idejük belemélyedni egy könyvbe, úgy mint régen. Gyorsul az életünk, ez sok szempontból a társadalmi környezet hatása is. De tudatos lépésekkel tehetünk valamit azért, hogy visszanyerjük a „lassú időnket”, amelyben végre befelé fordulhatunk és felfrissülhetünk, megállítva a kívülről ránk ömlő, feldolgozhatatlan mennyiségű információ- és ingeráradatot.

Dr. G. Tóth Anita, a nagykállói Sántha Kálmán Szakkórház pszichiáter szakorvosa, a Magyar Irodalomterápiás Társaság tagja ír arról egyik tanulmányában, hogy milyen módon hat az irodalom az olvasó emberre. Az identifikáció és a mentalizáció fogalmát emeli ki. Az identifikáció során az olvasó azonosulhat a mű valós vagy fiktív szereplőjével. A nézeteit, viselkedésmódját belülről ismerheti meg, reflektál rá, és akár sajátjává is alakíthatja.

A mentalizáció lényege pedig abban áll, hogy „a szereplők érzelmeinek azonosítása segít a saját érzelmeinket megérteni, elindíthatja azok feldolgozását, elfogadását. Mélyebb szintre hatol, mint az identifikáció: nem az azonosulásra helyezi a hangsúlyt, hanem az élményszerű, belátó megértésre. Az egyén a saját és mások mentális állapotairól gondolkodva mások és saját viselkedéséről realisztikus modelleket tud felállítani.” (G. Tóth Anita: Az irodalmi szövegek hatása, a szimbólumok befogadása)

Az irodalmi szövegek közül azért emelném ki a vers jelentőségét, mert intenzitásával, zeneiségével és tömörségével rövid idő alatt nagyon hatékonyan segíthet kapcsolódni a saját lelkünkhöz. Szép formába öntve fogalmazza meg a bennünk is zajló folyamatokat. Ez segít mélyebben átélni és elfogadni azokat a belső jelenségeket, amelyekkel nem mindig könnyű szembenézni, és esetleg megpróbáltunk elnyomni magunkban. Segítenek találkozni teljesebb önmagunkkal, és felszínre hozni azt, akik igazán vagyunk.

„A versek időszámítása különbözik a hétköznapi események vagy akár a megrendelésre készülő munkák objektívnek ható idejétől. Olyan, mintha egy belső, szubjektív tartam határozná meg a születésük ritmusát. Az ausztrál őslakosok álomideje jut róla eszembe, akik úgy tartják, hogy a nagybetűs Álom az élettel párhuzamosan zajlik, és állandó kapcsolatban állnak vele az éjjeli álmodáson vagy a nappali ábrándozáson keresztül. Minden ember öröktől fogva létezik az Álomban már azelőtt, hogy megszületett volna, és az után is, hogy meghal. A vers is valami ilyesmi. Nincs előre kalkulálható ideje, és a róla való gondolkodás más munkáktól függetlenül, illetve azokkal párhuzamosan is zajlik.” (Závada Péter)

A versekre hangolódáshoz pedig a legcsodálatosabb és mindig rendelkezésünkre álló helyszín és alap a természet, amely a költők számára állandó inspiráció. Hiszen – ha képesek vagyunk lelki szemeinkkel látni – analógiák sorát kínálja az emberi természet feltárására. Az erdők, mezők, hegyek, folyók hatalmas bölcsességet rejtenek, melyekből meríthetünk, ha párbeszédbe tudunk velük elegyedni.

Reményik Sándor: Őszi csodák

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Zöldnek tartotta meg
Szép reménység-ruhában
Az, aki megtarthat mindeneket.
És én is élek,
És én is élek
S megvannak mind, akiket szeretek.
S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
Eljönnek hozzám az őszi csodák:
Másodszor borulnak tündér-virágba
S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
Az almafák.

S a drága földön, nem is olyan messze
Másodszor érett meg most a cseresznye,
Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
Őszi bánat és lila gyász után,
Októberi dombok oldalain
Pompázik a tavaszi kankalin.
Rügyet bont minden ág
S belőlem is szinte nap-nap után
Kihajt egy vers-virág.
S ki tudja még mi lesz?
Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
Lombkoronás, orgonás áhítattal.

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, -
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.

Az angolszász országokban nagyon komolyan veszik a költészetben rejlő lehetőségeket, hiszen a kutatások szerint önmagunk megértése mellett támogatja az érzelmek kifejezését és javítja az önbecsülést is.

Ha szeretnénk belemerülni egy versbe, megkereshetjük, hogy elsőre mi érint meg bennünket belőle, és tudatosíthatjuk, hogy miért. Érdemes hangosan fel is olvasni valakinek, mert akkor megelevenednek a ritmusok, megzendülnek a benne rejlő érzelmek és gondolatok. Ha úgy érezzük, hogy egy adott vers nagyon pontosan közvetíti belső világunkat, érdemes megtanulni „by heart”. Így mindig velünk lesz, és eszünkbe juthat, amikor szükségünk lesz rá.

„A jó vers élőlény, akár az alma,
ha ránézek, csillogva visszanéz,
mást mond az éhesnek s a jóllakottnak
és más a fán, a tálon és a szájban,
végső tartalma, vagy formája nincs is,
csak él és éltet.”

(Weöres Sándor)

Szabados Éva

Forrás: citatum.hu, xn--irodalomterpia-5gb.hu, arcanum.com, idezetabc.hu

A képek a Canva alkalmazásból származnak.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: „Amikor énekelnek a szavak…” ‒ a versterápiáról