H. P. Lovecraft, ez a huszadik század első felében tevékenykedő különös fazon rövid élete alatt igen érdekes és messze ható életművet hozott össze, és ugyan nem ő volt korának egyetlen valamirevaló weird-szerzője, aki szürreális élőképként ágyazott a hétköznapok világa alá ősistenek alkotta rémületes panteont – például a Conan-históriákról elhíresült, és szintén sajátos életívet magáénak tudó Robert E. Howard is hasonlóan titkos és mágikus színtereket konstruált a színfalak mögé –, de azért Lovecrafté a legtöményebb „Cthulhu-verzum”. Elsőre úgy tűnhet, mivel az alapmítoszhoz nem feltétlenül kapcsolódó novellákat és kisregényeket is írt, hogy ezeknek túl sok köze nincs a más csillagokról idelátogató, majd az óceánok mélyére hosszú időre megpihenni tért ősgigászokhoz, de ebből a nézőpontból valójában mégsem szálazható szét az életmű élesen elválasztott halmazokra: lett légyen bár néha egészen sci-fiszerű egy-egy adott cselekmény és világépítése, vagy zsugorodjon kozmikus távlatokból kisebb terű rémhistória keretei közé, a homályból legtöbbször csak pillanatokra elősejlő ősistenes szál, vagy csak a konkrétumokat meg sem pendítő „utalások” arra engednek következtetni, hogy mindent egybevetve mégis az egész hagyaték ugyanabban az univerzumban zajlik.

Lovecraft az utolsók egyike volt, aki a 19. században csúcsra járatott romantika rémirodalmi oldalhajtásait még képesnek bizonyult valószerűvé formálni, és ez a húsba vágó plasztikusság éppenséggel a dermesztő idegenség mértékletes adagolásából fakadt, hiszen a lehető legritkábban mutat rá konkrét lényekre, és az események mögötti ténykedésükből is alig láthatunk meg valamicskét. Narratív technikája a jelzős szerkezetek, cselekmény- és karaktertípusok repetitív, már-már monomániás ritmikájára épül, ezzel is folyton újrafalazva világának fullasztó zártságát, amit még a kozmikus idő- és tértávlatok sem tudnak megnyugtatóan visszatágítani, nem beszélve a borítékolható végkifejletekről. A romantika szerzői eleve, helyzetükből is fakadóan, birtokában voltak még annak a már említett hangulatfokozó adaléknak, ami mára, a modern eszközökkel zajló aprólékos feltérképezések korában már nem vagy csak alig alkalmazható: a még ki nem ismert, fehér foltokkal tagolt bolygó lépésenkénti felfedezésének felfűtöttsége. Nem valószínű persze, hogy Lovecraft ténylegesen úgy gondolhatta, ősistenek alszanak a mélyben jó sorsukra várva, bár ki tudja, rémlátomásokkal, belső szörnyekkel haláláig viaskodóként emlékszik meg róla a hálás utókor, de akkortájt még sokkal elképzelhetőbbnek tűntek az ismeretlen rémségekkel lakott szegletek, óceánok és szigetek, vagy akár a közeli ódon kastélyok. Összességében tehát a lovecrafti univerzumra nem muszáj feltétlenül párhuzamos valóságként vagy történelmi-fantasyként gondolni, minden szokatlansága ellenére valójában izgalmasabb saját múltunk baljósra kalibrált időszegleteként elkönyvelni.

A teljes prózai kiadás mellett jelentek már meg itthon is képregényverziók, most a Gabo Kiadó vállat be egyet, mégpedig az életmű alapvetésként is számon tartható Cthulhu hívásának feldolgozását. A kötet a Dagon című képnovellával nyit, ami gyakorlatilag mindazt sűríti, amiről eddig szó volt: a főhős az óceánon hánykolódva valamiféle mocsaras lápra sodródik, majd sosem látott tengeri lények maradványai közt bóklászva egy fennsíkra jut, hogy aztán szembenézzen élete legmegrázóbb élményével. Ám nem itt ér véget a történet, a civilizációba visszatér ugyan, de lelki békéjét többé már nem leli. Természetesen a sztori szimbolikus olvasata is érdekes: saját lényünk sötét zugaiban tévelyegve a megfelelő lelkierők nélkül könnyen csapdába eshetünk, és mivel a valódi megmérettetések igazából belül zajlanak le, a külső harcok gyakorlatilag semmiségek azokhoz képest.

Az első világháborút követően íródott Cthulhu hívása gyakorlatilag az összes olyan elemet tartalmazza, amelyekből mondhatni hiánytalanul összeállt szerzőjének narratív receptgyűjteménye: kapzsiság, félelmek, undor, vágyak, rémület, magány, állandó feszültség és nyughatatlanság, végül pedig a fókuszálhatatlan rettenet (valójában testetlen) testet öltése. Persze nem minden – így például a vágy sem – a mai profán fogalmak szerint értendők, ezekben a kiúttalan körökben elsősorban olyan titkok és tudások megszerzése, majd birtoklása a cél, amiket valójában mégsem lehet birtokolni. Mindezt jól szimbolizálja a novella (és a képregény) vége felé is a tengerből kiemelkedő városromszerű monolit: egyszerre időtlenül ősi és frissen napvilágra kerülő, nincs rajta egyáltalán emberi értelemmel értelmezhető mértani alakzat és vonalvezetés, így sem oka, sem célja nem kiismerhető. És persze a benne való bóklászásnak nagy ára lesz: az addig stabilnak hitt értelem megbomlása és/vagy akár a botor betolakodó halála. A három szálon futó cselekményvezetés és világokon átívelő kalandsorozat egyszerre ránt messzire térben és időben, rámutatva a kozmikus távlatokra is a megbolydult csillagképek tükrében, hogy aztán a lehető legközelebbi iszonyatokkal is szembesítsen, kisszerű és meddő vágyakkal terhelt lelkületünkkel. Bukásra ítélt főhőseink próbálnak ugyan kapcsolódni valami sokkal nagyobb szabásúhoz, miközben már a legtermészetesebb józansággal is belátható lenne, ezek a rajongott ősgigászok pillanat alatt lehámoznak bárkit az emberi értelem törékeny bástyáiról, az összes megtartó morált hatályon kívül helyezve: „(…) a megszabadított nagy öregek megtanítják, hogyan kell új módokon harsogni, ölni, kéjelegni és élvezkedni! A földet elemészti a pusztító szabadság lángoló eksztázisa!” Ez utóbbi mondatot, a gonosz e kifordított szabadság-magyarázatát érdemes alaposan átgondolni, Lovecraft többek közt nagyon is jól tudta, hogy a modern ember vágyakkal teli szabadságvágya és annak nyakatekert magyarázata valójában romlásba taszító szabadosság, semmi egyéb.

A Cthulhu hívása a világ különböző pontjain felbukkanó titkos szekták és rendek képviselte bálványimádás leltárba vétele, a megnevezhetetlen és valójában formátlan sötét istenségek követésén alapuló vallás minden vonásában baljós és fókuszálatlan, lebontja az ember erkölcsi tartását, az egyébként is túl vékony és sérülékeny civilizációs mázat, hogy aztán a káosz poklába merülve már ne is kelljen felvállalni az egyéni és szociális felelősség terheit. Minden olyan szereplőre a romlás és a gyötrelmes halál vár, aki az események során a kézről kézre járó Cthulhu-szoborban bármiféle önös érdekeket szolgáló lehetőséget lát, ezek a bálványerők messze hatalmasabbak az átlagember tűrőképességénél.

Dave Shephard képregényes adaptációja (A Dagont Pete Katz dolgozta át, és még storyboardot is rajzolt hozzá) néhány ponton eltér az eredeti novellától, és pár kihagyott, valamint két betoldott figurával inkább időrendben halad, amivel egyszerre épít klasszikus kalandtörténeti narratívát, lépésenként fokozva a feszültséget, hogy aztán a lezárása mintegy önmagába fordulva domborítsa ki mindazt, amit eddig részleteztünk. Shephard a régi vágású figuraábrázolás elkötelezettje, rajzai nem rugaszkodnak el különösebben extrém irányokba, kameralehelyezése leggyakrabban rendezői nézőpontú, ritkán mozdul el alsó vagy felső állásba, ráadásul szereti a karakterekre és érzelmeikre összpontosító közeliket. Amikor mégis eltávolodik kisebb-nagyobb totálokba, akkor gyakran a paneleket magukat is kitágítja valamilyen szögben, ezekkel is érzékeltetve a pszichés torzulásokat. Bár néha maguk a szörnyek is megjelennek, de mindig sejthető, hogy azok nem feltétlenül a teljes vagy végső formáik – már ha egyáltalán van nekik olyanjuk. Személyes bánatom, hogy gyakori a modern fantasy-festményeken Cthulhu és más ősistenek konkrét kontúrokkal, színekkel, akár bőrtextúrákkal való ábrázolása, és bár Lovecraft is használt olyan kifejezéseket, mint polipszerű és hasonlók, gyakran hangsúlyozta, hogy ezek a halálukban is halhatatlan lények valójában nem hús-vér figurák. Nagy ritkán felsejlő alakjuk leképezése olyasféle benyomás, amit a rémült ember tudata vetít ki rájuk félelmei manifesztációjaként. Shephard is megrajzolt persze ezt-azt, igazodva az eredeti leírásokhoz, de ezek a némileg stilizáltabb figurák sokkal inkább alkalmasak a továbbképzelésre, mintsem a pontos meghatározásra. Szerencsére nem adatokkal körülírt és fotórealisztikusan megrajzolt szörnylexikont készített, hanem egy átgondolt és jól felépített weird-képregényt. (Keménytáblás, 144 oldalas, színes, fordította: Juhász Viktor)

H. P. Lovecraft művei kölcsönözhetők a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu