2021 nyarán kíváncsian kéredzkedtünk be az akkoriban mind szélesebben szárnyait bontogató Torula Kortárs Művészeti Kiállítótér és Műteremház markánsan kézzelfogható kulisszái mögé. Akkor, ott valami olyan nóvummal ismerkedhettünk meg, amely eddig Győrben – ilyen volumenben – nem létezett: a Concilium Arts Alapítvány által, a Győri Szeszgyár és Finomító Zrt. főtámogatásával működtetett művészeti projekt győri, Győr környéki fiatal, pályájuk elején járó alkotóknak szándékozott bázist biztosítani a tevékenységükhöz műtermekkel, bemutatótérrel, másrészt pedig felkarolni a – széles értelemben tekintett – kortárs művészetet, egyéni „részvétellel” szerethetőbbé tenni úgy, hogy közben a látogatók, befogadók részére, fizikai kapcsolódási pontokat kínálva, aktív közösségi szerepvállalást valósíthasson meg kiállításokkal, koncertekkel, különböző workshopokkal, programokkal.

Eljött az ideje, hogy szűk három év elteltével újra körülnézzünk náluk, vajon megvan-e még az a lendület és eltökéltség, amely a – roppant szimpatikusan – nagyratörő célokhoz és tervekhez szükségeltetik, így ismét ellátogattunk hozzájuk. Szombathelyi Sára operatív vezető (a képen balra) és Sury Dalma rendezvényszervező (a képen középen) fogadtak bennünket, és még mielőtt a részletekbe mennénk, örömmel írom le konklúzióként, hogy a torulásoknak 2024-ben is céljuk egy összművészeti közösség létrehozása, valamint szándékaik szerint „nevük és jó hírük” a városban egyre nagyobb nyilvánosságot kapna, egyre inkább jelen lenne.

A hely, ahol járunk, amely otthont ad a Torula Kortárs Művészeti Kiállítótér és Műteremháznak, a szeszgyár fennhatósága alá tartozik, az üzemi csarnokban (és a hozzá tartozó helyiségekben) az 1990-es évek elejéig folyt – a torulának elnevezett – takarmányélesztő-gyártás. Az épület 2019 óta azonban már kiállító- és közösségi tér, valamint műtermeknek berendezett kisebb szobák funkcióját tölti be, harmonizálva „azzal a tendenciával, hogy a (nagyobb) városok próbálják megtartani az emblematikus ipari épületeket – mondta el nekünk Sára –, miután a városok karakterisztikája annyira egyforma kezd lenni manapság, hogy egy-egy fotó alapján nehezen dönthető el, hol is járunk”. Igyekeznek magába a térbe is behozni az embereket, ezzel a céllal szervezték meg a tavalyi évben az úgynevezett gyárkoncerteket a felső szinten, ahol hazai zenészek mutatkoztak be. Az összművészeti törekvéseik már itt tisztán megmutatkoztak, hogy az egyes művészeti ágak közönsége felfedezhessen más művészeti ágakat is magának. A műtermekben (8 egyéni + 1 közösségi) például jelenleg is képviselteti magát keramikus, zeneszerző, grafikus, szobrász, képzőművész – sorolta Dalma. Így nagyjából teljesen lefedik az ágazatot.

A győri művészeknek is próbálnak megmutatkozási helyet biztosítani, a jelenlegi Pintér Gábor-kiállítás után a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola diákjai – már nem először – veszik birtokukba az alsó teret, a nagy csarnokot (ráadásul most nem is a képzőművészeti, hanem a tánc képzés területéről). Erőteljesen dolgoznak a helyi kulturális élet további résztvevőivel kiépítendő összeköttetéseken is, például a Széchenyi István Egyetem Design Campusával már elindult egy aktívabb kapcsolati párbeszéd közöttük. Ezenkívül a „portfóliójukban” szerepelnek kívülről jövő megkeresések is, mint tavaly év decemberében a Bercsényi-középiskola egyik végzős sportosztályának egy egynapos pop-up kiállítása, amelyen tulajdonképpen élő szobrokat alkottak a diákok különböző sportot és művészetet összekötő szituációkban, ahol mindegyik installáció egyben egy önreflexió is volt. „Itt igazából nemcsak művészettel kapcsolatban segítettünk nekik, hanem hogyan kell rendezvényszervezés, projektmenedzsment szempontból felépíteni ezt az egészet” ‒ mesélte Dalma. Ráadásul ebben a projektben egyaránt részt vett a Torulán (művészeti rész) kívül a StartITup (menedzsment feladatok) és a MOKKA (kivitelezés) csapata is – utóbbi szervezet nemrég költözött be az egyik emeleti műterembe. De rendeztek már Startup Szerdákat art and business témában tartott előadásokkal a felső térben (most júniusban is lesz majd), egyszóval igyekeznek összekötni az azonos értékek mentén szerveződő helyi közösségeket.

A részvételen alapuló művészeti programok és kiállítások mellé igyekeznek továbbá kísérőeseményeket társítani, így segítve az értelmezést (pl. tárlatvezetések) vagy befogadást, de tartottak már például közös kollektív rajzolás workshopot a Maurer Dóra-kiállítással kapcsolatban. Ezek az alkalmak mind segítenek jobban megismerni az adott művészeti ágat. A tavalyi évben Lőrincz Réka és Vékony Dorottya duokiállításához, amelynek fókuszában alapvetően a nők és a női szerepek álltak, szerveztek egy nagy sikerű „bunkerépítő” workshopot, ahol a résztvevők egy rakás felhalmozott „szemét” (már nem használt tárgyak, azok darabjai… stb.) felhasználásával építhettek saját „bunkert” a traumafeldolgozás leképezéseként. Rendkívül változatos munkák készültek el, amelyek mindegyikén átsütöttek az egyéni személyiségek és reflexiók. „Próbáljuk úgy közelebb hozni a kortárs művészetet az emberekhez, hogy abban a pillanatban, amikor tudnak velük kapcsolatot teremteni, valahogy egy kicsit a sajátjuknak érezni, akkor egy lépéssel közelebb kerüljenek az egészhez. Szeretnénk lehozni a kortárs művészetet az emberek szintjére, mert nagyon sokat: kiszakadást a valóságból, teljesen új nézőpontokat, párbeszéd-lehetőségeket tudnak adni nekik” ‒ foglalta össze Sára az eddig elmondottakat. „Így ki lehet nyitni az emberek komfortzónáját – tette hozzá Dalma –, egy kicsit mögé nézni, és bár lehet, nem tetszik majd, amit ott látnak, de legalább befogadtak valami új élményt, amivel kicsit mégis többek lettek a végére.”

„A kortárs művészet nem azért készül, hogy szép legyen, hanem hogy esetlegesen kimozdítson, botrányt keltsen benned, hogy valamilyen komfortzónán kívüli érzést generáljon” ‒ magyarázta Sára. A kiállításokhoz kapcsolódó tárlatvezetéseket próbálják úgy szervezni, hogy a „szakmaiságot egyfajta emészthető formában” közvetítsék azoknak az érdeklődőknek, akik netán kevéssé találkoztak még ezzel a kortárs művészeti jelleggel. A mostani, Second Day in Paradise (Gold, Girls, Guns and Proxima b) című Pintér Gábor-kiállításra például ismét Petrányi Zsolt művészettörténészt kérték fel vezetésre, aki nagyszerű humorral, ugyanakkor a tárlat mélységeit megtartva kalauzolja végig a közönséget a műalkotásokon – egy korábbi tárlatbemutatóját követően pedig egy nagyjából félórás „small talk” beszélgetésre is lehetőség nyílt, ezek még inkább segíthetik az értő befogadást. A kiállításokat a torulások igyekeznek mindig aktuális témák köré szervezni (pl. női szerepek, mesterséges intelligencia térnyerése… stb.): „Olyan hot topic-okat akarunk hozni, amelyekről jelenleg nagy diskurzus folyik a világban” ‒ fogalmazta meg Dalma a koncepcionális törekvéseket.

Laikusként fordultam feléjük azzal a gondolattal, hogy úgy vélem, sosem voltak még ennyire szabadok a műalkotások értelmezési lehetőségei, mint a kortárs festészetben – a mostani kiállítás alkotója, Pintér Gábor szerint például az alkotások végső magyarázatát maga a befogadó adja meg. „Nem általánosítanám le annyira, de abszolút így van – helyeselt Dalma. – Mindenképpen szeretnének párbeszédre lépni a nézővel.” Ennek mentén felmerülhet-e az a veszély, hogy a művész nem tud egyértelmű üzenetet megfogalmazni, egyáltalán szándékában áll-e bármit is megfogalmazni? – szőttem tovább a gondolatmenetet. „Én azt gondolom, hogy akkor lehet egy művész elismert, ha van üzenete – válaszolta Sára. ‒ Egy öncélú alkotási folyamatból nem lesz nagy alkotó.” Dalma ezt annyival egészítette ki, hogy „lehet az az üzenet, hogy egy befejezetlen dolgot hagyok ott, és a nézőre bízom, hogy befejezze az adott munkát, mert szerintem a mai világ erős lenyomata az, hogy nem tudjuk, merrefelé megyünk. Egy nagy bizonytalanság van, és ezért mindenki másképp értelmez mindent; lehet az az üzenetem, hogy abbahagyom egy bizonyos ponton, onnantól rád van bízva.”

Az irodalomban is – legyen az mondjuk novella vagy vers – új rétegeket ad az alkotáshoz az a személyiség, aki éppen azt olvassa, fejtegette Sára, „abban a pillanatban, amikor én a saját traumáimmal, küzdelmeimmel megnézek egy festményt, nekem teljesen mást fog adni, mint mondjuk akár egy kisgyereknek, aki teljesen más világszemlélettel és nyílt elmével teszi ugyanezt.” A klasszikus művészet sokkal direktebb eszközökkel, sokkal szilárdabb keretek között operált, „ma pedig már ezek a keretek tépődnek szét, mert behozunk új technikákat, új gegeket, amelyeket eddig a festészetben nem alkalmaztunk” ‒ mondta el Dalma, amihez Sára azt tette hozzá, hogy manapság sokkal szabadabb az átjárás az alkotóknak is. A külföldi művészeti egyetemeken már nincsenek olyan direkt választóvonalak, hogy például a festő szakon tanulókat csak festészeti technikákkal ismertetik meg, „egy teljesen szabad áramlás van a művészeti ágak között, rengeteg közös projekt és együttműködés. A kollektíva élmény a jelenkori művészeti társadalomnak egy nagy divatja.”

Mindenki személyes megélésen megy keresztül, egyfajta önreflexióként is az adott műtárggyal való kapcsolatba lépésekor – Sára egy másik példaként a kortárs táncot is megemlítette ‒, ez pedig „egy szabad szellemű gondolkodást biztosít, egy új energiát szabadít fel benned. Az egy fontos üzenete ma a művészetnek, hogy gondolkodj, és legyen saját véleményed – hogy folytasd, amit látsz.” És a torulásoknak ezért is törekvésük, hogy beszélgetéseket kezdeményezzenek, beszélgetéseket indítsanak el a műalkotásokról, mert ha vannak olyan terek és lehetőségek, ahol más nézőpontú emberek tudnak találkozni, kapcsolatba lépni egymással, ennek folytán sikerülhet megérteni és elfogadni a másik véleményét. Sára elmondása szerint nekik általában inkább a 30 és 50 éves közötti korosztályt sikerül elérniük a programokkal, kiállításokkal, Dalma pedig, aki sokat foglalkozott múzeumpedagógiával is, azt tartja „nagy kitörési pontnak, hogy a gyerekekkel már időben elkezdeni megszerettetni a műalkotásokat, hogyan kell rájuk nézni, mit nézünk rajtuk, milyen kérdéseket teszek fel saját magamnak velük kapcsolatban”.

És ha már korábban szóba jöttek a társ-, illetve egyéb művészetek: két évvel ezelőtt a Torula kiállítótere otthont adott a RÉV Színház Etűdök Vidnapjára című háborúellenes előadásának is, említettem meg, mire Sára lelkesen mondta el, hogy „nagyon szeretjük az olyan projekteket, amikor a művészek elkezdik a teret használni, térspecifikus dolgokat találnak ki”. Ehhez a darabhoz például az egész alsó részt hadszíntérré alakították át, „ami egyrészt végtelenül nyomasztó volt, ugyanakkor nagyon élővé tette az előadást, nem megszokott perspektívát adott az egésznek. Kell, hogy ennek a fajta alternatív színháznak új megmutatkozása legyen itt is.”

Mindezeken túl aztán szóba került még a 2021 májusa és 2023 januárja között rendkívüli sikerrel zajlott Győrinek lenni… című átfogó közösségi projekt, melynek során helyi fiatalokat hívtak össze, hogy részben előadóművészek, részben alkotóművészek (zene, tánc, grafika, festészet, térplasztika) beszélgessenek közösen workshopok formájában, melynek eredményeként egyedi performansz is született. Az Art Residency programjuk, amikor külföldi művész vállal huzamosabb idejű „ittalkotást”, egyben kiállítási helyszínt is biztosítva neki, jelenleg is tervekben van: egy szlovák művész fog érkezni a közeljövőben két hétre.

A Torula alapvető működését – a főtámogatón kívül – pályázatokból tartja fenn; a kiállítások megtekintése ingyenes, viszont a további programok belépőjegyesek. Közelebbi és távlati tervekkel egyaránt rendelkeznek, melyek között szerepel, hogy a felső részt szeretnék még biztonságosabbá tenni, mivel jelenleg 30 főben van maximalizálva ott a látogatói létszám. A már említett gyárkoncertek azon az emeleti szinten kapnak helyet: többnyire az elektronikus zenei vonal jelenti ezeken a programokon a főszerepet, de volt itt már egy kisebb szimfonikus fellépés is 8 zenésszel. Tervezik a nyitást más zenei műfajok felé is: Sára egy kültéri mapping ötletét említette, ahol a jazz kerülne a középpontba.

Hogyan is fogalmaztam az elején? Hogy megvan-e még az a lendület és eltökéltség a Torula Kortárs Művészeti Kiállítótér és Műteremház részéről, amely egyrészt a magas szintű szakmaiságot feltételezi, másrészt pedig a nyitott, közösségi, művészethez történő kapcsolódást célzó törekvésekhez elengedhetetlen? Elég volt csak Szombathelyi Sárára és Sury Dalmára pillantanom, hogy máris elfelejtsem – amúgy is csak megalapozatlan, provokatív felvetésnek szánt – kétségeimet. Mert a két hölgy szemeiben csillogó hit, akarat, önbizalom, tapasztalat és pozitivitás mindent visz, és a modern művészetek többféle értelmezést nyújtó olvasatával szemben félreérthetetlen egyértelműséggel mutatja, hogy mindaz, amiről beszélgettünk, más kezekben nem volna jobb helyen. Ebből pedig most már én sem engedek!

Szilvási Krisztián
Fotók: Vas Balázs