A legismertebb ilyen összecsapás talán a Thermopülai-szorosban Kr.e. 480-ban lezajlott csata volt a maroknyi görög és a hatalmas perzsa haderő között. Ehhez hasonlítható a camerone-i ütközet, amely nevével ellentétben nem Afrikában, hanem Mexikóban történt 1863-ban, és a Francia Idegenlégió (Légion étrangère) identitásának alapját képezi. A „csata” hadtörténészi értelemben nem tekinthető csatának, hiszen nem főerők közötti összecsapás, sőt, kifejezetten kis erők között zajlott le. De hogy kerültek „francia” katonák Mexikóba?

Az 1821-ben Spanyolországtól függetlenné vált Mexikó vezetője, Agustin de Iturbide 1822-ben császárrá koronáztatta magát I. Ágoston néven ‒ igaz, csak egyetlen évig volt képes posztját megőrizni, majd elmenekült az országból. Mexikó ezt követően köztársasággá, majd 1846-ban szövetségi köztársasággá vált. A köztársasági államforma azonban több esetben is a katonai diktatúrát rejtő fügefalevélnek bizonyult a történelmében, ráadásul az Egyesült Államoktól elszenvedett katonai vereséget követően az ország elveszítette területének több mint felét. Ezután a konzervatív és liberális erők küzdelmének – előbb politikai majd tényleges – csatatere lett, és a Mexikót alkotó államok két táborra szakadtak. 1855-ben a liberális, zapoték származású Benito Juárez (a képen) lett Mexikó igazságügyi minisztere, majd később miniszterelnöke, és egyre radikálisabb egyház- és közösségellenes reformokat vezetett be. A magántulajdon előretörését támogatva 1856-57-ben gyakorlatilag minden közösségi tulajdont betiltottak, ami nagyon kedvezőtlenül érintette a vidéki őslakosságot, mivel a közös földjeiket elveszítették, és nem volt pénzük megvenni az elárverezett parcellákat. A vallásos rétegek ellenszenvét szintén kiváltotta a kormányzat, mikor kiűzte az országból a jezsuitákat, és az egyházi birtokokat elkonfiskálta. Ahogy az 1936-39-es spanyol polgárháború egyik kirobbantó oka az antiklerikalizmus lett, úgy az 1857-ben kitört mexikói polgárháborúban (avagy „reformháború”, spanyolul Guerra de Reforma) is ez volt a helyzet. A konzervatív erők ugyan 1857 decemberében elfoglalták a fővárost, majd új kormányt alakítottak, de a háború menete hamarosan megfordult. Az északi és déli államok inkább a konzervatív, a centrumban fekvő régiók a liberálisokat pártolták. Az Egyesült Államok a liberálisokkal rokonszenvezett, és ez végül döntőnek bizonyult.

Juárez erői 1860 végére visszafoglalták Mexikóvárost, és birtokba vették a kereskedelmi szempontból kulcsfontosságú kikötőt, Veracruzt a Mexikói-öböl partján. A polgárháború a liberális erők sikerével véget ért, bár jó pár állam a konzervatívok kezén maradt, és nem igazán engedelmeskedett a központi akaratnak. Juárez hamarosan folytatta az egyházi birtokok eladását, az ellenálló püspököket pedig száműzte. Az ország azonban súlyosan eladósodott, és a birtokeladásokból érkező bevétel nem volt képes ezt kompenzálni. Az állam nehéz helyzetére hivatkozva az elnök 1861-ben két évre felfüggesztette az államadóság kamatainak kifizetését, ami gyakorlatilag államcsődöt jelentett. Mivel a mexikói állampapírok nagyrészt külföldi kézben voltak, ez óriási felháborodást keltett Nagy-Britanniában, Franciaországban és Spanyolországban. A három európai hatalom 1861 végén megtorlásként hadihajókat küldött Veracruz elfoglalására. Az európai beavatkozást az tette lehetővé, hogy az Amerikai Egyesült Államok éppen történelme addigi legválságosabb időszakát élte, és polgárháborúba süllyedt. Habár a spanyol és brit erők 1862-ben elhagyták Mexikót, a francia császárnak, III. Napóleonnak más tervei voltak. A francia sereg visszaszorította Veracruz környékéről a mexikói erőket, és ezzel megkezdődött az úgynevezett második francia invázió Mexikóban (az első egy pár hónapos támadás volt Veracruz ellen 1838-39-ben).

Napóleon Lajos, uralkodói nevén III. Napóleon a nagy Bonaparte öccsének fia volt, ekkor járt hatalma csúcsán. Az 1853-56-os krími háborúban Oroszország ellen, az 1859-es francia‒osztrák háborúban Ausztria ellen ért el katonai sikereket, és úgy látta, elérkezett az idő, hogy Latin-Amerikában is erősítse Franciaország pozícióit. Számított a mexikói konzervatívok támogatására, akik közül sokan monarchisták voltak. Hogy megnyerjen más európai hatalmakat a mexikói francia protektorátus tervéhez, olyan uralkodót akart szerezni a trónra, aki mind a mexikói egyház, mind Európa számára elfogadható. A választása végül Ferenc József osztrák császár öccsére, Miksára esett, aki elfogadta a jelölést. Habsburg Miksa kalandvágyó, kockázatvállaló ember volt, aki korábban már beutazta a Közel-Keletet, rajongott a tengerészetért, és voltak ambíciói. Utóbbit persze korlátozta, hogy második fiúként született, életét beárnyékolta Ferenc József ténykedése, aki mellett csak másodhegedűs lehetett. Most megkapta a lehetőséget, hogy maga is császárrá legyen. 1864 áprilisában az osztrák SMS Novara hadihajó fedélzetén Miksa feleségével, Sarolta hercegnével megérkezett Veracruzba, ahol beiktatták őket Mexikó császárává és császárnéjává. Pozíciója végig rendkívül ingatag volt, hatalma pedig pusztán az ország középső részeire és a franciák által uralt tengerparti sávra korlátozódott a Mexikói-öbölnél. Még 1865 őszén is, a francia „hódítás” csúcsán, Miksa nagyjából az ország harmadát uralta. Ráadásul ebben az évben véget ért az amerikai polgárháború, és az Egyesült Államok immár felléphetett a franciák latin-amerikai térhódítása ellen, pénzzel és diplomáciai nyomásgyakorlással támogatva Juárez köztársasági csapatait. 1866 januárjában III. Napóleon bejelentette, hogy a francia csapatokat kivonja Mexikóból, így Miksa hamarosan már csak Ausztriából toborzott önkénteseire (köztük magyarokra) és a helyi támogatóira számíthatott. Ez kevésnek bizonyult, és 1867-ben uralma összeomlott, majd ő is mexikói fogságba esett, és kivégezték.

De térjünk vissza a háború kezdetére! A francia hadműveletek még Miksa 1864-es megérkezése előtt megindultak, mikor a franciák megpróbálták Mexikó minél nagyobb területére kiterjeszteni a fennhatóságukat. 1862-ben a gallok kísérletet tettek Mexikóváros elfoglalására, de Puebla városánál a mexikói erők megállították őket. A franciák hadvezért cseréltek, majd alaposan felkészültek a következő évi hadjáratra. A Veracruz‒Mexikóváros útvonalon fekvő Pueblánál ismét ellenállásra találtak, és márciusban ostrom alá vették a várost. Az ostrom két hónapig tartott (a város végül bevették), eközben a franciáknak nem kevés problémát okozott a települést támadó 28 ezer fős hadsereg utánpótlásának biztosítása. 1863 márciusában szállt partra Veracruzban a Francia Idegenlégió két zászlóalja, amelyből április 27-én Jeanningros ezredes leválasztott két századot, hogy egy fontos ellátmányt eljuttasson az ostromlókhoz. A 60 szekér mellett 150 öszvér is tartozott a konvojba, és az ostromhoz létfontosságú lőszer mellett 3 millió dollárnyi aranyat is vitt magával. Mivel később a légió parancsnoka híreket kapott, hogy a mexikóiak rajtaütésre készülnek a konvoj ellen, utánuk küldte a meglehetősen gyenge 3. századot az 1. légiós zászlóaljából. A századot a 34 éves Jean Danjou százados vezette, több háború veteránja, aki bal karját korábban elveszítette, és így azt protézisként fából pótolták. Danjou mellett két alhadnagy szolgált, valamint 62 közlegény. Ez alig volt több, mint egy szabvány század legénységének (120 fő) a fele, mivel Mexikóba érkezésük után a betegségek miatt sok katona kidőlt. Ha megnézzük a században szolgálók neveit, azt mondhatjuk, hogy zömében német, holland és francia neveket találunk a listán, de akad itt angol, lengyel és olasz is. Ennek a 65 főnek hamarosan több mint 2000 mexikóival kellett farkasszemet néznie.

A Francia Idegenlégió napja 2006-ban

Útjuk során ugyanis belebotlottak abba a mexikói csoportosításba, amelynek a konvojt kellett volna megsemmisítenie. Danjou igyekezett – a mexikói lovasság által minden menekülési útvonaltól elzárt – embereit négyszöget formálva viszonylag védett helyre eljuttatni. A légiósok több lovasrohamot visszaverve jutottak el a La Trinidad (Szentháromság) nevű hacienda falai mögé Camarónnál (vagy ahogy a franciák írták: Camerone-nál), ahol elbarikádozták magukat. A mexikói csapatok jelentős részben lovasságból álltak, akik meglehetősen jól el voltak látva amerikai karabélyokkal, de kiválóan bántak a lándzsákkal is. A parancsnokuk Francisco Milan volt, egy sokoldalú tehetség, aki az előző évi pueblai győzelemben is jelentős szerepet játszott. Milan nem gondolta, hogy a maroknyi francia komoly ellenállást tanúsíthat, így fehér zászlóval követet küldött a megadáshoz délelőtt 9 óra felé. Danjounak a korábbi hátrálás során 16 embere fogságba esett, így mindössze 49 katonája maradt. A százados azonban elutasította az ajánlatot, és védekezésre rendezkedett be a haciendát körülvevő fal mentén. Danjou az útra néző fal északnyugati szegletében védekezett, míg egy orvlövész nem végzett vele. A légiósok eldöntötték, hogy inkább meghalnak, mintsem megadják magukat. Problémáikat fokozta, hogy nem volt víz az épületek között, a hőség pedig egyre növekedett, ahogy emelkedett a Nap. Bár a „franciák” kiválóan védekeztek, nyilván nem volt esélyük. A Danjou-t váltó Vilain hadnagy kora délután esett el, így Maudet hadnagy vette át az alig tucatnyi harcképes emberré apadt század vezetését. Végül délután 6 óra felé egy szuronyroham bevette a haciendát, amikorra a védők ellőtték utolsó töltényeiket is, és senki nem volt képes már védekezni mással, mint szuronnyal. Csak ekkor adta meg magát a maradék öt ember, cserébe a sebesültekről való gondoskodásért. Maudet belehalt sérülésébe, így minden tiszt elesett, és altisztből is csak egy, Philippe Maine őrmester élte túl az ütközetet. A 65 főből 22-en elestek, 9 fő később halt bele sebeibe, míg 14-en felépültek sérüléseikből. A többiek viszonylag épen estek fogságba, és később kicserélték őket.

Az idegenlégió letette névjegyét a hadtörténelemben, és a mai napig a legkiválóbb katonai alakulatok egyikének számít. Minden április 30-án megünneplik a „csata” évfordulóját, fényes külsőségek közepette. Ezen a napon az ünnepélyes díszszemle mellett – amelyen körbeviszik Jean Danjou fennmaradt fakezét – sportrendezvényeket tartanak, illetve afféle nyílt napot, melynek során a légió szabadon látogatható a nagyközönség számára. Ez persze olyan lehetőségekkel bír, amellyel más nap nem kecsegtet a légiósok számára: iszogatással, hölgyek becsempészésével a kaszárnyába, illetve dezertálással. Bár a légiósok alighanem legjobban az ezt követő néhány napnyi eltávozásnak örülnek.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Ryan, James W.: Camerone. Westport: Praeger, 1996; 19. századi egyetemes történelem 1789-1914. Szerk.: Vadász Sándor. Budapest: Osiris, 2011; francia-idegenlegio.blog.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.