Az épület második emeleti rendezvénytermét teljesen megtöltő közönség először a Larimar DreamFields nevű formáció rendkívül kellemes zenéjét hallva vehette szemügyre a kiállított alkotásokat: a meditatív hangulatot Vértes Kornél (elektromos hegedű, kalimba, loop, effektpedálok), Vértes Marcell (trombita), valamint Vértes Boldizsár (rés- és digitális dobok) szolgáltatták. Az együttes zenéjét jellemző, a benne résztvevők egyedi, belső világától függően változó organikus megszólalás hangjaira a Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnázium két 11. évfolyamos tanulója, Albert-Tóth Leona és Kovács Dorina adtak elő táncot (felkészítő tanár Horváth Vanessa balettmester).

A tárlatot Pió Márta médiaszakember, újságíró nyitotta meg, aki beszéd helyett – rendhagyó módon – a két alkotóval történő beszélgetéssel készült. „A most elhangzott műsor szenzációsan passzol a két művészhez, hiszen a zenében benne van az a hullámzás, az a természetszeretet és azok az effektek, amelyek Milu festményein tetten érhetők, a tánc pedig nekem Melindát idézte, mert olyanok voltak ők, mint a föld színei, melyeket láthatunk itt a textilműveken” ‒ jelentette ki lelkesen, majd elsőként azzal a kérdéssel fordult Milu Milanovich Ildikóhoz és Kustán Melindához, hogy honnan van bennük az az életöröm, ami szükséges az alkotáshoz, és mi az, ami elszomorítja őket? Melinda a környezetünkben (meg)történő valóságot, az emberek közti távolságot, a kultúra csekély hangsúlyát, az értelem háttérbe szorulását említette a negatívumok között, de szerencsére azért mindezeken felülragyog a fiatalok következő nemzedéke, az értékek átadásának lehetőségei, a teremtő alkotó közösségek. „A természet ereje az, ami bennünket újból és újból munkára késztet – folytatta a gondolatot Milu –, valamint a fő forrás, a család.”

Pió Márta elmondta, hogy sokáig kereste, mi a közös a két alkotóban, és arra jutott, hogy a tanítás (és benne a kísérletezés) mindenképpen odatartozik. Melinda ezzel kapcsolatban fontosnak tartotta kiemelni, hogy az alapvetően megváltozott tanár-diák kapcsolat folytán, egy mentorszerepbe lépve lehetőség van „személyre szabottan kísérni őket az útjukon”. Milu hitvallása szerint „a gyerekeknek olyan eszközöket kell adni a kezükbe, hogy azzal később tudjanak bánni, boldogulni az életben”, ezért minden technikát törekszik megtanítani nekik. A „kisképzőben” pedig kulcsszó az iránymutatás, a közös megélés, a sokféleség, hiszen mire a diákok kikerülnek az iskolapadból, addigra már egy teljesen új, teljesen más világ épül fel.

Már régóta megfigyelhető az egyes művészeti ágak, a zene, a tánc, a színészet, a képzőművészet „fúziója”, ennek kapcsán tudakolta tőlük Pió Márta, hogyan néz ez ki a képzőművészetben, ahol például egyre több új anyaggal kísérleteznek. „Mi lehet a jövője a képzőművészetnek, milyen irányban lehet haladni?” Melinda mindenféle eszközt és anyagot kipróbál – mostanában a textil nélküli textillel kísérletezik –, ami csak az eszébe jut, és annak az építkezésnek (konstrukciók, kompakt műalkotások) a folytán, amelyek nála az egyetemi évek óta tartottak, mára eljutott a dekonstrukció irányához, „olyan tárgyakat próbálok létrehozni, amelyek egy másféle egzisztenciális létre adnak választ”. Hogy mindez az életszakaszának függvénye, vagy csak reflexió a környező világra, arra viszont nem tud választ adni. Milu – akinek a kiállításon látható munkái egy másfél-két éves periódus termékei – egyfajta szintézisét adta most az előző alkotói ciklusainak, ahol a föld színei, az élénk vörösek mellé új elemekként bejöttek a finoman megcsillanó felhők, az elfolyó víz, a mostani tárlat pedig az eddigi technikáinak az ötvözését nyújtja.

Melinda és Milu már szerepeltek korábban közösen, 2021-ben, a 20. Győri Könyvszalonon mutatták be a Labirintus – Belső utak című verses katalógust. Pió Márta végezetül azt a kérdést tette fel a két művésznek, honnan van ez a kölcsönös, megingathatatlan bizalom egymás iránt, a másik felé? „Ez a lélekben lévő kérdés, miért ne lenne bizalom?” ‒ felelte Melinda természetszerűleg. Régóta ismerik egymást, tudják egymás művészetét, alkotói törekvéseit, egy-egy rezdülés, gondolatfoszlány elég nekik ahhoz, hogy a másik rácsatlakozhasson, és reagáljon. „Ha tudjuk biztosan, hogy a másik embert a megbecsülés, a tisztelet irányítja, akkor miért lennénk bizalmatlanok?” „Nincs az a gondolat, amit ne tudtunk volna együtt folytatni” – erősítette meg az elhangzottakat Milu. Ez a kiállítás is úgy jött létre, hogy az egyikük adott egy inspirációs gondolatot, a másikuk pedig folytatta. „Ami most itt látható, egy hosszú-hosszú folyamat eredménye.”

A Színe és visszája című kiállítás – amely előtt interjút is készítettünk Kustán Melindával és Milu Milanovich Ildikóval – ingyenesen megtekinthető 2024. május 17-ig, hétköznapokon 13-16 óráig. (Az ettől eltérő időpontban előzetes bejelentkezés alapján látogatható.)

Szilvási Krisztián
Fotók: Márné Tóth Krisztina és Vas Balázs

Fotógaléria: Kustán Melinda és Milu Milanovich Ildikó kiállítása a győri könyvtárban

Márné Tóth Krisztina és Vas Balázs fotói

43 kép