A csoportot huszonhat éve hozta létre Barabás László festőművész, és révfalui műtermében azóta hetente tanítja, inspirálja az alkotószellemmel és kedvvel megáldott felnőtteket.

Az alkotók: Bettenhäuser Katrin, Bognár Ivona, Bombicz Barbara, Fanta Dorottya, Kaliba Ildikó, Komonczy Viktória, Koren Edit, Németh Zoltán, Patyi Olga, Paulyuk Paula, Prohászka Imre.

A jelenlegi kiállítók nevében Komonczy Viktória üdvözölte a megjelent művészetpártolókat, majd a kiállítást Rosta S. Csaba kiváló építész, vezető tervező (egykori Barabás-tanítvány) a következő szavakkal nyitotta meg:

„Barabás László festőművész, tanár egykori tanítványaként megtiszteltetés itt állnom. A 70-es évek végén a Gyermekek Házában (leánykori nevén Úttörőház) működő képzőművész szakkör tagjaként gyerekként tapasztaltam meg azt a légkört, amiben az itt látható művek is születnek. Nemcsak a tempera, a fixatív, a szén és az olaj illata idéződött fel bennem nosztalgikus módon, amikor múlt pénteken betoppantam a tetőtéri műterembe, de az illatok mellé a közösségben megélt szabadság érzése is újra körülvett. Annak idején szabadon választott témát, szabadon választott technikával, időbeosztással rögzítettük a vászonra, rajzlapra, szinte gyerekként. Ugyanúgy láttam a közeget a múlt héten, rácsodálkoztam egy-egy város vagy utca részleteire, egy-egy ház téglafalaira, lépcsőjére vagy faágak textúráira a festőbakok között. Visszaéltem a hangulatot röpke 40 év távlatából. Picasso egy híres idézetét hoznám párhuzamba az érzéseimmel: „Minden gyerek művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.”

Műveltség

A polgári lét egyik alappillére az általános és egyetemes műveltség, mely nemcsak a mindennapjaink szokásait helyezi értékrendbe, de magunktól is mindig többet várunk el, ha egy olyan inspiráló mesterrel és közeggel találkozunk, akinek vagy akiknek a szavaiból, alkotásaiból megérezhetjük a mindenséghez mért önmagunkat – ahogy József Attila fogalmaz. Minden mondat, minden tartalom, ami egy ilyen alkotó közösségben elhangzik, téglaként, alkotóelemként épül be a sejtjeinkbe, agyunk receptorai közé, a retinánk szűrői mögé. Műveltég nélkül tudunk-e megfelelő témát választani? Tudunk-e dönteni önmagunk helyéről a művészet univerzumában?

Bátorság

Minden alkotói döntés mögött ott rejlik a dilemma. A tabula rasa, az üres lap dilemmája. Bár a gyermek nem dilemmázik, ceruzát ragad, ösztönös, önkifejező bátorsággal karcol egyéni jeleket. Nem hiszem, hogy valaha láttam tépelődő gyermeket rajzolás közben. Későbbi életünkben honnan gyökereznek a fékek? Lehet, hogy pont a műveltség, olvasottság, a polgári foglalkozások közben megszerzett sikeresség és kiteljesedés tekintélyt őrző félelmei húznak falakat a vászon és én közém? Visszafordítható-e a folyamat?

Közeg

Minden ember eljut arra a pontra, hogy a lemerült akkumulátorokat fel kell töltenie. Az utazás – legyen az tényleges, egzotikus tájakat érintő, filmekben ábrázolt, vagy a könyvek lapjaiból a képzeletünk által előhívott élmény – elsöprő erővel követeli, hogy megörökítsük valamilyen módon. Ez a képzeletbeli, vagy akár valós szellemi „társasutazás” zajlik egy olyan alkotócsoportban, amelynek az alkotói ma filmeket, pillanatképeket és élményeket rögzítettek nekünk önmaguk utazásaiból, és tárták a nagyközönség, a barátok és a művészetértők szemei elé. Egy újabb Picasso idézettel próbáljuk megfejteni a miérteket: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát.”

Cél

A tabula rasa-tól induló első vázlatvonalak, azok formálása, az arányok, keretezések megtalálása közben percenként fejlődünk. Minden addig megélt élményünk belesűrűsödik ezekbe a döntésekbe. És kell néha egy-egy lélegzetvételnyi szünet, kell pár méter távolság, hogy kívülről lássuk az erényeket és a hibákat. Kell egy görbetükör, ami – de inkább aki – finom őszinteséggel láttatja a hibáinkat, és karikírozza, húzza alá az erényeinket, hogy biztasson, a kitűzött cél közelebb van, mint gondolnánk. A célhoz vezető út rögös, technikai és kézügyességi akadályokkal kövezett, de a kísérletezés közbeni öröm mégis kárpótol a kudarcokért. Ha ilyenkor megkapjuk az impulzust a továbbhaladáshoz, a cél elérésének katarzisa is nagyobb amplitúdókkal jöhet el. Nincs nehezebb, mint egyedül megmászni a Parnasszushoz vezető meredek emelkedőket. Ugye nem titkoljuk, hogy egy műteremnél, egymást tisztelő művészek közegénél és egy biztos kezű, szemű mester biztonságot adó jelenléténél nem kell jobb inspiráció egy alkotó számára? Mit mond Picasso? „Az inspiráció dolgozik, de dolgozni kell érte.”

Ennek a kiállításnak a szerepe csak annyi, hogy kinyissa a Barabás Festőkör műtermének képzeletbeli ajtaját, és betekintést nyújtson abba a műhelymunkába, ami ott évtizedek óta kimagasló művészi szinten zajlik az inspirátor festőművész vezetésével, szakmai támogatásával.

Polgári életükben (korábbi orvosi, jogi, mérnöki vagy művészeti tevékenységükben) már kiteljesedett „utazók” az itt kiállító hölgyek, urak, akik nap mint nap, de főként péntek délutánonként megélt közös bátorságuk nyomait, lenyomatait tárják elénk. Szabad témaválasztással, szabad technikával, szabad ecset- vagy festőkés vezetéssel, figurálisan vagy tájleíró módon, de akár absztrakt forma- és kompozíció kereséssel. Ezeket a műveket a mesterségbeli tudás mellett áthatja a maximalizmus, a célok elérésének, az önkifejezés katarzisának kitartó keresése. A művek alkotói évek óta utaznak ezen a bátor úton, évről évre számot adnak a saját és közegben megélt fejlődésük szintjéről egy kiállítás vagy egy könyv formájában. Biztos vagyok abban, hogy ezen az állomáson, ahol ma vagyunk, a zene győri templomában, a társművészet felkent csarnokában ez a csoport büszkén nyithatja meg a kapukat egy rövid műterem-látogatásra, mert a bátorság mellé mesterségbeli tudás, képzőművészeti műveltség, arányérzék és ízlés párosul. És persze halvány tónusokkal, néhány gyönyörűen megfogalmazott mondat formájában ott lebeg Barabás László, a háttérbe húzódó, leheletfinom mozdulatokkal jelen lévő tanár.

Én magam újraélem az élményeket, a csendéletek, drapériák világától hogyan nőttem bele a győri utcarészletek rajzolása révén a Barabás körben megtanult leképezést, a helyes ábrázolást rutinszerűen alkalmazó alkotó kortárs építész szerepébe. Újraélem a grafit, a szén, a tus papír karcoló hangjának, az ecset suhanásának élményét, ahogy a látott tér leképezéséből kiindulva én magam teret képezek, másnak lakóhelyet, művészeknek témát adó épületeket tervezek az elmúlt 25 év feladatainak elvégzése révén. Újraélem, hogy volt galériásként, műgyűjtőként hogyan csengenek vissza fülembe tanár úr szavai arról, hogy az egyik festmény miben különbözik a másiktól, a technikai zsenialitáson túl, hol vannak azok az újítások, amelyek csak arra a művészre, az adott címre és a képbe kódolt üzenetre támaszkodnak és válnak olyan erős alkotássá, hogy együtt akarjunk vele élni. Vele akarjunk a szobánk falán a reggeleknek örülni, a stúdiónk falán a megbízóinknak mutatni, hogy a kortárs képzőművészet épp hol tart, és akarjunk egy-egy képről barátainkkal, vendégeinkkel éjfélig vitatkozni, érvelni, hogy melyik korszak, melyik inspiráció, mi lapul a vásznon, amit még nem fejtettünk meg. Nemcsak ceruzát kaptunk tehát, hanem egy útbaigazítást a műértéshez attól, aki hiteles, aki képes generációk számára rendíthetetlen hittel és nyugalommal értéket teremteni és közvetíteni, sőt értéket teremtetni másokkal.

A Barabás kör mai kiállítása tehát messze nem végállomás, csak egy a stációk közül, a fejlődésnek, önfejlesztésnek egy-egy pillanatképe olyan emberektől, akik ebben a szerencsés alkotó közegben alkotnak. Egy mondás szerint gyerekként az ember a világot akarja megváltani, fiatalként az országát, középidősen a városát és idősen önmagát.

A Barabás Festőkör vezetője, Laci bácsi épp csak 90 éves, ma is úgy látom őt, mint amikor én 12 voltam, tehát Ő nem változott. A művész és a tanár sajátos ötvözete Ő, a kör alkotói pedig ennek az ötvözetnek éppúgy az alkotói és az alkotóelemei is. Itt divatirányzatoktól mentes, következetesen magas színvonalú alkotó munka zajlik, ennek az ötvözetnek nincsenek zárványai, öntvényhibái. Kívánom, hogy a következő dolgos években fényesítsék még tehetségüket az alkotók, és leljék örömüket abban, ahogy átlépték a limest, ahogy az első bátor vonalat lehúzták a fehér lapra, a tabula rasa-ra.

Itt a falakon látjuk tanúit, lenyomatait a közös alkotómunkának, látjuk, kik a szerencsés alkotóelemei ennek az ötvözetnek, kik azok, akik önmagukat és szellemi utazótársaikat is formálják ebben a műhelyben.

Átadnám a szót a kör origójának, Barabás tanár úrnak, hogy meséljen a művészeti oktatás, vezetés, támogatás tapasztalatairól az Ő szemszögéből, de búcsúzóul hadd idézzek a XX. század jól ismert kísérletezőjétől, Picassotól egy utolsó idézetet: „Sok idő múlik el, míg az ember fiatal lesz.”

Barabás László meghatottan emlékezve hosszú, alkotó-tanári pályafutására üdvözölte mind jelenlévő tanítványait, mind a művészetük iránt érdeklődő, győri közönséget. A megnyitón közreműködött még Jáger András és Szabó Balázs együttese, a Dressing Room.

Természetesen nem maradhatott el mindenki számára egy pohár alkoholos vagy alkohol nélküli pezsgő, a vidám beszélgetések, régi ismerősök találkozása – ahogyan az ilyen rendezvényeken lenni szokott.

A kiállítás képeit a Richter Teremben (Győr, Aradi Vértanúk útja 16.) május 12-ig, hétköznaponként 10-17 óráig lehet megtekinteni.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: A Barabás Festőkör kiállítása a Richter Teremben

Molnár György fotói

32 kép