Bármilyen irányból vagy oldalról közelítünk meg téged, a könyvek, az írott szó valahogy mindenhol a középpontban állnak. Arra emlékszem, hogy gyerekkorunkban, a lakásotokban rengeteg volt a könyv, személy szerint valamiért örök emlék nekem, hogy Jékely Endre Fogakkal és karmokkal című kötetét gyakorlatilag egy délután alatt elolvastam nálatok, amikor egyszer az öcsémmel ott aludtunk. Ráadásul könyvtáros végzettséged is van, most pedig a vármegyei levéltárat igazgatod. Mikor szólított meg téged először a könyv, és mit mondott neked?

Valóban az életem része a könyv, a legkisebb korom óta az első emlékeim hozzájuk kötődnek. A szüleim, édesanyám, édesapám gyakorlatilag folyamatosan olvastak, most is olvasnak, mindketten aktív könyvtárhasználók, rendszeresen járnak ide hozzátok. Mindig volt valami olvasnivaló a kezükben (napi- és hetilapok, könyvek), ez gyakorlatilag kiskorom óta hozzátartozik a mindennapokhoz, így ezt a mintát követtem én is. Kis túlzással amióta eszméltem, azóta olvasok, és ezt meg is őriztem a középiskola utánig. Egyetemista koromtól azonban már nem olvasok annyi szépirodalmat, mint korábban, helyüket – a hivatásomból adódóan – átvették a szakkönyvek, így ez most egy vegyes egyensúly nálam.

A Révai Miklós Gimnáziumban végeztél, édesapád is ott tanított történelmet és magyart, édesanyád pedig a tanítóképző főiskolán pszichológiát (korábban francia nyelvet is) ‒ előbbit sokak között nekem is. Aztán az ELTE történelem‒könyvtár szakán folytattad tanulmányaidat, majd két év után felvetted melléjük a levéltár szakot is, így a végén három diplomát szereztél. Már egyetemista korodban, a levéltár szak befejezése előtt, 2003-ban az Országos Levéltárban kezdtél dolgozni. Mi vonzott igazán a levéltáros szakmában?

A könyvtárossággal szemben a levéltárak világa sokkal jobban megfogott, és egyértelművé vált, hogy ez lehet az én utam. A változatossága és az egyedisége ragadott meg igazán, hiszen a levéltárakban őrzött dokumentumok – kis túlzással – egy-, ha hivatali levelezésről beszélünk, maximum kétpéldányosak, a bennük lévő információ gyakorlatilag egyedi, megismételhetetlen. Ha mondjuk én írok neked egy levelet, akkor az csak neked van meg, és ha az utána a levéltárba kerül, akkor megőriztük az utókornak, ha azonban nem maradt fenn, akkor a benne közölt információ örökre elveszett. A hivatalok az adott ügyekben elkészítik a kimenő levelek fogalmazványát, és azt meg is őrzik, az elküldött, tisztázati példányt pedig már a címzettnél kell keresni. Nagyjából a 20. századtól egyre nagyobb számban maradtak meg az államigazgatás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás szereplőinél az iratok, és kerültek jó eséllyel levéltárba. Az egyedisége mellett pedig a régi iratok „olvasásának” a képessége is nagyon tetszett, az, hogy több száz évvel ezelőtt magyarul, latinul, (gót betűs) németül, kézzel írt dokumentumoknak az információit te magad fedezed fel, te értelmezed – ezt a képességet ma Magyarországon kevés ember tanulja meg. Bármilyen furcsa, a levéltáros szakma nagyon sokrétű, sokféle résztevékenysége van, amelyek mégis összefüggenek: dokumentumok feldolgozása, azoknak folyamatos rendszerzése, formálása, az online közzétételük, mindezek „karbantartása” mellett pedig a digitalizálás. Ugyanakkor emberekkel is dolgozunk, kutatószolgálatot működtetünk, ügyfeleket szolgálunk ki egyedi kérésekben, kérdésekben – aki egyszer „ránk talál”, szívesen jön hozzánk újra, mert olyan dolgokat találhat akár családja, akár települése, akár tulajdonjoga (pl. ingatlan) múltjára nézve, amelyek kincseket rejthetnek. Mindezek valóban egyedivé teszik a gyűjteményünket.

2014 őszétől levéltári delegátusként a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivba kerültél. Milyen tervekkel, célokkal, reményekkel mentél oda?

Ez a delegátusi munka valamilyen szinten a levéltáros pálya csúcsát jelenti. Egy a világon teljesen egyedülálló konstrukció Ausztria és Magyarország között, hiszen egy másik állam állampolgáraként bejárhattam az állami levéltárba, és többé-kevésbé ugyanolyan jogokkal rendelkeztem, mint az ottani levéltárosok. Ennek természetesen történelmi gyökerei vannak, a 400 éves közös államiság a Habsburgok alatt, illetve az, hogy 1920 után a józanul gondolkodó szakemberek egy ilyen megoldást voltak képesek letenni a politika asztalára. Ez a levéltári delegáció két év múlva lesz 100 éves, a kezdetektől fogva egy megszakítással (Rákosi-korszak) folyamatosan működik. Ez egy óriási megtiszteltetés, katonai levéltári delegátus kollégáimmal együtt mi voltunk az osztrák fővárosba érkező magyar kutatók kapcsolódási pontja, ezért nekünk úgy kellett ismerni az ottani több tíz kilométernyi iratanyagot, hogy a hozzánk fordulók pontos segítséget kaphassanak. Csak néhány kiragadott példát említve, ha mondjuk valaki az 1918 előtt Ausztráliában működött osztrák‒magyar külképviseleti szervekről szeretne minél többet megtudni, akkor a levéltári delegátus segítségét igénybe véve fér hozzá az osztrák‒magyar külügyminisztérium iratanyagában a szóba jöhető információkhoz, a követségi és konzulátusi iratokhoz, vagy éppen az ott dolgozott diplomaták személyi anyagához. De például a Hauszmann-terv kapcsán a bécsi főudvarmesteri hivatal iratanyagában vannak a Budavári Palota felújításának tervei, mindenféle levelezés és dokumentáció ezzel kapcsolatban, így ebben is tudtam segíteni a hozzám érkező érdeklődőknek. A levéltári delegátusok másik feladata, hogy feldolgozzák az ott őrzött magyar vonatkozású iratokat (ehhez komoly latin és német nyelvű kézírásolvasási tudás szükséges), azokat adatbázisokba rendezik, és online elérhetővé teszik. Rengeteg irat van, és főleg a török korra, az oszmán hódítás időszakára, a 16‒17. századra teljesen egyedi dokumentumok találhatók ott politikai, gazdasági, hadtörténeti tekintetben ‒ több tíz kilométernyi, teljes egészében Magyarországra vonatkozó iratanyag. Amikor én a Haus-, Hof- und Staatsarchivba kerültem, az volt az egyik célom, hogy az elődeim által megkezdett feldolgozó munkát folytassam, a másik pedig a minél teljesebb körű digitalizálás megvalósítása.

Egy veled készült interjúban olvastam, hogy például IV. Béla 800 éves oklevelével, a tiszai vasútvonal állomásainak tervrajzaival, vagy éppen a konstantinápolyi követ titkosírással írt jelentésével is foglalkoztál ott. Beszélj kicsit ezekről, illetve az egyéb kuriózumokról.

IV. Béla oklevele egy interjúhoz forgatott kisfilm kapcsán került a kezembe, és azért különösen érdekes, mert ezen található a legkorábbi ismert ábrázolása a kettős keresztnek, amely a magyar államcímernek is a része. De mind közül a legérdekesebb talán az volt, amikor Vujity Tvrtko Bécsben is forgatott egy Trianonról készülő filmet (Túl minden határon – TRIANON a 100 éves fájdalom), és azzal az apropóval keresett fel engem, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának Kínában, Tiencsin városában 1901 és 1917 között volt egy 3-4 utcára terjedő mini koncessziós zónája. Ennek a komplett iratanyaga pedig itt van Bécsben. Tvrtko meggyőződése az volt, hogy a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvették ezt a gyarmatot. Az Osztrák‒Magyar Monarchia mint állam kapott néhány utcát Tiencsinben, ők ott kialakították a maguk kis monarchiájukat, és mind a mai napig állnak a 19‒20. századi épületek, ennek van meg Bécsben nagyjából 8 doboznyi iratanyaga. A legérdekesebb találatom a tiencsini osztrák‒magyar konzul személyes iratainak a doboza volt, amelyből érdekes módon tárgyi emlékek is előkerültek: az utolsó konzul szivarosdoboza, a saját kitüntetése, illetve az anyakönyvvezetői szalagja (ezek aztán mind belekerültek a kisfilmbe is). De említhetem az első magyar miniszterelnököt, Andrássy Gyulát is, akinek fennmaradt az eredeti, Ferenc József általi kinevező okirata. Ő is és a fia is volt közös külügyminiszter, utóbbi a monarchia bukása előtt néhány nappal, így a fiára vonatkozó személyi anyag körülbelül olyan vékony, mint a körmöm, de benne van egy eredeti kinevező okirat, amit ő végül át sem tudott venni. Ráadásul ezeket az okiratokat a levéltár 1938, az Anschluss után bélyegezte végig a saját tulajdonbélyegzőjével, ezért a Harmadik Birodalom német birodalmi sas pecsétje szerepel rajtuk. Szó szerint így jön szembe veled a történelem.

2017-ben célodként azt is megjelölted, hogy szeretnéd a jövőben minél több megyei és városi levéltár korabeli anyagát megismerni. Most úgy tűnik, valóban ez lesz pályádon a következő lépcsőfok, hiszen a 9 éves bécsi delegátusi munka után 2023 szeptemberétől a győri vármegyei levéltár igazgatójának neveztek ki.

Akkoriban valószínűleg másra utalhattam, mert ami nagyon érdekel a történelemben, az az, hogy akkoriban (és persze ma is) különböző szintjei és színterei voltak a közigazgatásnak, és a bennük szereplők mutatni akartak valamit magukról felfelé is és lefelé is. Én Bécsben megláttam a legfelső szintet, hogy Magyarországról a magyar közigazgatás, önkormányzatok hogyan jelennek meg a bécsi, központi kormányszervek iratanyagában. És máig nagyon érdekel, hogy valójában mit mutatunk a saját magunk szintjén magunkról. Az, hogy mi hogyan működünk, és arról mit tükrözünk „felfelé”, ugyanakkor mindezt hogyan kommunikáljuk lefelé. Roppant érdekes, hogyha csak az egyik forrásból „írsz történelmet”, akkor az csalóka, egészen másmilyen kép alakul ki, mintha több szinten tesszük meg ugyanezt – így sokkal közelebb juthatunk a „valósághoz”. Én az Országos Levéltárban a felső, központi szintet láttam, de az alsóbb szinteket, ahol sokszor más mechanizmusok határozták meg a mindennapokat, azt is meg kell ismerni. Ezek csakis a levéltári iratokból „nyerhetők ki”.

Milyen érzés volt hazatérni szülővárosodba mind szakmailag, mind magánéletileg?

Nem volt egyszerű a hazajövetel, családilag sem. Akkor született a második gyerekünk, amikor kiköltöztünk, a harmadik pedig már ott; mindhármukat Bécsben neveltük fel, együtt tágult ki számunkra a város az ott töltött 9 év alatt. Emlékszem, voltunk a gyerekekkel kint Marék Veronika felolvasódélutánon, amikor ott járt, de találkozhattunk Bartos Erikával és Berg Judittal is, ezekre mindig elmentünk, amikor tudtunk. A Magyar Kulturális Intézetben (Collegium Hungaricum) minden hónapban szerepelt valamilyen magyar színtársulat vagy előadás, azokra is rendszeresen jártunk, így nagyon szép emlék összességében ez az időszak. Számomra a hazajövetel Győrbe – a budapesti időszakot is beleszámítva – 26 év után következett el. Szakmailag nézve a vármegyei levéltárban teljesen máshol vannak a súlypontok, más területekre esnek a hangsúlyok; itthon nagyon sok az ügyfélszolgálati munka, a közművelődésben megvalósított feladatok, az adminisztratív teendők. De nekem ez egy pozitív kihívás, és nagy örömmel jöttem Győrbe a levéltárba.

Milyen szerepet kaptál, vállaltál el a készülő ötkötetes Győr monográfiában, amelyet a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér koordinál, és amelynek megjelent első részének a bemutatója a Győri Könyvszalonon volt 2022-ben?

A második kötetbe írtam egy fejezetet Győr a 18. század elején címmel, amely azt a néhány évtizedet közelíti meg, amikor Győr már nem az Oszmán Birodalom elleni végvár, lévén a 17. század végén megszűnt a velük való konfliktus, de (1743-ig) még nem szabad királyi város. A kettő közötti évtizedeket dolgoztam ki a monográfiába.

Most, hogy családostul hazaköltöztetek, hogyan fest az otthoni könyvespolcotok?

A könyveim többnyire még mindig dobozokban vannak. Elsősorban szakkönyvekből áll a gyűjteményünk, illetőleg miután az utóbbi 6-8 évben én e-bookokat olvasok – magyar és német nyelven –, az én könyvespolcom így most konkrétan egy e-book olvasó, amelyen van már 40-50 könyv vagy még több, és azokból olvasok.

Mit olvasol szívesen, ha nem szakirodalom után vágysz?

Két műfajt olvasok szívesen, az egyik a sci-fi, a másik pedig a történelmi regények. Tinédzser korom óta nagyon szeretem Isaac Asimov könyveit, az Alapítványon szocializálódtam mint klasszikusokon. A Covid pandémia hozadéka volt, hogy felfedeztem magamnak A háromtest-trilógiát a kínai Cixin Liu-tól, és lett az egyik kedvencem, amit időhiány miatt nagyjából két évig olvastam. Azokat a sci-fiket szeretem, amelyekben van ötlet, például Markovics Botond (írói nevén Brandon Hackett) könyvei egyedi felvetéseket járnak körül. Mert mondjuk a Star Wars szerintem egy második világháborús regény az űrben, amelyben nem látok komoly műfaji ötleteket. A történelmi regények közül is azokat a könyveket szeretem, ahol azt érzem, az író tett bele annyi energiát, hogy belehelyezkedjen a korabeli gondolatvilágba, és úgy írjon könyvet. Hogy ne egy modern gondolatot próbáljon visszavetíteni több száz évre, hanem megtalálja azt az eszmevilágot, amely valószínűleg akkor létezett, és ilyen történetet ír meg. Német példákat tudok most elsősorban említeni: Tanja Kinkelnek néhány regénye megjelent magyarul is, A bábjátékosokban a Fugger családról írt nagyszerűen, vagy mondjuk Lion Feuchtwangernek a Jud Süss (A Herceg és zsidaja címen jelent meg magyarul először), vagy a Híd a Drinán Ivo Andrić-tól. De a fantasy könyveket is szeretem mind a mai napig, például A Gyűrűk Urát, most pedig éppen A Végtelen Történetet olvasom újra Michael Endétől, németül.

A gyerekeid – most 11, 9 és 7 évesek – hogyan viszonyulnak a könyvekhez?

Ausztriában, ahol iskolába jártak, más az oktatási rendszer, nem ennyire olvasáscentrikus. A legnagyobb fiam most éppen Harry Potter-regényeket olvas, és nálunk nagyon dívott a hangoskönyv, a Ruminit például „rongyosra hallgattuk”. Mind a mai napig olvasunk nekik esténként, igénylik is, hozzátartozik nálunk a napi rutinhoz.

Utoljára még egyszer vissza a szakmához és a jövőhöz: hogyan viszonyulsz, hogyan vélekedsz a digitalizálásról, az írott értékek és emlékek modern technológiákkal történő megőrzéséről?

Rendkívül pozitívan. Nagyon jó útnak tartom, és ha mondhatok egy példát, akkor az a levéltári delegátusi pozíció létrejötte száz évvel ezelőtt Magyarország és Ausztria között. De Ausztria és Csehszlovákia például nem tudtak kompromisszumos egyezségre jutni, így utóbbiak elszállították a rájuk vonatkozó iratanyagot Prágába. Viszont egy több száz éves iratanyag kupacban, több ezernyi dobozban nem olyan egyszerű eligazodni, kutatni, gyakorlatilag darabonkénti átnézést igényel. Kivéve, ha a hivatalok vezettek egykorú segédleteket, mutatókönyveket, iktatókönyveket, amelyekből vissza lehet keresni egy-egy ügyet vagy személyt. Ezek a segédkönyvek viszont mind Bécsben maradtak, így sokszor fogalmuk sem volt, hol keressenek egy-egy ügyre vonatkozó aktákat. A híres levéltáros és történész Károlyi Árpád fogalmazta meg kiválóan az 1920-as években, hogy a Habsburg monarchia annyira összetett volt több száz éven keresztül, hogy vannak olyan iratok és segédkönyvek, amelyekben az egyik sor Magyarországra vonatkozik, a következő sor mondjuk Horvátországra, utána Csehországra, aztán Itáliára. Ezen pedig kizárólag csak egy olló segítene, ha ezt mindenki haza akarná vinni. Ezt sokszor szoktam idézni, és én úgy gondolom, a 21. század ollója a digitalizálás. Általa tudunk országhatárokon átívelve is tartalmat és információt adni, és teljesen mindegy, hogy Prágában, Bécsben vagy Budapesten vagyunk, érdeklődőként ugyanúgy hozzáférhetünk akár több száz évvel korábbi irathoz, dokumentumhoz, és használhatjuk őket. Az országos hatáskörű iratok, könyvek megérdemlik, hogy minél szélesebb körben elérhetőek legyenek, a digitalizálás pedig abban segít, hogy mindez közkinccsé váljon.

Szilvási Krisztián
Fotók: Vas Balázs

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: „Minden könyvemnek saját története van” – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: „A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van” – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: „A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás” ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: „Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét” – Interjú Lebó Ferenccel
8. rész: „A mese csak akkor él, ha mesélik!” – Interjú Zalka Csengével
9. rész: „A könyv az otthonosság fokmérője is” – Interjú Bajzát Zsuzsival
10. rész: „A fénnyel elmondani …” ‒ interjú Szabó Béla fotóművésszel
11. rész: „A történelem nem halott dolog …” ‒ interjú Bagi Zoltán Péter történésszel
12. rész: „Egyre jobb olvasó leszek az írási tapasztalatok birtokában …” – interjú dr. Horváth Sándor Domonkossal
13. rész: Ambroozia, talbotípia, Gyökeres ház ‒ Interjú Szalai Zsolttal
14. rész: Rendes embernek is kell lenni – Interjú Bakos-Kiss Gáborral
15. rész: „Szükségem van arra, hogy más világokat is felfedezzek” – Interjú Velekei Lászlóval
16. rész: „Minden a szívből indul, és szeretettel teljesül…” – Beszélgetés Tóth Csillával
17. rész: Már és még – Interjú Loschitz Ferenccel
18. rész: „A rejtett tartalmakat fel kell fejteni...” ‒ Interjú Székely Zoltánnal